Isaac Asimov - Az istenek is…

— Természetesen értem.

— Akkor miért nem gondolkozunk fordítva? Mi sem folytathatjuk nélkülük ÉS abban az esetben teljesen mindegy, leállíttatjuk-e a szivattyúkat vagy sem. A paralényeknél kell elintézni, hogy ők állítsák le.

— És le fogják állítani?

— Azt üzenték: FELELM. Ami annyit jelent, hogy félnek. Chert azt mondta, tőlünk félnek, attól, hogy mi leállítjuk a szivattyúzást, de csöppet sem hiszem, hogy így volna. Ők maguk félnek. Csöndben ültem, mikor Chert közölte a feltételezését. Azt hitte, megfogott. Hát melléfogott. De nagyon. Abban a pillanatban jutott eszembe, hogy a paralényeket kell rábírni, állítsák le ők. Muszáj, Mike. Mindenkiről lemondtam, téged kivéve. Te vagy a világ reménysége. Szólj hozzájuk valahogy.

Bronowski elnevette magát. Volt valami gyermeki derű a nevetésében.

— Pete — mondta —, zseni vagy.

— Aha, észrevetted?

— De igazán. Kitalálod, mit akarok mondani, még mielőtt mondhatnám. Egyik üzenetet küldtem nekik a másik után, azokat a jeleket használtam, amelyekről azt gondoltam, hogy a szivattyút jelentik. De használtam a mi szavunkat is. És mindent elkövettem, hogy kigyűjtsem a hónapok óta bejött összes információból azokat a jeleiket, amelyekkel helytelenítenek valamit. És megint használtam egy angol szót is. Nem tudtam, eljutok-e hozzájuk, vagy tökéletesen mellétrafálok. És mivel soha nem kaptam választ, kevés reményem maradt.

— Nem mondtad, hogy ezzel próbálkozol.

— Nem, a problémának ez a része az én titkom volt. Te is várattál eleget, hogy elmagyarázd a paraelméletedet!

— Végül is mi történt?

— Az, hogy pontosan két szót küldtem nekik, a mi nyelvünkön. Azt írtam: SZIVATTYÚ ROSSZ.

— És?

— És ma reggel választ kaptam, elég egyszerű és egyenes választ. Így szól: IGEN SZIVATTYÚ ROSSZ ROSSZ ROSSZ. Nézd csak meg!

Lamont kezében reszketett a fémlemez.

— Nincs tévedés, ugye? Egyetért velünk, ugye? — Úgy látszik. Kihez forduljunk?

— Senkihez — mondta határozottan Lamont. — Nem vitatkozom többé. Azt mondanák, hogy meghamisítottam az üzenetet, azért pedig nem érdemes kiállni a golyózáporba. Állíttassuk le a paralényekkel a szivattyút, akkor a mi oldalunkon is leáll; és a világon semmit sem lehet csinálni egyoldalúan, hogy újra munkába álljon. Akkor majd az egész állomás azon lesz, hogy bebizonyítsa: nekem volt igazam, és a szivattyú veszélyes.

— Miből gondolod?

— Ez az egyetlen módjuk arra, hogy kivédjék a tömeg dühét, amely követelné a szivattyú újraindítását. Az meg lehetetlen. Nem gondolod?

— De, talán. Egy dolog azonban zavar.

— Mi az?

— Ha a paralények annyira meg vannak győződve róla, hogy a szivattyú veszélyes, miért nem állították már le? Nemrég szerét ejtettem, hogy ellenőrizzem: a szivattyú teljes gőzzel működik.

Lamont töprengő fintort vágott.

— Talán nem akarják egyoldalúan megállítani. Partnereknek tekintenek bennünket, és kölcsönös megegyezéssel szeretnék leállítani. Nem gondolod, hogy így lehet?

— Lehet így is. De lehet, hogy a kommunikáció korántsem tökéletes; nincsenek teljesen tisztában a ROSSZ szó jelentésével. Amit az ő jeleik talán összekavart felhasználásával írtam, abból azt is hihetik, hogy a ROSSZ azt jelenti, amit nálunk a JÓ.

— Ó, nem!

— Reményeink szerint nem, de a reményt ne vedd készpénznek.

— Mike, továbbra is küldd az üzeneteket! Használj annyi általuk ismert angol szót, amennyit csak lehetséges, és folyamatosan figyeld a változást! Te vagy a szakértő, a megoldás a te kezedben van. Végül elég szó birtokában lesznek, hogy valami félreérthetetlenül világosat mondjanak; és megmagyarázhatjuk nekik, hogy mi is le akarjuk állíttatni a szivattyút.

— Nem vagyunk rá feljogosítva, hogy ilyesmit kijelentsünk!

— Nem hát, de ők nem tudják. És a végén az emberiség hősei leszünk!

— Még ha előtte kivégeznek is érte?

— Még akkor is! Mike… minden a te kezedben van. Biztos vagyok benne, hogy nem tart már soká.

De sokáig tartott. Két hét telt el üzenet nélkül. A feszültség nőttön-nőtt.

Bronowskin meg is látszott. Eltűnt szívéből a pillanatnyi megkönnyebbülés. Savanyú hallgatásba burkolózott, mikor belépett Lamont laboratóriumába.

Csak néztek egymásra, végül Bronowski szólalt meg:

— Mindenkin látom, hogy megkaptad az útilaput.

Lamont láthatólag nem borotválkozott aznap reggel. Laboratóriumán megmutatkozott, hogy távozni készül a gazdája, és hogy átabotában már csomagol is. Lamont vállat vont.

— Akkor mi van? Nem zavar! Ami viszont zavar: hogy a Fizikai Szemle visszadobta a cikkemet!

— Azt mondtad, nem is vársz mást.

— Igen, de azt hittem, legalább megindokolják. Rámutatnak, hol csalódom, hol tévedek, hol beszélek a levegőbe. Mondhattak volna valamit, amit cáfolhatnék!

— És nem mondtak?

— Egy szót sem. A lektoraik nem ítélték a cikkemet közlésre érdemesnek. Idézőjel bezárva. A kezükbe sem vették! Ez tényleg elkeserítő, ez az univerzális ostobaság! Azt hiszem, kevés könnyet ejtenék az emberiség öngyilkossága fölött, amelyet rosszindulat és vegytiszta nemtörődömség provokál ki. Van valami átkozottul méltatlan abban a vastagnyakú ostobaságban, amellyel a vesztükbe rohannak. Mi értelme embernek lenni, ha ilyen ocsmányul kell elpusztulnunk?

— Ostobaság — mormogta Bronowski.

— Mi másnak nevezhetném? És még azt akarják, hogy nyilvánosan elsírjam, miért csúf dolog, hogy elbocsátanak, bár nagy a bűnöm, az, hogy igazam van.

— Szemlátomást mindenki tud róla, hogy konzultáltál Chennel.

— Igen. — Lamont az orrnyergére tette az ujját, majd megdörzsölte a szemét. — Nyilvánvalóan úgy feldühítettem, hogy az egészet leadta Hallamnek. És most az a vád ellenem, hogy megpróbáltam szabotálni a szivattyú fejlesztését mindenféle igazolhatatlan és minden támogatást nélkülöző ijesztgetési taktikával, tehát amatőr viselkedésem lehetetlenné teszi, hogy az állomáson alkalmazzanak.

— Könnyedén bebizonyíthatják, Pete.

— Elhiszem. Nem számít.

— Mit akarsz tenni?

— Semmit — háborgott Lamont. — Tegyék meg a tőlük telhető legrosszabbat. Majd megsegít a bürokrácia. Minden lépés napokba, hetekbe, hónapokba kerül majd, és közben te dolgozhatsz. Fogunk még a paralényekről hallani.

Bronowski szerencsétlenül nézett rá.

— Tegyük föl, Pete, hogy nem. Talán itt az ideje, hogy átgondold az egészet!

Lamont élesen visszanézett.

— Miről beszélsz?

— Mondd meg nekik, hogy tévedtél! Tarts bűnbánatot! Verjed a melled! Add föl!

— Soha! Az istenért, Mike, hát nem tudod, miben folyik a játék? A tét a Föld és az egész élővilága.

— Igen, de mit számít az neked? Nőtlen vagy, gyermeked sincs. Tudom, apád meghalt. Sohasem emlegetted az édesanyádat vagy a testvéreidet. Nem hinném, hogy akadna a Földön olyan emberi lény, akihez érzelmi szálak kötnének. Így hát menj az utadon, és a pokolba minden mással!

— És te?

— Én is ezt teszem. Elváltam, nincs gyerekem. Van egy fiatal nő, aki közel áll hozzám, ez a viszony tartson, ameddig tarthat. Élvezd az életet!

— És a holnap?

— Lesz, amilyen lesz. Gyors halál jön, ha jön.

— Én nem tudok ilyen filozófiával együttélni. Mike… Mike! Mi ez az egész? Azt akarod mondani, hogy nem sikerül végigcsinálnunk? Feladod, amit a paralényektől reméltünk?