Isaac Asimov - Az istenek is…

Bronowski félrenézett. Azt mondta:

— Pete, nagy sokára választ kaptam. Az éjjel. Gondoltam, várok vele még ma, végiggondolom, de minek? Itt van.

Lamont tekintete tele volt kérdéssel. Kézbe vette a fémlemezt, megnézte. Nem volt központozás:

SZIVATTYÚ NEM ALL NEM ÁLL MI NEM LEÁLL SZIVATTYÚ MI NEM HALL VESZÉLY NEM HALL NEM HALL TI LEÁLL KÉREM SZÉPEN LEÁLL TI LEÁLL AKKOR MI LEÁLL KÉREM SZÉPEN TI LEÁLL VESZÉLY VESZÉLY VESZÉLY LEÁLL LEÁLL TI LEÁLL SZIVATTYÚ

— Úristen — mormogta Bronowski —, micsoda kétségbeesett üzenet!

Lamont csak bámult maga elé. Semmit sem szólt.

— Azt hiszem — mondta Bronowski —, valahol a túlsó oldalon van valaki, aki olyan, mint te, egy para-Lamont. És ő sem képes a maga para-Hallamjét megfékezni. És mialatt mi kérjük őket, hogy mentsenek meg minket, ők ugyanezt kérik tőlünk.

— És ha ezt megmutatnánk? — mondta Lamont.

— Azt mondanák, hazudsz, beugratás az egész, te agyaltad ki, hogy igazold az őrült lázálmodat.

— Rólam még mondhatnak ilyesmit, de rólad nem. Állj mellém, Mike! Ha tanúsítod, hogy te kaptad ezt az üzenetet, és elmondod, hogyan…

Bronowski elvörösödött.

— Mi jó származna belőle? Azt mondanák, hogy valahol a parauniverzumban van egy ugyanolyan dinnye, mint te, és két hülye egy pár. Azt mondanák, hogy a parauniverzum hatóságai ugyanúgy meg vannak győződve, hogy nincs veszély, mint az itteniek.

— Mike, harcold végig velem ezt a háborút!

— Nincs értelme, Pete! Te magad mondtad: ostobaság. Azok a paralények tarthatnak sokkal előbbre, mint mi, még intelligensebbek is lehetnek, de be kell látni, éppen olyan ostobák, mint mi, és ezzel vége a dalnak. Schiller jól megírta, és én hiszek neki.

— Kicsoda?

— Schiller. Német drámaíró volt három évszázaddal ezelőtt. Írt egy darabot Jeanne d’Arcról, abban áll: „Az ostobaság ellen az istenek is hiába hadakoznak.” Nem vagyok isten, én nem hadakozom tovább. Hadd menjen minden a maga útján, Pete, te is járd a magad útját. Lehet, hogy a világ eltart addig, amíg mi, de ha nem, akkor sem tehetünk semmit. Sajnálom, Pete. Jó ügyért szálltál harcba, de vesztettél; és én is végeztem az egésszel.

Elment, Lamont egyedül maradt. Ült a székén, ujjai pedig céltalanul doboltak, doboltak, doboltak. Valahol a Napban pillanatonként új protonok kapaszkodtak egymásba, éppen csak egy picikét mohóbban a szokottnál; s ez a mohóság másodpercről másodpercre nő bennük, és egyszer eljön a pillanat, amikor a kényes egyensúly megbillen…

— És senki sem fogja tudni a Földön, hogy igazam volt! — kiáltott Lamont. Sűrűn pislogott, hogy a könnyeit visszatartsa.

Dua baj nélkül otthagyta a többieket. Mindig azt várta, hogy baj lesz belőle, de nem lett soha. Igazi baj semmiképpen.

De miért is lett volna? Odeen ugyan helytelenítette a maga fennkölt módján. — Maradj nyugton — mondta ilyenkor. — Tudod, mennyire bosszantja Trittet. — A saját bosszúságát soha nem említette; az Ész-apák nem bosszankodnak mindenféle apróságon; igaz, Trittet majdnem olyan makacsul óvta, mint Tritt a gyerekeket.

Persze Odeen mindig enged, ha ó, Dua, eléggé csökönyös; akár még Trittnél is közbenjár. Már be is vallotta, hogy büszke az ó független akaratára… Balfelőlinek nem is rossz — gondolta Dua szórakozott jóérzéssel.

Trittel nehezebb bánni, mindig olyan savanyu képet vág, ha Dua… ha Dua úgy tesz, ahogy kedve tartja. Persze a jobbfelőliek már csak ilyenek. Tritt jobbfelőlije Duának, de Szülő-apja a gyerekeknek, és igazából mindig a gyerekek számítanak… S ez jó is, mert így Trittet egyik vagy másik gyerek miatt biztosan elszólította a kötelesség, valahányszor a helyzet kellemetlenné vált.

Dua amúgy nemigen törődött Trittel. Az összeolvadást leszámítva alig vett róla tudomást. Odeen más. Eleinte annyira izgalmas volt, hogy a puszta jelenlététől felszikráztak és elhalványultak a körvonalai. És az, hogy Ész-fiú, csak még izgalmasabbá tette. Dua nem értette ezt az izgalmat; önnön furcsaságának tulajdonította, melyet addigra szinte már meg is szokott.

Felsóhajtott.

Gyerekként, mikor még egyéniségnek, különálló lénynek tekintette magát és nem egy hármas részének, sokkal inkább tudatában volt e furcsaságnak. Sokkal inkább tudomására hozták a többiek. Akár az olyan kicsiség is, mint esténként a felszín… Esténként nagyon szerette a felszínt. A többi Érzés-lány hidegnek és borongósnak találta, remegve gomolyogtak egymáshoz, ha leírta nekik. A déli melegben örömest megjelentek, nyújtózkodtak, ettek; de éppen ez tette oly unalmassá a delet. Dua nem állhatta a csicsergő déli sokadalmat.

Ennie persze neki is kellett, de enni is este szeretett, amikor ugyan kevesebb volt az étel, de egyedül ehetett a homályló mély vörösben. Azért a valóságosnál hidegebbnek és búsabbnak írta le az estét, mikor a többieket traktálta vele, de csak hogy lássa, mint húzza élesre körvonalaikat az elképzelt hűvös — már amennyire a fiatal Érzés-lányok körvonalai élesre húzhatók. Egy idő múlva össze is súgtak, majd kinevették és otthagyták.

A kis nap a horizonton állt, titokzatos vörhenyességét csak Dua nézte. Oldalvást kiterjeszkedett, hasmánt-hanyatt megsűrűsödött, úgy nyelte a vékonyka meleget. Lustán rágcsálta, hosszan ízlelgetve a hosszú hullámok kissé savanykás, anyagtalan zamatát. (Tudtával egyetlen Érzés-lány sem szerette, legalábbis nem vallotta be. Ő pedig nem fejthette ki, hogy ez az íz a szabadságot jelenti neki, a magányt, mikor békén hagyják a többiek)

A hűvösség, a mélyvörös homály és az egyedüllét a hármas előtti rég időkre emlékeztette, legélesebben Szülő-apjára, aki sokszor utána baktatott ide, mert örökösen féltette.

Odaadó volt és gondos, mint minden Szülő-apa, és mint minden Szülő-apa, a kis középsőt féltette a legjobban. Dua ezen bosszankodott is; sőt néha arról álmodozott, hogy majdcsak elmegy egyszer az öreg. Mint végül is minden Szülő-apa. És hogy hiányzott, mikor egy nap csakugyan elment!

Ő maga jött el, hogy bejelentse, hogy kimondja — pedig a Szülő-apák nehezen fogalmazzák meg érzéseiket. Dua aznap elfutott előle; nem komiszságból, nem is mintha gyanította volna, mit akar mondani, csak úgy, örömében. Egészen külön helyre akadt délben, a váratlan magánytól az étvágya is megnőtt; aztán furcsa, viszketeg érzés hajtotta mozogni. A sziklákon kúszott, hagyva, hogy kiszögellései a sziklákéiba alvadjanak. Tudta, hogy a csecsemőkoron túl az ilyesmi otromba illetlenségnek számít, de izgalmas volt, és ugyanakkor hűsítette is.

És akkor a Szülő-apja utolérte, megállt vele szemben, és sokáig hallgatott; a szeme kicsi volt és sűrű, mintha a Duáról visszaverődő fényt mind be akarta volna fogadni, hogy oly erősen lássa, amint csak lehet és ameddig csak lehet.

Dua eleinte zavartan bámult vissza, hisz az öreg meglátta, hogy a sziklába dörgölőzik; szégyellte magát. De az öregen nem látott szégyenkisugárzást, tehát végül nagyon csöndesen megkérdezte:

— Mi van, Apa?

— Hát, Dua, itt az idő. Tudtam, hogy itt lesz. Biztosan te is.

— Miféle idő? — Most, hogy itt volt, Dua makacsul nem vette tudomásul. Ha nem veszi tudomásul, nem is lesz mit. (Erről azóta sem tudott igazán leszokni. Odeen, ha olykor különösen eltöltötte az Ész-apák fontosságának tudata, a legfennköltebb hangján jelentette ki, hogy minden Érzés-nő ilyen.)