Isaac Asimov - Az istenek is…

— De mi az egésznek az értelme? Jelent valami veszélyt, ha a kétféle interakció középen találkozik?

— Természetesen. Miért, mit gondolsz?

— Nem gondolok semmit. Mikor is fognak középen találkozni? — A jelenlegi ütem szerint 10 30év múlva.

— Mennyi idő az?

— Elegendő arra, hogy milliárdszor milliárd olyan univerzum, mint a miénk, megszülessen, megöregedjen és meghaljon egymás után.

— A pokolba is, Pete, akkor mi benne a kockázat?

— Ahhoz, hogy ezeket a számokat — mondta Lamont lassan és óvatosan —, ezeket a hivatalos számokat megkapjuk, olyan kiinduló föltételezéseket használtak, amelyek véleményem szerint tévesek. Bizonyos feltételezések alapján, amelyeket én helyesnek vélek, már most bajban vagyunk.

— Miféle bajban?

— Képzeld el, hogy a Föld egyetlen gázpamaccsá változik mintegy öt perc alatt. Ezt elég bajnak tekinted?

— A szivattyúzás miatt?

— A szivattyúzás miatt.

— És mi a helyzet a paralények világával? Ők is bajba kerülnének?

— Biztos vagyok benne. Másféle bajba, de bajba.

Bronowski felállt, és járkálni kezdett. Sűrű barna haját Buster Brown frizurába fésülve hordta — legalábbis valaha így nevezték. Most beletúrt a hajába. Azt mondta:

— Ha a paralények sokkal intelligensebbek nálunk, miért nyomják a szivattyút? Bizonyára előbb felismerik a veszélyeit, mint mi.

— Gondoltam erre én is — mondta Lamont. — Szerintem, mivel ők kezdték el a szivattyúzást, és csakúgy, mint mi, látszólagos előnyök érdekében, csak később kezdte őket aggasztani, mi minden következménnyel járhat.

— De te már ismered a következményeit. Lehetséges volna, hogy lassabban gondolkodnának nálad?

— Attól függ, mikor kezdik el keresni a következményeket. A szivattyú túl vonzó játék ahhoz, hogy bárki megpróbálja elrontani. Én sem keresgéltem volna, ha nincs… És te, Mike, te mire gondolsz?

Bronowski abbahagyta a járkálást, mélyen Lamont szemébe nézett, és így szólt:

— Azt hiszem, találtunk valamit.

Lamont vadul nézett rá, aztán előreugrott, és elkapta a kabátujját.

— A parajelek között? Beszélj, Mike!

— Azalatt történt, míg te Hallamnél voltál. Éppen mialatt tárgyaltál Hallammel. Nem tudtam pontosan, mit szóljak hozzá, hisz nem tudhattam, miről van szó valójában. De most…

— De most?

— Most sem vagyok egészen biztos. Érkezett egy új fémlemezke, hat jel van rajta.

— Ó!

— Latin betűkkel. És ki lehet ejteni.

— Mi az?

— Itt van.

Bronowski úgy kapta elő a lemezkéz, mint egy bűvész. A fémlemezbe vésve a parajelek finom és komplikált spiráljaitól és matematikai díszítményeitől gyökeresen különböző hat, gyermekes, ákombákom betű állt: FELELM.

— Mit gondolsz, mit jelent? — kérdezte Lamont elképedve.

— Csak arra tudok gondolni, hogy FÉLELEM, bár rosszul írták. — Szóval ezért vizsgáztattál? Mert úgy érezted, hogy ott, a másik oldalon valaki fél?

— És azt is éreztem, hogy ennek valami kapcsolatban kell lennie azzal a szemlátomást növekvő izgalommal, amivel egy hónapja küszködsz. Őszintén szólva, Pete, nem szeretek sötétben tapogatózni.

— Jó. De ne következtess túl hamar! Te vagy az egyetlen, aki eligazodsz a töredékes üzenetek közt. Ugye értelmezhetjük úgy, hogy a paralények kezdtek el félni az elektronszivattyútól?

— Nem feltétlenül — mondta Bronowski. — Nem tudom, menynyire érzékelik a mi univerzumunkat: csak a kirakott volfrámot érzékelik-e, vagy a jelenlétünket is; vagy netán a lelkiállapotunk érzékelésére is képesek Talán csak meg akarnak nyugtatni bennünket, hogy nem kell félnünk.

— Akkor miért nem azt írták: NEMFELELM? — Mert még nem tudják elég jól a nyelvünket. — Hm. Akkor nem mehetek Burthöz.

— Én nem mennék. A dolog kétesélyes. Voltaképpen addig nem is fordulnék Burthöz, amíg nem kapunk még valamit odaátról. Ki tudja, mit akarnak mondani?

— Nem, Míke, én nem várhatok. Tudom, hogy igazam van. Nincs sok időnk.

— Rendben van, de ha ellátogatsz Burthöz, az összes hidat fölégeted magad mögött. Soha nem fogják megbocsátani a kollégák. Gondoltál már arra, hogy az itteni fizikusokkal beszélj? Te egymagadban nem tudsz nyomást gyakorolni Hallamre, de egy egész csoport…

Lamont élénken megrázta a fejét.

— Nem. Ezen az állomáson az emberek a kaméleontermészetüknek köszönhetik az életüket. Egyetlen sincs köztük, aki szembe merne szállni vele. Összefogni, hogy Hallamre nyomást gyakoroljunk? Akár ha egy tál főtt spagettit akarnál vigyázzba állítani.

Bronowski lágy arca szokatlanul elkomorult.

— Lehet, hogy igazad van.

— Tudom, hogy igazam van — mondta Lamont éppen olyan komoran.

Elég sok időbe telt, míg Lamont el tudta kapni a szenátort. Fájlalta az elvesztegetett időt, annál is inkább, minthogy a paralényektől nem jött további latin betűs üzenet. Másmilyen sem, pedig Bronowski vagy féltucatot küldött, és mindegyikben gondosan kombinálta a parajeleket meg a FELELM és a FÉLELEM szót egyaránt. Lamont nem volt biztos a féltucat variáció jelentőségében, de Bronowski, úgy látszott, reménykedik.

De nem történt semmi, Lamont pedig végre Burthöz készült.

A szenátor vékony arcú, éles szemű, idős ember volt. Harminc éve vezette a Környezetvédelmi és Műszaki Bizottságot. Legalább egytucatszor bizonyította, hogy komolyan veszi a dolgát.

Most régimódi nyakkendőjét babrálta. Szerette ezt a nyakkendőt (ez is volt az ismertetőjele), és azt mondta:

— Legföljebb fél órát szánhatok magára, fiam. — És a karórájára nézett.

Lamont nem izgult. Arra gondolt, felkelti ő annyira Burt szenátor érdeklődését, hogy az megfeledkezzék az időről. Nem is akarta az elején kezdeni, teljesen más szándékai voltak, mint Hallam esetében. Azt mondta:

— Nem akarom matematikával untatni, szenátor úr, de feltételezem: tisztában van vele, hogy a szivattyúzással a két univerzum természeti törvényei összekeverednek.

— Összerázódnak — mondta nyugodtan a szenátor —, és az egyensúlyi állapot vagy 10 30év múlva fog bekövetkezni. Helyes értéket mondtam? — Eddig nyugodt szemöldökét felhúzta, aztán megint leeresztette, ezzel hosszúkás arca olyan kifejezést öltött, mintha állandóan meg volna lepődve.

— Igen — mondta Lamont —, de ezek az értékek azon a feltételezésen alapszanak, hogy a két univerzumba kerülő idegen törvények a fény sebességével terjednek átlépés után. De ez csak feltételezés, és én tévesnek tartom.

— Miért?

— A vegyülési sebességet kizárólag az univerzumunkba küldött plutónium 186-ban mérték. A vegyülés mértéke kezdetben rendkívül lassú (feltehetőleg azért, mert az anyag sűrű), de idővel növekszik. Ha viszont a plutónium kevésbé sűrű dologgal vegyül, ez a mérték sokkal gyorsabban nő. Néhány ilyen mérésből kiszámították, hogy az ilyen jellegű behatolás rátája vákuumban elérné a fénysebességet. Némi időbe telik, amíg az idegen törvények megtalálják útjukat az atmoszféráig; sokkal kevesebb időt vesz igénybe, hogy átkeveredjenek az atmoszféra felső rétegein, s aztán az űrben 300 000 km/másodperces sebességgel rövidesen semmivé szóródjanak.

Lamont kis szünetet tartott, hogy végiggondolja a célszerű folytatást, de a szenátor azonnal tovább ment.

— Folytassa! — sürgette annak az embernek a türelmetlenségével, aki nem akarja vesztegetni az időt.