Isaac Asimov - Az istenek is…

De végül mégiscsak megleckézteti őket; aztán csináljanak, amit akarnak. Akkor már ő, Dua is kész lesz elmenni… de csak akkor.

Odeen jelen volt az új Érzés-baba születésénél, látta, hogy minden tekintetben jól sikerült, de nem tudott lelkesedni érte. Még Tritt is — aki Szülő-apa lévén, hibátlanul gondozta a kicsit —, még Tritt is visszafogta ujjongó örömét.

Hosszú idő telt el; Dua mintha eltűnt volna. Pedig nem ment el. Lágyanyagú nem mehet el, csak a hármasával együtt; de az ő körükből eltűnt. Mintha elevenen ment volna el.

Odeen csak egyszer, egyetlenegyszer látta, nem sokkal azután, hogy Dua az új baba elindíttatásának hírétől megvadulva elmenekült.

Kiment a felszínre, mert valami őrült sejtelem azt súgta neki, hogy ott talán ráakad; s elhaladt egy csomó napozó Érzés-anya mellett. Nagy csivitelés támadt, hisz ritka dolog, hogy egy csapat napozó Érzés-anya mellett felbukkanjon egy Ész-apa, s a sok bolond középső kihívóan még ki is ritkította magát, különösebb hátsó szándék nélkül, pusztán azt hangsúlyozandó, hogy ők Érzés-anyák.

Odeen csak megvetést érzett irántuk, lágy domborulatai mentén semmiféle válaszbizsergést nem tapasztalt. Duára gondolt; hogy mennyire más, mint ezek. Dua soha nem ritkult ki, ha nem a legbensőbb vágyai vezették. Soha nem kacérkodott senkivel, s ettől csak még vonzóbbá vált. Ha rászánta volna magát, hogy éppen ehhez a falka üresfejűhöz csatlakozzék, nyomban rá lehetne ismerni (Odeen biztos volt benne) arról, hogy ő egymaga csak azért sem ritkul ki, sőt, a többiek hígvelejűségére válaszul, valószínűleg össze is sűríti magát.

E gondolatra Odeen végigfuttatta tekintetét a napozó Érzésanyákon, és lám: az egyik csakugyan nem ritkult ki.

Megállt, majd sietve elindult felé, észre sem véve az útjába akadó Érzés-anyákat, vad visítozásukat, miközben gyors pöffetegekben szeleltek el az útjából, és kétségbeesetten fecsegve kerülgették egymást, nehogy összegabalyodjanak — legalábbis fényes nappal, egy Ész-apa szeme láttára semmiképpen.

Csakugyan Dua volt. Meg sem próbált elszökni. Konokul egy helyben maradt, és nem szólt egy szót sem.

— Dua — kezdte Odeen alázatosan —, nem jössz haza?

— Nincs otthonom, Odeen — mondta Dua. Harag és gyűlölet nélkül. Annál borzasztóbban hangzott.

— Hogyan ítélheted el ennyire Trittet, Dua? Tudod, hogy szegény fiúnak nincs esze.

— De neked van, Odeen. És te lefoglaltad a szellememet, amíg ő nagy ügyesen a testemet táplálta, nem? Az estéd megsúgta, hogy te valószínűleg sokkal hamarabb tőrbe csalsz, mint ő.

— Nem! Dua, nem!

— Mit nem? Micsoda számot csináltál belőle, hogy tanítasz, hogy nevelsz!

— Csináltam, de nem feltűnősködésből — hanem igazán. És nem azért, hogy Tritt tervét fedezzem. Nem is tudtam, mit csinál Tritt.

— Képtelen vagyok elhinni. — Sietség nélkül arrébb lebbent. Odeen utána. Kettesben voltak immár, a Nap vörösen sütött le rájuk.

Dua szembefordult vele:

— Egy kérdésemre felelj, Odeen! Miért akartál tanítani?

— Mert kedvem volt. Mert szeretek tanítani, élvezem; és mert bármi másnál szívesebben tanítok — leszámítva a tanulást.

— Meg az összeolvadást, persze… Mindegy — tette hozzá Dua elutasítólag. — Most ne magyarázd el, hogy az észről beszélsz és nem az ösztönről. Ha komolyan mondtad, hogy szeretsz tanítani, ha valaha is hihetek még a szavadnak, akkor talán megérted, amit el akarok mondani.

Nagyon sokat tanultam, amióta elhagytalak benneteket, Odeen. Nem érdekes, hogyan. Tanultam. Az Érzés-anyából csak a fiziológiai tény maradt bennem. Belül, ahol a lényeg lakik, Ész-lény vagyok, csak épp — remélem — több bennem a mások iránti együttérzés, mint a többi Ész-apában. És a sok megtanult dolog közül az egyik az, Odeen, hogy mik is vagyunk igazából; te meg én, meg Tritt, meg a bolygó összes többi hármasa; hogy mik vagyunk igazából, mik voltunk mindig is.

— Mik? — Odeen hajlandó lett volna akármeddig hallgatni, tökéletes némaságban, ha remélhette volna, hogy Dua hazamegy vele, miután elmondta, amit mondani akar. Odeen vállalt volna bármiféle vezeklést, elvégzett volna bármiféle feladatot. Csak Dua jöjjön haza; és legbelül valami homályos, sötét bizonyosságot érzett: hogy Duának önként kell hazatérnie.

— Mik is vagyunk? Nos, Odeen, valójában semmik — mondta Dua könnyedén, szinte nevetve. — Nem különös? A világon az egyetlen élő fajt a Keményanyagúak alkotják. Erre nem tanítottak meg? És azért van csak egyetlen élő faj, mert te meg én, mint Lágyanyagúak, nem élünk igazán. Gépek vagyunk, Odeen. Nem lehet másként, hisz csak a Keményanyagúak élnek. Erre nem tanítottak meg, Odeen?

— De Dua, ez lehetetlen! — mondta Odeen hökkenten. Dua hangja élesebbé vált:

— Gépek, Odeen! A Keményanyagúak készítenek! A Keményanyagúak pusztítanak el! Ők élnek. Csak ők, a Keményanyagúak. Nemigen beszélnek róla. Nem is kell. Tudják. De én megtanultam gondolkodni, Odeen, és néhány apró jelből rájöttem. Elképzelhetetlenül sokáig élnek, de végül csak meghalnak. Szülni nem szülnek, mert a Nap energiája túl kevés hozzá. És mivel — ha igen ritkán is — meghal egyik-másik, de születés nincs, lassan csökken a számuk. És nincsenek fiatalok, nincs friss vér, nincs új gondolat, a hosszú életű, öreg Keményanyagúak iszonyúan unatkoznak. Így aztán mit gondolsz, mit csinálnak, Odeen?

— Mit? — Volt ebben valami izgalmas. Émelyítően izgalmas.

— Mechanikus gyerekeket fabrikálnak, hogy legyen kit tanítani. Te magad mondtad, Odeen. Szívesebben tanítasz, mint bármi mást — leszámítva persze a tanulást és az összeolvadást. Az Ész-fiúkat a Keményanyagúak szellemi képére csinálják; a Keményanyagúak nem ismerik az összeolvadást, és a tanulás igen nehéz nekik, hisz már annyi mindent tudnak. Mi más marad nekik, mint hogy a tanításban leljenek örömet? Az Ész-fiúkat csak azért teremtik, hogy — legyen kit tanítani. Az Érzés-lányokat meg a Szülő-fiúkat azért, mert kellenek az újrateremtő gépezetbe, amelyikből az új Ész-fiúk születnek. Új Ész-fiúk pedig állandóan kellenek, mert a régiek elhasználódnak: mindent megtanulnak, amire megtaníthatók. Mikor pedig a régi Ész-apák már mindent elsajátítottak, amit lehet, elpusztítják őket; de már előre beléjük sulykolják, az érzéseiket kímélendő, hogy elpusztításuk folyamatát,elmenésnek” kell hívni. És persze az Érzés-anyák és a Szülő-apák velük pusztulnak. Mert ha már az új hármast segítettek létrehozni, nincs rájuk szükség.

— De hát ez az egész nem igaz — nyögte ki Odeen. Nem voltak érvei Dua lidércnyomásos rendszere ellen, de az érveken túli bizonyossággal tudta, hogy Duának nincs igaza. (Vagy — mint igen mélyről egy gyötrő, pici kétely súgta — ezt a bizonyosságot már eleve beleépítették? Nem, biztosan nem, hisz akkor Dua is tudná, ugyanazzal a beleépített bizonyossággal, hogy nincs igaza. Vagy Dua tökéletlen példánya az Érzés-anyának, akibe nem épült bele a megfelelő…? De hát miket gondol, Ész-apa létére? Ugyanolyan bolond, mint Dua…)

— Idegesnek látszol, Odeen — mondta Dua. — Biztos vagy benne, hogy mindenben tévedek? Tudom, most megvan a pozitronszivattyújuk, van energiájuk, amennyi csak kell, vagy legalábbis lesz. Hamarosan megint képesek lesznek szülni. Talán máris képesek. És akkor nem lesz többé szükségük a Lágyanyagú gépeikre, és mindnyájunkat elpusztítanak; pardon: mindnyájan elmegyünk.