Isaac Asimov - Az istenek is…

— Majd ha te mondod magadnak — magyarázta Losten tisztán, tagoltan, ahogy a Keményanyagúak (mintha erőfeszítésükbe kerülne, hogy megértessék magukat) mindig is szólnak a Lágyanyagúakhoz —, hogy tudod, miért kell elmenned, akkor elmégy, és veled az egész hármasod.

— Nem mondhatnám, hogy most el kívánnék menni, Keményanyagú uram — mondta erre Odeen. — Rengeteg a tanulnivalóm.

— Természetesen, kedves balfelőli. Azért érzed így, mert még nem állsz készen.

Odeen ekkor azt gondolta: Hogyan állnék készen valaha is, mikor soha nem érezhetem, hogy már nincs tanulnivalóm?

De nem szólt semmit. Biztosra vette, hogy majd eljön az idő, és akkor megérti.

Végignézett a testén, majdnem előrelökte az egyik szemét, úgy megfeledkezett magáról — a legokosabb, legfelnőttebb Ész-apában is élnek ilyen gyermeteg kívánságok. Persze fölösleges lett volna. Érzékei akkor is jól működtek, ha szilárdan a helyén ült a szeme. Kellőképpen szilárdnak tudta magát, lágy, kecsesen egymásba illeszkedő tojásdad idomai kellemesen éles körvonalat rajzoltak ki.

Testéből hiányzott Dua furcsán vonzó derengése, Tritt megbízható zömöksége. Mindkettejüket szerette, de a testét egyikükével sem cserélte volna el. Persze a szellemét sem. Ezt soha ki nem mondta volna, nehogy megbántsa őket, de szakadatlan hálát érzett, hogy nem Tritt korlátolt vagy (ami még rosszabb) Dua szeszélyes elméje jutott neki. Bár úgy érezte, őket nem zavarja, hisz másfajta szellemről nem is tudnak.

Halványan megint tudatára ébredt Duának, de elcsitította az érzést. Egyelőre nincs rá szüksége. Nem mintha kevésbé kedvelte volna: csak egyre inkább másra vágyott. Az Ész-apa fokozatos éréséhez tartozik, hogy egyre több örömet találjon önnön elméjének működésében, ehhez pedig vagy magány kell, vagy a Keményanyagúak társasága.

Mindinkább hozzászokott a Keményanyagúakhoz; egyre jobban kedvelte őket. Ész-apa lévén illőnek és helyesnek érezte ezt, hisz bizonyos értelemben a Keményanyagúak fölöttes Ész-apák. (Ezt egyszer el is mondta a legbarátságosabb és — halványan úgy érezte — legifjabb Keményanyagúnak. Losten egy kis vidámságot sugárzott ki, de nem szólt. Tehát nem tagadta a dolgot.)

Odeen kisgyerekkori emlékei is már Keményanyagúakkal voltak tele. Szülő-apja a legkisebb gyerekre, az Érzés-csecsemőre fordította minden figyelmét. Egészen természetesen. Tritt is ezt tenné, ha megjönne az utolsó gyerek — ha ugyan megjön valaha is. (Ez utóbbi megjegyzés Trittől származott, aki folyton így tett szemrehányást Duának.)

De így volt jó. Szülő-apja annyira elfoglalt lévén, Odeen korábban kezdhette meg tanulmányait. Leszokott gyerekes dolgairól, és már igen sokat tanult, mire Trittel találkozott.

Ezt a találkozást, tudta, soha nem felejti el. Mintha tegnap történt volna, nem pedig fél életnyi idővel azelőtt. Persze sok, vele egyívású Szülő-fiút ismert, akik — messze járván még a gyermekeit kiköltő, igazi Szülő-apa kortól — szinte jelét sem mutatták majdani jellegzetes egykedvűségüknek. Kisgyerekként eleget játszott a jobbfelőli öccsével, és alig tapasztalt intellektuális különbséget kettejük között (bár most visszagondolva, megvolt az a különbség akkor is).

Halványan sejtett valamit a Szülő-apa hármasbeli szerepéről. És már gyerekként hallott sutyorogni az összeolvadásról.

De amint Tritt megjelent, amint Odeen meglátta, minden megváltozott. Odeen, életében először, melegséget érzett belül, és először ötlött eszébe, hogy olyasmit is kívánhat, aminek a gondolkodáshoz igazán semmi köze. Máig emlékszik, milyen zavarba jött ettől a gondolattól.

Tritt persze nem volt zavarban. A Szülő-fiúkat sohasem hozza zavarba a hármas működése, az Érzés-lányok pedig szinte nem is tudnak zavarba jönni. Csak az Ész-fiúk bajlódnak ilyesmivel.

— Túl sokat gondolkodol — mondta az egyik Keményanyagú, mikor Odeen efelől kérdezte; s a fiú igen elégedetlen volt a válasszal. Már hogy lehetne „túl sokat” gondolkodni?

Természetesen Tritt is gyerek volt, mikor találkoztak. Annyira bizonytalanul gyerekes, annyira nehézkes észjárású, hogy kínosan nyilvánvaló módon elárulta magát. Egészen áttetszővé váltak az élei.

Odeen habozva szólalt meg: — Még nem láttuk egymást, ugye, jobbfelőli barátom?

Mire Tritt: — Én még nem voltam itt. Úgy hoztak ide.

Mindketten tudták pedig, mi történt. Valaki (egy Szülő-apa, gondolta akkoriban Odeen; azóta tudja, hogy egy Keményanyagú) megszervezte a találkozásukat, úgy gondolván, hogy összevalók, s ebben nem is tévedett.

Szellemi kapcsolat persze nem volt kettejük között. Hogyan is lett volna? Odeenban mindennél erősebben élt a tudásvágy, csak a hármas szoríthatta háttérbe; Trittből viszont a tanulás fogalma is hiányzott. Amit Trittnek tudnia kellett, az túl van a megtanulhatón és az elfelejthetőn.

Odeent annyira izgatta a világ és a Nap, a történelem és az életműködések, az egész világegyetem titkainak fürkészése, hogy (az első együtt töltött hajdani napokban) önkéntelenül fecsegett minderről Trittnek is.

Tritt nyájasan hallgatta, nyilvánvalóan nem értett az egészből egy szót sem, de örült, hogy beszélnek hozzá; Odeen pedig, bár egy szavát sem fogták fel, ugyanolyan nyilvánvalóan örült, hogy beszélhet.

Trittet a saját különleges ösztöne hajtotta, tehát ő kezdeményezett. Odeen az aznapi tananyagról fecsegett — a sebtében bekapott ebéd után. (A fiúk sűrűbb anyaga oly gyorsan elnyelte az élelmet, hogy egy séta közbeni rövid napozás elegendő volt rá; az Érzés-lányok viszont órákig napoztak, közben elvékonyodtak, fodrozódtak, mintha szántszándékkal nyújtanák a feladatukra szánt időt.)

Odeen, aki tudomást sem vett az Érzés-lányokról, élvezte, hogy beszélhet. Tritt, aki nap nap után szótlanul bámulta őket, szemlátomást alig bírt magával.

Váratlanul közelebb ment Odeenhoz, és olyan sietséggel formált önmagából egy függeléktagot, hogy már azzal is sértette a másik formaösztönét. Odeen testének felső, tojásdad részén kis derengés nyílt a csemegeként kóstolgatott meleg légáramnak; Tritt rátette a függeléktagját, látható erőfeszítéssel vékonyított rajta, majd belefúrta a másik bőrébe. Odeen iszonyatos zavarban ugrott arrébb.

Csecsemőkorában persze csinált ilyesmit, de serdülőkora óta soha.

— Ezt ne csináld, Tritt! — szólt rá élesen. Tritt függeléktagja még mindig őt tapogatta. — De ha egyszer akarom!

Odeen olyan tömören tartotta magát, ahogyan csak bírta, különösen a felszínét igyekezett megkeményíteni. — Én nem akarom.

— Miért nem? — sürgetőzött Tritt. — Nincs abban semmi rossz.

— Fáj. — Odeen hamarjában mondta, ami eszébe jutott. (Pedig nem fájt. Fizikailag legalábbis nem. De a Keményanyagúak mindig kerülték a Lágyanyagúak érintését. Nekik csakugyan fájt a véletlen behatolás is, de ők másképpen, nagyon is másképpen voltak szerkesztve.)

Trittet nem lehetett bolonddá tenni. Tudta, hogy ezen a téren nem vezeti félre az ösztöne:

— Nem is fáj.

— Akkor sem ez a módja. Egy Érzés-lány is kell hozzá.

Tritt erre csak annyit tudott mondani, makacsul:

— Én akkor is akarom. — A dolog szükségképpen megismétlődött, és Odeennak be kellett adnia a derekát Így is történt; a legöntudatosabb Ész-fiúval is így kell történnie. Ahogy a régi mondás tartja: Aki nem vallja be, az csak letagadja.

Ezután, ha találkoztak, Tritt le nem ment a nyakáról; ha nem toldaléktaggal próbálkozott, akkor a szegélyek egymásba dörzsölésével. Végül aztán Odeen is elcsábult, segített, majd megpróbált ragyogni is. És sokkal szebben ragyogott, mint Tritt. Amaz határtalan mohóságában csak fújtatott, erőlködött, de alig derengett föl rajta itt-ott egy foltnyi egyenetlen ragyogás.