Isaac Asimov - Az istenek is…

— A föltételezés kényelmes, első hallásra értelmes is, sőt: veszélytelen. De mi van, ha nem az anyag töri meg az idegen törvények behatolását, hanem az univerzum alapszövete?

— Mi ez az alapszövet?

— Nem tudom szavakba foglalni. Van rá matematikai kifejezés, az jól reprezentálja, de szavakkal nem tudom kifejezni. Az univerzum alapszövedéke az, ami a természet törvényeit diktálja. A mi univerzumunk alapszövedéke kényszeríti rá az energiát, hogy megmaradjon. A parauniverzum alapszövedéke, amelyet, hogy úgy mondjam, más bordában szőttek, teszi az ottani nukleáris interakciót százszor erősebbé a miénknél.

— Tehát?

— Ha tehát az alapszövedékbe hatol be valami, uram, az anyag meglétének — tekintet nélkül a sűrűségre — csak másodlagos jelentősége van. A behatolás sebessége vákuumban is alig nagyobb, mint sűrű tömegben. Földi értelemben a behatolás sebessége az űr külső részein nagy lehet ugyan, de csak tört része a fénysebességnek.

— Ami azt jelenti…?

— Hogy az idegen szövedék nem oszlik szét olyan gyorsan, mint gondoljuk, hanem a Naprendszerben, hogy úgy mondjam, felhalmozódik, mégpedig sokkal nagyobb koncentrációban, mint eddig feltételeztük.

— Értem — bólintott a szenátor —, és meddig tart, amíg a Naprendszer tere egyensúlyi állapotba jut? Gondolom, kevesebb, mint 10 30évig?

— Sokkal kevesebb ideig, uram. Lényegesen kevesebb ideig, mint 10 10év, azt hiszem. Talán ötvenmilliárd évről beszélhetünk.

— Nem túl sok, de elég, nem? Nincs közvetlen ok a rémületre, ugye? — Attól tartok, uram, van. Sokkal előbb bekövetkezhet a baj, mint az egyensúlyi állapot. A szivattyúzás miatt a nukleáris interakció a mi univerzumunkban pillanatról pillanatra erősebbé válik. — Mérhetően erősebbé…

— Talán még nem, uram.

— Húszévnyi szivattyúzás után?

— Talán még nem, uram.

— Akkor miért izguljunk?

— Mert a nukleáris interakciók erejétől függ az a sebesség, amellyel a Nap belsejében magfúzió során a hidrogén héliummá alakul. Ha az interakció — bár észrevétlenül — erősödik, a Nap belsejében a hidrogénfúzió érezhetően megnövekszik. A Nap nagyon érzékeny egyensúlyt tart fenn a gravitáció és a kisugárzás között. Ha pedig ezt az egyensúlyt a sugárzás javára felbillentjük, és jelen igyekezetünk erre irányul…

— Igen?

— …elképzelhetetlen méretű robbanás várható. A mi univerzumunk törvényei szerint egy olyan kicsi csillag, mint a Nap, nem képes szupernóvává alakulni. Megváltozott természeti törvények esetében képes lehet. Nem hiszem, hogy lesz valami előjele. A Napban létrejön a robbanás, és nyolc perccel azután mi ketten halottak vagyunk, a Föld pedig úgy elpárolog, hogy egy gőzfelhőnél több nem marad belőle.

— És semmit sem tehetünk?

— Ha máris túl késő, és megsértettük az egyensúlyi állapotot, semmit. Ha még nincs túl késő, le kell állítanunk a szivattyút. A szenátor a torkát köszörülte.

— Mielőtt beleegyeztem volna, hogy fogadom, fiatalember, érdeklődtem maga után. Hogy mi a háttere, honnan érkezik, hiszen nem ismerem személyesen. Többek között érdeklődtem dr. Hallamnél is. Ismeri, azt hiszem.

— Igen — Lamont szája széle megremegett, de a hangja nem —, jól ismerem.

— Azt mondta — folytatta a szenátor, és az asztalán fekvő papírba sandított —, hogy maga bajkeverő hülye, kétes az elmeállapota, és követeli, hogy utasítsam el.

Lamont igyekezett nyugodt hangon válaszolni. — Ezek az ő szavai, uram?

— Pontosan.

— Akkor miért egyezett bele, hogy mégis fogadjon, uram?

— Ha valakiről, akár Hallamtől is, olyan információt kapok, mint önről, általában nem fogadom az illetőt. Az időm drága, és csak Isten a megmondhatója, hány olyan kétes elmeállapotú bajkeverő hülye fordult meg nálam, akit a legmagasabb helyekről ajánlottak be. Ezúttal azonban nem tetszett Hallam „követelése”. Egy szenátortól nem illik követelni. Ezt Hallam is megtanulhatná.

— Akkor segíteni fog, uram?

— Segíteni? Miben?

— Hogy megszervezzük a szivattyúk leállítását. — Nem. Egyszerûen lehetetlen.

— Miért? — kérdezte Lamont. — Ön a Környezetvédelmi és Műszaki Bizottság elnöke, és éppen az ön feladata, hogy leállíttassa a szivattyúzást vagy bármilyen más technológiai folyamatot, amely a környezet visszafordíthatatlan megkárosításával járhat. Nincs nagyobb, visszafordíthatatlanabb károsodás, mint amivel az elektronszivattyú fenyeget.

— Bizonyára. Bizonyára. Föltéve, ha magának van igaza. Azonban úgy tűnik föl, elbeszélésének az a lényege, hogy a maga kiinduló föltevése nem azonos az elfogadottal. Ki tudja megmondani, melyik föltevés helyes?

— Az a struktúra, uram, amit én fölépítettem, választ ad néhány olyan kérdésre is, amelyet az elfogadott elméletek nem tudnak megmagyarázni.

— Nos, akkor a kollégái elfogadhatták volna a módosító javaslatait, és ön aligha keresett volna fel, gondolom.

— A kollégáim, uram, nem hisznek nekem. Érdekükben áll, hogy ne higgyenek.

— Az ön érdekében meg nyilván az áll, hogy ne higgye el, ha netán téved. Az én hatalmam, fiatalember, papíron óriási, de csak akkor győzhetek, ha a közösség megengedi. Hadd adjak egy kis leckét gyakorlati politikából.

Ránézett a karórájára, hátradőlt a székében és mosolygott. Nem volt jellemző rá az efféle ajánlat, de A Föld Híreiben aznap reggel megjelent vezércikk úgy írta le őt, mint az egész Nemzetközi Kongresszus „legérettebb, legképzettebb politikusát”, és még mindig ez a mondat melengette.

— Tévedés azt hinni — mondta —, hogy a közösség azt akarja, hogy megóvjuk a környezetét, megmentsük az életét, tehát hogy hálásan követne bármilyen idealista hőst, aki ilyen célokért indul harcba. A közösség a saját személyes kényelmét akarja. Pontosan tudjuk a huszadik századi környezeti krízis tanulságaiból. Nagyon jól tudták, hogy a cigaretta növeli a tüdőrák esélyét, és a magától értetődő gyógymód az, ha nem cigarettáznak többet. De inkább olyan cigarettát követeltek gyógymódként, amely nem rákkeltő. Mikor kiderült, hogy a belső égésű motorok veszélyesen károsítják az atmoszférát, a magától értetődő gyógymód az lett volna, ha lemondanak a belső égésű motorról; de inkább olyan motort követeltek gyógymódként, amely kíméli a környezetet.

Tehát ne kérje tőlem, fiatalember, hogy állíttassam le az elektronszivattyúkat! Egész bolygónk gazdasága és kényelme alapszik rajtuk. Mondja meg inkább, hogyan lehetne valahogy elintézni, hogy az elektronszivattyúk ne robbantsák fel a Napot!

— Nincsen rá mód, szenátor úr — mondta Lamont. — Annyira alapvető dologról van szó, hogy nem lehet játszani vele. Le kell állíttatni.

— Ó! Tehát azt mondja, vissza kell állnunk arra a szintre, ahol az elektronszivattyú előtt voltunk?

— Muszáj.

— Ebben az esetben önnek cáfolhatatlanul kell bizonyítania, hogy igaza van.

— A cáfolhatatlan bizonyíték az — mondta hűvösen Lamont —, hogy felrobban a Nap. Remélem, nem akarja, hogy odáig elmenjek?

— Talán nem föltétlenül. Nem tudja Hallamet meghátrálásra kényszeríteni? Miért?

— Mert kisformátumú ember létére ő lett az Elektronszivattyú Atyja. Hogyan vallaná be, hogy a gyermeke lerombolja a világot?

— Értem, mit mond, a világ szemében azonban ő mégiscsak az Elektronszivattyú Atyja, tehát e tekintetben csak az ő szava eshet kellő súllyal a latba, nem igaz?