Isaac Asimov - Az istenek is…

— El kell mennem — mondta a Szülő-apja. — Nem leszek veled többé. — Azután csak állt és nézte, ő pedig nem tudott megszólalni. — Majd megmondod a többieknek.

— Miért? — Dua dacosan elfordult, körvonalai egyre halványultak, amint szerte akart foszlani. Teljesen szerte akart foszlani, de persze nem bírt. Hamarosan fájni kezdett és görcsölt mindene, és ismét megsűrűsödött. Szülő-apja még csak meg sem szidta, hogy micsoda szégyen volna, ha valaki ilyen hígan látná.

— Azokat úgysem érdekli — mondta Dua, de rögtön meg is bánta, hisz a Szülő-apjának fájhat az ilyesmi. Még mindig „kis balfelőlimnek” és „kis jobbfelőlimnek” szólította őket, pedig a kis balfelőlit már csak a tanulmányai érdekelték, a kis jobbfelőli meg egyre a hármas-alapításról beszélt. Hármuk közül csak Dua érezte… Persze ő volt a legkisebb. Mint az Érzés-lányok mindig. És velük másként vannak ezek a dolgok.

A Szülő-apja megismételte: — Úgyis megmondod nekik. — És álltak, és nézték egymást.

Dua nem akarta megmondani nekik. Már távol kerültek egymástól. Más volt kicsi korukban. Akkoriban alig tudták, melyikük a balfelőli, melyikük a jobbfelőli, melyikük a középső. Három kis füstfoszlány, folyton összeakaszkodtak, egymásba gabalyodtak, bujkáltak a falban.

És senki sem bánta, amíg kicsik voltak, egyik felnőtt sem. De aztán a fiúk megsűrűsödtek, kijózanodtak és elhúzódtak. És ha ő panaszkodott a Szülő-apjának, az csak annyit mondott szelíden: — Már neked sem illik vékonykodnod, Dua; nagy kislány vagy.

Ő próbált nem hallgatni rá, de a balfelőli bátyja mindig elhúzódott tőle: — Ne bujkálj hozzám, nincs rád időm. — A jobbfelőli pedig majdnem mindig sűrű volt, kemény, és egyre mogorvábban szótlan. Ő nemigen értette a dolgot, és Apa sem tudta megmagyarázni. Időről időre elismételte, mint valami hajdan bemagolt leckét: — A balfelőliek Ész-fiúk, Dua. A jobbfelőliek meg Szülő-fiúk. A maguk módján kell felnőniük.

Dua nem állhatta az ő módjukat. Kinőttek a gyerekkorból, ő meg nem; így aztán a többi Érzés-lányhoz sodródott. Akik mind ugyanúgy panaszkodtak a bátyáikra. És mind a majdani hármasukról beszéltek. És kiterjeszkedtek a napon és ettek. És egyre egyformábbá váltak, és nap nap után ugyanazt mondták.

Dua pedig, ahogy nőtt, úgy vetette meg őket egyre jobban; félrevonult, ahányszor csak lehetett; a többiek sem szívesen voltak vele, és „Balfelőlinek” csúfolták. (Jó ideje nem hallotta már a csúfnevét, de ha eszébe jutott, élesen fülébe csengett a lányok éles rikoltozása, mely féleszű makacssággal szajkózta a nyomában ugyanazt, tudván, hogy fáj.)

De a Szülő-apja akkor is figyelt rá, amikor joggal érezhette úgy, hogy mindenki más kineveti a lányát. A maga ügyetlen módján próbálta védelmezni a többiektől. Néha még a felszínre is kiment utána — pedig utálta azt a környéket —, csak hogy a szemét rajta tartsa.

Dua egyszer úgy akadt rá, hogy egy Keményanyagúval beszélt. Nehéz egy Szülő-apának a Keményanyagúakkal beszélni, ennyit gyerekfejjel is tudott. A Keményanyagúak csak az Ész-fiúkkal beszélnek szívesen.

Meg is ijedt, hamar elfüstölt, de annyi így is megütötte a fülét, hogy a Szülő-apja azt mondja:

— Gondját viselem a kislánynak, Keményanyagú uram.

Az a Keményanyagú őfelőle kérdezősködött volna? Talán a furcsasága miatt. De a Szülő-apa hangja nem volt bocsánatkérő. Még a Keményanyagú előtt is a lánya iránti figyelméről beszélt. Duát homályos büszkeség töltötte el.

De most elmegy az öreg, a kedves függetlenség pedig, melyet Dua annyira várt, egyre csúfabbnak látszik, már olyan kemény és éles, mint a szikla — a magány sziklája.

— De miért kell elmenned?

— Kell, drága kis középsőm.

Kell. Ennyit Dua is tud. Előbb-utóbb mindenkinek el kell mennie. Eljön a nap, mikor ő, Dua is felsóhajt és azt mondja: — Kell.

— De miből tudod, mikor kell elmenned? Ha te választod meg az idejét, miért nem választasz más időt, miért nem maradsz még?

— A balfelőli apád eldöntötte. És a hármas azt teszi, amit ő mond.

— Miért teszitek, amit ő mond? — Dua alig látta a balfelőli apját meg az Érzés-anyját. Már nem is érdekelték. Csak a jobbfelőli apja, a Szülő-apja, Apa, aki ott állt zömöken, mint egy kocka. Lapos volt minden felülete, nem lágyan domborodó, mint az Ész-apáké, nem borzongatóan egyenetlen, mint az Érzés-anyáké; és Dua mindig tudta, mit fog mondani. Majdnem mindig.

Most biztosra vette, hagy ez következik: — Ezt az én kis Érzéslányomnak úgysem tudom megmagyarázni.

Ez következett.

Duából kitört a bánat:

— Hiányozni fogsz. Tudom, azt hiszed, sosem figyelek rád, és nem is szeretlek, mert folyton azt mondod, hogy ezt ne csináljam, azt ne csináljam. De jobb volna, ha mondanád, és én legföljebb nem szívesen hallgatnám, mint hogy itt se légy, és sose mondj semmit.

Apa csak állt ott. Mit kezdett volna az efféle érzelemkitöréssel? Aztán közelebb jött, és nagy nehezen odanyújtotta a kezét. Látható erőfeszítésébe került, de odanyújtotta; a kéz kicsit reszketett, körvonalai enyhén felpuhultak.

— Ó, Apa — mondta Dua, és beburkolta apja kezét a magáéval, amitől az párásan csillámlott az ő anyaga alatt; de vigyázott, nehogy hozzáérjen, mert attól Apa nagyon zavarba jött volna.

Akkor Apa visszahúzta a kezét, üresen hagyva a lányáét, és azt mondta:

— Ne feledkezz meg a Keményanyagúakról, Dua. Ők majd segítenek. Én… én megyek.

Elment, Dua soha többé nem látta.

És most, lám, Dua itt ül, a naplementéről régi dolgok jutnak az eszébe, és dacosan arra gondol, hogy Tritt nemsokára elkezd zsémbelni a távolléte miatt, és majd Odeent is nyúzza.

Odeen pedig előadást tart az anyai kötelességről.

Nem számít.

Odeen nagyjából tudta, hogy Dua kint van a felszínen. Szinte gondolkodás nélkül tudta, milyen irányban és körülbelül milyen messzire. Ha belegondolt volna, talán bántja is, mert az egymás-tudási érzéke jó ideje állandóan gyöngült, s emiatt — anélkül, hogy az okát tudta volna — egyfajta befejezettség-érzet gyűlt benne. Hiszen így kellett történnie; ez is jelezte, hogy a test a korral állandóan változik.

Tritt egymás-tudási érzéke nem gyöngült, csak egyre inkább a gyerekek felé fordult. Ez hasznos fejlődési irány; persze a Szülőapa szerepe, bármily fontos is, bizonyos értelemben egyszerű. Az Ész-apáé sokkal bonyolultabb — gondolta Odeen némi zordon elégtétellel.

Az igazi rejtély persze Dua. Annyira más, mint a többi Érzésanya. Ettől Tritt zavarba jött, elkeseredett, és még nyilvánvalóbban szótlanná vált. Zavarban volt Odeen is, néha el is keseredett, de közben jól tudta, milyen végtelen életörömet képes kelteni Dua, s ez a képessége nyilván összefügg azzal, hogy más. Olykor keserűséget okozott, de igen csekély ára volt ez a keserűség a legmélyebb boldogságnak.

És talán Dua fura életmódja is része annak, aminek történnie kell. A Keményanyagúak is jelét adták, hogy érdeklődnek iránta, pedig rendszerint csak az Ész-apákat méltatták figyelmükre.

Odeen büszke volt erre: annál jobb a hármasnak, ha még az Érzésanya is figyelemre méltó benne.

A dolgok úgy történnek, ahogy történniük kell. Ez a lényeg, és erre a tudatra vágyott Odeen a legjobban, mindvégig. Egy nap azt is fogja tudni, hogy el kell mennie, és akkor ezt akarni is fogja. A Keményanyagúak efelől megnyugtatták, mint minden Ész-apát; de neki azt is megmondták, hogy a saját belső” tudata jelzi majd az időpontot, félreérthetetlenül, nem pedig valami kívülről jött tanács.