Isaac Asimov - Az istenek is…

Odeennak viszont az egész felülete áttetszővé vált, ha leküzdötte zavarát és megadóan nekilebegett Trittnek. A bőrük mélyéig hatoltak egymásba, Odeen érezte, hogyan lüktet Tritt bőre alatt a kemény testfelület. De a gyönyörűséget bűntudat keserítette.

Tritt legtöbbször fáradt volt, és zavarosan dühös, mire végeztek. Odeen ezért azt mondta:

— Nézd, Tritt, megmondtam, hogy kell egy Érzés-lány is, ha rendesen akarjuk csinálni. Nem lehetsz dühös valamire, ami egyszerűen csak van.

— Akkor szerezzünk egy Érzés-lányt! — válaszolta erre Tritt.

Szerezzünk egy Érzés-lányt! Tritt egyszerű ösztönei mindig azonnali cselekvést diktáltak. Odeen nem volt biztos benne, hogy meg tudja magyarázni neki az élet bonyolult rejtelmeit.

— Nem olyan könnyű ám, kedves jobbfelőlim — kezdte kedveskedve.

— A Keményanyagúak el tudják intézni — vágott közbe Tritt. — Te barátkozol velük. Szólj nekik!

Odeen rémülten tiltakozott:

— Én nem szólhatok. Nincs még itt az ideje — lassan átcsúszott a tanáros hanghordozásba —, hiszen ha itt volna, biztosan tudnám. Addig pedig…

Tritt oda sem figyelt.

— Akkor szólok én.

— Nem! — kiáltott Odeen. — Te csak maradj ki ebből. Mondom, hogy nincs itt az ideje. Nekem a tanulmányaimmal kell törődnöm. A Szülö-apának könnyű, nem kell tudnia semmit, de…

Amint kimondta, meg is bánta; ráadásul még csak nem is igaz. Hiszen csak attól irtózik, hogy megsértse a Keményanyagúakat, hogy bármi módon háborítsa a velük kialakult hasznos kapcsolatait. Tritt azonban szemlátomást nem bántódott meg, mert — mint Odeen hamar rájött — semmiféle értelmét nem látta, hogy megtanuljon bármit is, amit nem tud; s e tény megállapítását miért tartotta volna sértésnek.

De az Érzés-lány gondja újra meg újra előjött. Ők ketten néha már behatolni is megpróbáltak egymásba. És az ösztön egyre követelőzőbb lett bennünk. De a dolog nem volt az igazi, bár szerzett örömet is; és Tritt minden alkalommal újra követelte az Érzéslányt. Odeen pedig egyre mélyebbre ásta magát a tanulmányaiban, mintegy védekezésül.

Ám néha már-már kísértésbe jött, hogy megemlítse a dolgot Lostennak.

Lostent ismerte a legjobban a Keményanyagúak közül; ő tanúsította iránta a legszemélyesebb érdeklődést. A Keményanyagúakat valami halálos önazonosság jellemzi: nem változnak, soha nem változnak, szilárd az alakjuk. A szemük mindig ugyanott van, és mindegyiknek azonos helyen. A bőrük nem kimondottan kemény, de mindig átlátszatlan, soha nem fénylik, soha nem halványul, soha nem hatolhat bele a másik magafajta bőre.

Úgy szemre nem nagyobbak a Lágyanyagúaknál, de súlyosabbak. Anyaguk sokkal sűrűbb, ezért óvatosan kell kezelniük a Lágyanyagúak lazább szövetét.

Kiskorában egyszer, igazán kicsi korában, mikor a teste majdnem ugyanolyan folyékony volt, mint a húgáé, meg akarta nézni egy Keményanyagú. Máig sem tudja, melyik, de azóta megtanulta, hogy az Ész-csecsemőkre mindegyik kíváncsi. Odeen pedig hozzányúlt a Keményanyagúhoz, puszta kíváncsiságból. A Keményanyagú elugrott tőle, és később Odeent jól összeszidta a Szülő-apja, amiért meg akart érinteni egy Keményanyagút.

A szidás eléggé goromba volt, hisz Odeen azóta sem felejtette el. Pár évvel később megtanulta, hogy a Keményanyagúak sűrűn sorakozó atomokból épült szövetei fájdalmat éreznek, ha más erőszakkal beléjük hatol. Odeent érdekelte, érez-e ilyenkor fájdalmat a Lágyanyagú is. Egy másik Ész-fiú egyszer azt mesélte, hogy beleszaladt egy Keményanyagúba, az hétrét görnyedt kínjában, míg ő nem is érzett semmit — de Odeen nem tudhatta, nem puszta dicsekvő hőzöngés-e az egész.

Más tilos dolgok is voltak. Szeretett beledörgölőzni a barlang falába. Kellemes melegséget adott a szikla, ahogy beléeresztette magát. A csecsemők még naphosszat ezt játszották, de azután egyre nehezebben ment. Ő nagyobbacska gyerekként is képes volt rá, bár csak a bőre mélyéig, élvezte is, de a Szülő-apja egyszer rajtakapta, és megszidta. Ő azzal védekezett, hogy a húga mást sem csinál, látta nemegyszer.

— Az más — mondta a Szülő-apja. — Ő Érzés-lány.

Egy másik alkalommal, mikor Odeen épp egy hangfelvételt szívott magába — már kiskamaszként —, lustálkodva két függeléktagot formált, s a végüket oly hegyesre alakította, hogy egyiket a másikba tudta dugni. Aztán kezdte rendszeresen csinálni hanghallgatás közben. Kellemesen csiklandós érzést keltett benne, megkönnyítette a tanulást, és utána mindig jól aludt.

De a Szülő-apja rajtakapta ezen is, és úgy legorombította, hogy Odeen még mindig viszolyogva emlékszik vissza a dologra.

Akkoriban igazából senki sem beszélt neki az összeolvadásról. Tudománnyal táplálták, tanítatták mindenfélére, csak a hármas ügyeire nem. Igaz, Trittet sem, de Tritt Szülő, úgyhogy okítás nélkül is tudta. Persze, mikor Dua végre megérkezett, minden világossá vált, pedig ő látszatra még annyit sem tudott a dologról, mint Odeen.

De Dua nem Odeen érdeméből került hozzájuk. Tritt vetette föl a dolgot, Tritt, aki amúgy néma félelemben kerülte a Keményanyagúakat; Tritt, akiből — ezt az egy területet leszámítva — hiányzott Odeen magabiztossága; Tritt, akit e téren csak az ösztön vezérelt; Tritt… Tritt… Tritt…

Odeen felsóhajtott. Tritt azért árasztja el a gondolatait, mert jön. Érezte Tritt nyers, követelőző, állandóan követelőző lényét. Pedig oly kevés az ideje önmagára mostanában, és éppen most, amikor annyi mindent kellene végiggondolnia, annyi gondolatát rendbe szednie…

— Igen, Tritt — mondta.

Tritt tudta, hogy zömök. És nem érezte csúnyának a zömökségét. Nem is gondolt rá. Ha gondolt volna, szépnek találta volna. Teste egy bizonyos célra szerkesztődött, és arra jól szolgált.

— Odeen, hol van Dua? — kérdezte.

— Kint valahol — motyogta Odeen, mintha nem érdekelné. Trittet bosszantotta, hogy ilyen kevésbe veszi a hármast. Dua nehéz természetű, és ez Odeent nem is érdekli.

— Miért engedted el?

— Hogyan tartottam volna vissza, Tritt? Különben is, mi bajt csinál vele?

— Tudod, mi bajt. Két csecsemőnk van. Kell egy harmadik. Épp elég nehéz egy kis középsőt összehozni manapság. Ahhoz Duának jól kellene táplálkoznia. Ő pedig megint csak a naplementében mászkál. Hogy tudna jól táplálkozni naplementekor?

— Nem nagyevő.

— Nekünk pedig nincs meg a kis középsőnk. Odeen — Tritt hangja kedveskedővé vált —, hogy szeresselek rendesen Dua nélkül?

— Ejnye, no — motyogta Odeen, és Trittet újra meghökkentette, hogyan hozhatja ennyire zavarba egy ilyen egyszerű ténymegállapítás.

— Emlékezz csak- mondta Tritt —, Duát is én szereztem. — Vajon emlékszik-e Odeen? Gondol-e egyáltalán a hármasra és a hármas értelmére? Tritt néha olyan csalódást érzett, hogy meg tudta volna… meg tudta volna… Valójában nem tudta, mit csinálhatna, csak azt, hogy mennyire csalódott. Akár annak idején, mikor annyira akarta az Érzés-lányt, és Odeen mozdulni sem volt hajlandó az ügyben.

Tritt tudta, hogy nem ismeri a hosszú, cirkalmas mondatok fortélyát. De ha a Szülők nem beszélnek is, gondolkodnak. És fontos dolgokon gondolkodnak. Odeen folyton atomokról meg energiáról beszél. Kit érdekelnek az atomok meg az energia? Tritt a hármason gondolkodik, és a hármas gyermekein.

Odeen egyszer azt mondta, hogy lassanként egyre kevesebb a Lágyanyagú. Mégsem érdekli? És a Keményanyagúakat sem? Csak a Szülő-apák törődnek azzal, ami fontos?