Isaac Asimov - Az istenek is…

— Azt akarom, hogy megtegye, amit illik.

— Tudom, Tritt, tudom. De azért csak hagyd békén!

Odeen gyakran megszidta Duát a furcsaságai miatt, de sohasem hagyta, hogy Tritt is megszidja.

— Benned nincs elegendő tapintat — mondogatta. Hogy pontosan mi a tapintat, azt Tritt nemigen tudta.

Most meg… Mennyi idő eltelt az első összeolvadás óta, és még mindig sehol sincs az Érzés-baba. Meddig várjon még? Máris túl sok idő telt el. Dua pedig, ha lehet, még többet van egyedül, ahogy az idő telik.

— Nem eszik eleget — mondta Tritt.

— Ha eljön az ideje… — kezdte Odeen.

— Folyton ezt mondod, hogy eljön, meg nem jön el. Amikor Duát akartam, akkor is ezt mondtad. Most meg annak nem jött el az ideje, hogy az Érzés-baba meglegyen. Duának kötelessége…

De Odeen hátat fordított neki.

— Odakint van, Tritt. Ha akarod, eredj ki érte és hozd be, mintha a Szülő-apja volnál és nem a jobbfelőlije. De én azt mondom, inkább hagyd békén.

Tritt elódalgott. Lett volna mondanivalója bőven, de nem tudta, hogy fogjon hozzá.

Dua — távoli, homályos módon — érezte, hogy a jobbfelőlije miatta idegeskedik, és csak nőttön-nőtt benne a dac.

Ha egyikük vagy másikuk kijön érte, netán mind a kettő, a dolog nyilván összeolvadásba torkollik; már a gondolat is dühítette. Ennyit tud Tritt — persze a gyerekekhez ért; ennyit akar Tritt — persze ezt is a harmadik, utolsó gyerekért; az egész a gyerekek és a még hiányzó gyerek körül forog. És valahányszor Tritt akarta az összeolvadást, meglett.

Ha Tritt megmakacsolja magát, uralkodik a hármason. Támad valami egészen egyszerű ötlete, ahhoz aztán ragaszkodik, erőlteti, mígnem Odeen és Dua is beadja a derekát. Bár ő most nem adja be a derekát, most az egyszer nem…

Még csak nem is érezte árulásnak. Tudta, hogy sem Odeen, sem Tritt iránt nem érezheti azt a gyötrő vágyakozást, amit ők ketten egymás iránt. Ő egyedül is összeolvadhat bármivel; ők ketten csak általa olvadhatnak össze (akkor meg miért nem becsülik jobban?). Természetesen nagy gyönyörűsége telik a hármas összeolvadásban, ostobaság volna tagadni; de ez ugyanaz a fajta gyönyörűség, amit ő a sziklafalon átbújva érez — titokban kipróbálta néha. Tritt és Odeen viszont másképpen nem juthat ilyen erejű gyönyörűséghez, még ehhez foghatóhoz sem.

Bár várjunk csak. Odeennak ott a tanulás gyönyörűsége, amit ő intellektuális fejlődésnek hív. Ebből néha Dua is megérzett valamit; annyit föltétlenül, hogy tudja, miről van szó; és bár a dolog más, mint az összeolvadás, pótszerként megteszi, legalábbis annyi időre, amíg Odeen olykor kibírja összeolvadás nélkül.

Hanem Tritt. Neki csak az összeolvadás marad, meg a gyerekek. Kizárólag. És ha abba a kis eszébe komolyan beleveszi, akkor Odeen is beadja a derekát, és azután ő is kénytelen lesz…

Egyszer megpróbált fellázadni.

— De mi történik, amikor összeolvadunk? Órákba, néha napokba telik, amíg kijövünk belőle. Mi történik azalatt? Tritt rögtön megsértődött.

— Mindig így van. Így kell lennie.

— Nem szeretem azt, hogy kell. Tudjam, miért!

Odeen zavarba jött. A fele élete azzal telik, hogy zavarban van. — Nézd, Dua, komolyan így kell lennie. A… gyerekek végett. — Görcsösen pulzált, ahogy kimondta.

— Ne pulzálj már! — szólt rá Dua. — Felnőttek vagyunk, mit tudom én, hányszor összeolvadtunk, jól tudjuk, hogy a gyerekek végett van, ahogy van. Kimondhatod nyugodtan. Csak azt kérdem: miért tart annyi ideig?

— Mert bonyolult folyamat. — Odeen még mindig pulzált. — Mert energiát igényel. Hosszú időbe telik, Dua, amíg egy gyereket elindítunk, és ha rászánjuk azt a hosszú időt, akkor sem mindig indul el belőle a gyerek. És a helyzet romlik… Nemcsak minálunk — tette hozzá gyorsan.

— Romlik? — aggodalmaskodott Tritt, de Odeen nem szólt többet.

Aztán lett gyerekük, egy Ész-fiúcska, egy kis balfelőli, aki oly édesen ritkult és röpködött, hogy mind a hárman el voltak ragadtatva, és még Odeen is fölvette, hogy a baba a karjában változtatgassa az alakját, ha Tritt megengedte neki. Mert természetesen Tritt költötte ki a hosszú előalakítási szakaszban; Tritt választotta el önnön testétől, mikor a baba önálló életre kelt; és Tritt viselte gondját éjjel-nappal.

Ezután Tritt gyakran nem volt velük, s ennek Dua fura módon örült. Tritt megszállottsága bosszantotta; de Odeené — fura módon — megörvendeztette. Lassan ráébredt, hogy Odeen fontos neki. Az Ész-apa azért az, ami, hogy kérdésekre feleljen, és ő, Dua, egyre több kérdést tett föl. Ő pedig szívesebben válaszolgatott, ha Tritt nem volt ott.

— Miért tart annyi ideig, Odeen? Nem szeretem, hogy összeolvadáskor napokig nem tudunk magunkról.

— Teljes biztonságban vagyunk, Dua — mondta Odeen komolyan. — Nekünk sem történik soha semmi bajunk, igaz? És hírét sem hallottad, hogy bárki más hármasnak valaha is baja esett volna, igaz? Meg aztán nem volna szabad ennyit kérdezősködnöd.

— Mert Érzés-anya vagyok? És mert a többi Érzés-anya nem kérdezősködik? Ki nem állhatom a többi Érzés-anyát, ha tudni akarod, viszont szeretek kérdezősködni.

Jól tudta, hogy Odeen úgy nézi, mint aki nála vonzóbbat soha nem látott, és ha Tritt ott volna, azonnal elkezdenének összeolvadni. Hígult is kissé, nem erőltetetten, de láthatóan — szántszándékkal kacérkodott.

— De talán nem érted, mi van a dolog mögött, Dua. Igen sok energia kell, hogy az új élet szikrája megszülessék — mondta Odeen.

— Sokat emlegeted az energiát. Mi az? De pontosan.

— Hát amit eszünk.

— Akkor miért nem azt mondod, hogy élelem?

— Mert az energia és az élelem nem teljesen ugyanaz. Az élelmünk a Napból jön, mint egyfajta energia, de másfajta, élelemként nem hasznosítható energiák is vannak. Amikor eszünk, kiterjeszkedünk, és elnyeljük a fényt. A legnehezebb az Érzés-nőknek, mert sokkal áttetszőbbek; tehát a fény könnyen áthatol rajtuk anélkül, hogy elnyelődnék…

Csodálatos, ahogy így elmagyarázza, gondolta Dua. Amit hallott, tulajdonképpen tudta; de nem ismerte a megfelelő szavakat, a nehéz, tudományos szavakat, amelyeket Odeen. És a magyarázattól minden élesebbé és jelentőségtelibbé vált.

Mostanában, hogy felnőttként nem kellett a gyerekes csúfolódástól tartania, hogy az Odeen-hármas tekintélye övezte, olykor csatlakozott a többi Érzés-anya gyülekezetéhez, és próbálta elviselni a fecsegő csődületet. Hiszen néha neki is jólesett egy, a szokottnál kiadósabb ebéd, ami elősegíti az összeolvadást. Egyszer-kétszer már-már a többiek gyönyörűségét is megízlelte, volt valami kellemes abban, ahogy a ritka test ügyesen libegve kitárja magát a Napnak; ahogy élvetegen összehúzódva és megsűrűsödve minél több finom meleget gyűjt magába.

De Dua hamar jóllakott, míg a többiek mintha soha nem bírtak volna eleget enni. Azt a telhetetlenül zabáló tekergőzésüket Dua sem utánozni, sem elviselni nem tudta.

Ezért jártak az Ész-apák meg a Szülő-apák oly keveset a felszínen. Sűrű anyaguknak hála, hamar jóllaktak, és mehettek a dolgukra. Az Érzés-anyák viszont órákig fetrengtek a napon, mert bár lassabban ettek, több energiára volt szükségük — legalábbis az összeolvadáshoz.

Az Érzés-anyák adják az energiát — magyarázta Odeen (és közben olyan görcsösen pulzált, hogy a jeleit alig lehetett érteni) —, az Ész-apák a magot, a Szülő-apák a kiköltést.