Isaac Asimov - Az istenek is…

— Rám? De hát mit tehetek én?

— Gondolkodj! — mondta Losten sürgetőlelt. — Gondold ki! — Gondoljam ki — mit?

— Ennél többet nem tudok mondani — mondta Losten láthatóan kínlódva. — Gondolkodj! Mert fogy az időnk.

Sarkon fordult, elment; Keményanyagú létére egészen gyorsan. Mintha nem bízna önmagában, mintha attól félne, hogy ha marad, elszólja magát.

Odeen pedig csak nézett utána, csüggedten, zavartan — hiába.

Trittnek rengeteg dolga volt. A babákkal töméntelen a gond, de még két-két bal- és jobbfelőli baba sem tesz ki annyit, mint egyetlen középső — különösen, ha annyira tökéletes, mint Derola. Hol testgyakorlásra, hol nyugtatásra volt szüksége, vigyázni kellett, nehogy beleszivárogjon mindenbe, amihez hozzányúl, rá kellett venni, hogy néha megsűrűsödjön és pihenjen is.

Hosszú időbe telt, míg Tritt újra látta Odeent, de igazából nem is volt kíváncsi rá. Derola minden idejét kitöltötte. De egyszer a saját fülkéjének egyik sarkában akadt rá Odeenra, aki a megfeszített gondolkodástól szivárványszínben játszott.

És Trittnek hirtelen, eszébe jutott:

— Losten mérges volt Dua miatt?

Odeen megrezzent, magához tért:

— Losten? Igen, mérges volt. Dua igen nagy bajt csinál.

— Úgy illenék, hogy hazajöjjön, nem?

Odeen rámeredt.

— Tritt — mondta —, meg kell győznünk Duát, hogy hazajöjjön. De először is meg kell találnunk. Te képes vagy rá. Most, hogy itt az új baba, a szülő-apai érzékenységed nagyon erős. Arra is fel tudod használni, hogy Duát megtaláld.

— Nem — mondta Tritt megbotránkozva. — Derolának van rá szüksége. Rosszaság volna Duára pazarolni. Mellesleg ha mindaddig távol akar maradni tőlünk, amíg a kis középső kívánkozni nem kezd utána — hisz ő is volt kicsi valamikor —, akkor talán egyszerűen meg kell tanulnunk, hogy kibírjuk nélküle.

— De Tritt, soha többé nem akarsz már összeolvadni? — Hát, most már teljes a hármas.

— Az összeolvadás nemcsak azért történik.

— De merre kell menni, hol kell keresni? — kérdezte Tritt. — A kis Derolának szüksége van rám. Picike baba. Nem akarom itthagyni.

— A Keményanyagúak majd megszervezik, hogy Derolának gondját viselje valaki. Te meg én pedig elmegyünk a Keményanyagúak barlangjaiba, és megkeressük Duát.

Tritt eltöprengett ezen. Nem érdekli Dua. Tulajdonképpen még Odeen sem. Csak Derola.

— Majd egyszer. Majd egyszer, ha Derola már nagyobb lesz. Addig nem.

— Tritt — mondta Odeen sürgetőlelt —, meg kell találnunk Duát. Különben… különben elveszik tőlünk a gyerekeket. — Kik ? —kérdezte Tritt.

— A Keményanyagúak.

Tritt elhallgatott. Erre nincs mit mondani. Ilyesmiről még csak nem is hallott soha. Ilyesmit el sem lehet képzelni.

— El kell mennünk, Tritt — mondta Odeen. — Most már tudom, miért. Egyfolytában ezen gondolkodom, amióta Losten… Mindegy. Duának is el kell mennie, neked is. Most, hogy én már tudom, miért, te is megérzed majd, hogy el kell menned, és remélem — gondolom —, Dua is megérzi, hogy el kell mennie. És hamar el kell mennünk, mert Dua elpusztítja a világot.

Tritt elhátrált előle:

— Ne nézz így rám, Odeen… Arra kényszerítesz… Arra kényszerítesz…

— Nem kényszerítelek, Tritt — mondta Odeen szomorúan. — Csak éppen most már tudom, és így neked is… De meg kell keresnünk Duát.

— Nem. Nem. — Tritt, halálos kínban, megpróbált ellenszegülni. Valami iszonyatos új van Odeenban, és az élet könyörtelenül közeledik ahhoz, hogy véget érjen. És akkor nem lesz ő, Tritt, és nem lesz a középső baba. Mikor pedig minden más Szülő-apának ott van a kis középsője még jó darabig, ő, Tritt, szinte azonnal elveszíti a magáét.

Ez nem rendes dolog. Jaj, nem rendes dolog. Tritt zihált izgalmában:

— Dua a hibás. Előbb menjen el ő!

Odeen hangja zsongítóan nyugodt volt:

— Nincs más mód, csak mind a hármunknak együtt… És Tritt tudta, hogy így van… így van… így van…

Dua fázott; mintha leheletnyi füstfoszlány volna. Hogy Odeen egyszer ráakadt, lehetetlenné tette, hogy megpróbáljon a felszínen megpihenni és napfényt magához venni. A Keményanyagúak akkumulátoraiból csak kapkodva ehetett. Nem mert túlságosan sokáig kívül maradni az oltalmat adó sziklán, nagy, gyors kortyokban evett valamit, de eleget soha.

Állandóan érezte, hogy éhes, annál is inkább, mert mintha különösen fárasztó lett volna a sziklában laknia. Mintha most kapná meg a büntetést, amiért annyi időn át csak napnyugtakor bújt elő, és oly silányul táplálkozott.

Ha nem hajtotta volna a vállalt munka, nem bírta volna a fáradságot és a koplalást. Néha már abban reménykedett, hogy elpusztítják a Keményanyagúak — de csak ha már elkészült.

A Keményanyagúak tehetetlenek, amíg ő a sziklában van. Néha megérezte őket, ott álltak a szikla előtt, a szabadban. Féltek. Néha úgy érezte, őt féltik, de nem, lehetetlen. Hogyan is félthetnék? Miért félnének attól, hogy puszta élelemhiány vagy kimerültség miatt elmegy? Nyilvánvaló, hogy tőle félnek; a géptől, mely nem úgy működik, ahogyan eltervezték; a szörnyszülött csodától félnek; tehetetlenné bénítja őket a megfejthetetlennel szembeni rémület.

Gondosan kerülte őket. Mindig tudta, hol járnak, tehát nem kaphatták el, a mozgásában sem akadályozhatták.

Hisz nem őrizhettek állandóan mindent. Volt egy olyan érzése, hogy azt a kevés megérzőképességüket is el tudja tompítani.

Előkavarodott a sziklából, és alaposan tanulmányozta a másik univerzumból kapott, gondosan másolt és raktározott üzeneteket. A Keményanyagúak nem tudták, hogy ezek után nyomoz. Ha eldugnák őket, Dua bármilyen rejtekhelyen megtalálná. Ha megsemmisítenék, az sem számít. Dua emlékszik mindre.

Eleinte nem értette őket, de a sziklában töltött idő alatt egyre jobban kifinomultak az érzékei, és mintha értelmezés nélkül is megértette volna, mi áll bennük. A jelek jelentését nem ismerte, de az általuk keltett érzéseket tévedhetetlenül.

Kiválasztott néhány jelet, s a másik univerzumba küldendő anyagra másolta őket. FELELM, szóltak a jelek. Hogy ez vajon mit jelent, arról Duának fogalma sem volt, de a jelek együttes formája félelmet ébresztett benne, és ő minden erejével arra koncentrált, hogy ezt a félelemérzetet átvigye a kiválasztott jelekre. Talán a más-lények is megérzik majd az ő félelmét, ha a jeleket tanulmányozzák.

Azután megérkeztek a válaszok, és Dua izgalmat érzett bennük. Nem mindig kapta meg a más-lények küldte válaszokat. Néha a Keményanyagúak előbb bukkantak rájuk. Nyilván tudják már, mit csinál. De persze nem tudják elolvasni az üzeneteket, még az őket átitató érzelmeket is képtelenek megérezni.

Így aztán Dua nemigen izgatta magát. Nem fogják elkapni, amíg nem végzett a munkájával — bármire jöttek is rá eddig.

Olyan üzenetre várt, amely maradéktalanul hordozza az ő érzelmeit. Meg is jött az üzenet: SZIVATTYÚ ROSSZ.

Ebben benne volt mindaz a félelem és gyűlölet, ami őbenne is égett. Ezt küldte hát vissza, kibővített formában, hadd legyen benne még több félelem, még több gyűlölet… Most majd a más-lények megértik végre. És leállítják a szivattyút. A Keményanyagúak pedig kénytelenek lesznek más módszert, más energiaforrást keresni; de nem is szabad annyi sok ezer másik univerzumbeli teremtmény halála árán energiához jutniuk.