Isaac Asimov - Az istenek is…

— Spekuláció. És ha így van?

— Akkor föltehetőleg egy tucat vagy akár száz esetben is a természeti törvények keverése ott helyben olyan mértékig juthatott, hogy elég energia gyűlt össze, és a bolygó napja szétrobbant. E robbanás hatása pedig továbbterjedt. A szupernóva energiája hozzájárult a természeti törvények változásához, s így a szomszédságban további robbanásokat indított el. Ez újabb robbanásokhoz vezetett. Idővel aztán a galaxis magja vagy egyik ága teljességgel szétrobbanhatott.

— Persze mindez csak elképzelés, ugye?

— Igen? Százával találhatók kvazárok az univerzumban, amelyek néhány naprendszer apró maradványaként olyan fénnyel világítanak, mint száz teljes galaxis.

— Azt mondja, hogy a kvazárok a szivattyúzó bolygók maradványai?

— Arra gondolok. Vagy másfélszáz éve fedezték fel őket, és a csillagászok még mindig nem tudták megfejteni, honnan származik az energiájuk. Nincs semmi energiaforrás az univerzumban, amely számításba jöhetne, semmi. Nem az következik ebből…

— És mi van a parauniverzummal? Az is tele van kvazárral?

— Nem gondolnám. Ott mások a feltételek. A paraelmélet majdnem biztosan kimutatta, hogy ott könnyebben kerül sor magfúzióra, tehát az ottani csillagoknak átlagban lényegesen kisebbeknek kell lenniük, mint nálunk. Sokkal kisebb mennyiségű könnyen fuzionáló hidrogén termel annyi energiát, mint a mi Napunk. A mi Napunk hidrogénkészlete ott spontán robbanást produkálna. Ha a mi törvényeink hatolnak be a parauniverzumba, a hidrogén nehezebben hajlandó fúzióra, a paracsillagok hűlni kezdenek.

— Akkor nem olyan rossz a helyzetük — mondta Chen. — Arra használhatják az elektronszivattyút, hogy a szükséges energiával ellássák magukat. A maga spekulációi szerint is jó úton haladnak.

— Nem igazán — mondta Lamont. Mindmostanáig nem gondolta végig a paralények helyzetét. — Ha a mi oldalunk felrobban, a szivattyúzás megszűnik. Nem tudják nélkülünk fenntartani, ami annyit jelent, hogy marad egy hűlő napjuk, az elektronszivattyú energiája nélkül. Ez rosszabb, mint a mi sorsunk: mi egy fájdalommentes robbanás áldozatai leszünk, míg az ő agóniájuk hosszan elhúzódhat.

— Élénk a fantáziája, professzor — mondta Chen —, de én nem vagyok vevő rá. Nem látok semmi esélyt, hogy feladjuk az elektronszivattyút pusztán a maga képzelődése alapján. Tudja, mit jelent az elektronszivattyú az emberiségnek? Nem csak ingyenes, tiszta és bőséges energiát. Lásson messzebbre! Mindez annyit jelent, hogy az emberiségnek nem kell többé a megélhetéséért dolgoznia. Annyit jelent, hogy a történelem folyamán először az emberiség kollektív tudását más, fontosabb problémákra, saját lehetőségeinek kibontakoztatására fordíthatja.

Példának okáért, az orvostudomány több mint két és fél évszázada nem éri el, hogy az emberi életkor lényegesen meghaladja a száz esztendőt. Nemegyszer mondták a gerontológusok, hogy elméletileg semmi sem áll az emberi halhatatlanság útjában, de erre mindeddig nem fordítottak elegendő figyelmet.

— Halhatatlanság! Lázálom! — válaszolt mérgesen Lamont.

— Meglehet, hogy maga, professzor, meg tudja ítélni, mi lázálom, mi nem, de én látni akarom, hogy a halhatatlanság-kutatás megkezdődik. Ha a szivattyúzás leáll, akkor hiába. Vissza kell hátrálnunk a drága, piszkos és elégtelen energia korába. A Föld kétmilliárdnyi lakójának újra a megélhetéséért kell majd dolgoznia, és a halhatatlanság álma lázálom marad.

— Így is az marad. Senki sem lesz halhatatlan. De nem fogja elérni a várható átlagéletkorát sem.

— Ez csak a maga elmélete.

Lamont mérlegelte a lehetőségeket, és elhatározta, hogy hazárdjátékba fog.

— Mr. Chen, az imént nem akartam elmondani, mit tudok a parák lelkiállapotáról. De hadd próbáljam meg! Üzeneteket kaptunk. — Persze, de ki tudja lefordítani?

— Kaptunk egy angol szót.

Chen arca kissé elfintorodott. Aztán hirtelen zsebre vágta a kezét, rövid lábát kinyújtotta, hátradőlt a székén. — És mi ez az angol szó?

— A félelem! — Lamont nem érezte szükségesnek, hogy megemlítse a hibás helyesírást.

— Félelem! — ismételte Chen. — És mit gondol, mit jelent ez?

— Nem világos, hogy félnek a szivattyújelenségtől?

— Egyáltalán nem. Ha félnének tőle, abbahagynák. Félnek, persze, de attól félnek, hogy a mi oldalunk állítja le. Maga eljuttatta a szándékai hírét hozzájuk, és ha minket rá tud beszélni a leállításra, nekik is le kell állniok. Maga mondta: nem folytathatják nélkülünk, ez kétoldalú folyamat. Nem csodálom, hogy félnek.

Lamont csak ült és hallgatott.

— Látom — mondta Chen —, erre nem is gondolt. Nos, akkor a halhatatlanság témáját fogjuk nyomni. Azt hiszem, sokkal népszerűbb ügy lesz.

— Népszerű ügy — mondta Lamont lassan. — Nem tudhattam, mi miért fontos önnek. Hány éves is, Mr. Chen?

Chen kicsit pislogott, aztán elfordult. Ökölbe szorított kézzel, gyors léptekkel kiment a szobából.

Lamont később utánanézett az életrajzának. Chen ekkor hatvanéves volt, az apja hatvankét évesen halt meg. De nem számít.

— Ügy nézem, nem jártál szerencsével — mondta Bronowski. Lamont a laboratóriumban ült, a cipője orrát nézte, lustán nyugtázva, hogy nagyon kopott. Megrázta a fejét.

— Nem.

— A nagy Chen is cserben hagyott?

— Semmire sem hajlandó. Ő is bizonyítékot akar. Mind bizonyítékokat akar, de ha bármit felajánl nekik az ember, visszautasítják. Vagy azt az átkozott szivattyút akarják igazából, vagy a tekintélyüket, vagy a történelmi helyüket. Chen halhatatlan akar lenni.

— És te mit akarsz, Pete? — kérdezte halkan Bronowski.

— Az emberiség biztonságát. — Belenézett a másik rejtélyes tekintetébe. — Nem hiszel nekem?

— Ó, hiszek én. De mit akarsz igazán?

— Nos, istenemre mondom — és tenyerével hangosan az asztalra csapott —, azt akarom, hogy igazam legyen! És joggal, mert igazam is van!

— Biztos vagy benne?

— Biztos! És nincs semmi izgulnivalóm, mert győzni akarok. Tudod, amikor eljöttem Chentől, közel álltam hozzá, hogy leköpjem magam.

— Te?

— Igen. Miért is ne? Arra gondoltam: minden lépésnél Hallam áll az utamban. Ameddig Hallam rám cáfol, mindenkinek akad valami ürügye, hogy ne higgyen nekem. Ameddig Hallam úgy áll előttem, mint egy szikla, buknom kell. Akkor miért nem rajta keresztül próbálkoztam, miért nem nyaltam neki egy kicsit, miért nem próbáltam meg úgy manipulálni, hogy támogasson, ahelyett hogy állandóan harcolni kényszeríteném?

— Azt hiszed, képes volnál rá?

— Nem, soha. De Elkeseredésemben, nos, mindenfélét gondoltam. Hogy talán el tudok jutni a Holdra. Persze mikor először fordítottam magam ellen, még nem a Föld sorsáról volt szó, de én gondosan rontottam a dolgon, mikor a kérdés főmerült. Bár, ahogy utaltál is rá, senki nem tudná a szivattyú ellen fordítani.

— De most, úgy látszik, nem akarod leköpni magad.

— Nem. Mert a Chennel folytatott diskurzusnak volt haszna is. Bebizonyította, hogy csak az időmet fecsérlem.

— Úgy tetszik.

— Igen, és haszontalanul. Nem itt a Földön van a megoldás. Elmondtam Chennek, hogy a mi Napunk felrobbanhat, de a parauniverzum napja nem. Mindez azonban nem menti meg a paralényeket, mert, ha a mi Napunknak vége, és a szivattyú innenső oldala leáll, leáll az ő oldalukon is. Nem tudják folytatni nélkülünk, érted?