Isaac Asimov - Az istenek is…

Túlontúl is sokáig henyélt a sziklában, egyfajta bódulatba merülve. Kétségbeesetten vágyott az ételre, és várta az alkalmat, hogy előbújhasson. De bármint vágyott is az akkumulátorban rejlő ételre, még annál is kétségbeesettebben kívánta, hogy az akkumulátor kimerüljön, elpusztuljon. Az utolsó csepp ételt is ki akarta szívni belőle, de úgy, hogy bizonyos lehessen: az volt az utolsó csepp, tehát teljesítette a feladatát.

Végre előjött, és vakmerően sokáig maradt, hogy magába szívja az egyik akkumulátor tartalmát. Ki akarta meríteni, végleg ki akarta üríteni, hogy az utánpótlása is elfogyjon — de a forrás bőséges volt — kimeríthetetlen — végtelen…

Megrezzent, és undorodva húzódott el az akkumulátortól. A pozitronszivattyú ezek szerint még mindig működik. Hát nem értették meg az üzeneteiből a másik univerzumbeli teremtmények, hogy le kell állítaniuk a szivattyúkat? Vagy nem kapták meg az üzeneteit? Vagy nem érezték meg a jelentésüket?

Akkor meg kell próbálnia még egyszer. Hogy napnál világosabb legyen a jelentése. Minden jelcsoportot belevesz, ami megérzése szerint a veszély érzetét kelti; minden jelcsoportot belevesz, ami képviseli a könyörgését, hogy álljanak már le.

Kétségbeesett erőtől hajtva égette a jeleket a fémbe; hiszen telik az energiából, amit az akkumulátorból kiszívott, telik a végtelenségig; addig dolgozott, míg elfogyott az egész készlete, és kimerültebb volt, mint valaha. SZIVATTYÚ NEM ÁLL NEM ÁLL MI NEM LEÁLL SZIVATTYÚ MI NEM HALL VESZÉLY NEM HALL NEM HALL TI LEÁLL KÉREM SZÉPEN LEÁLL TI LEÁLL AKKOR MI LEÁLL KÉREM SZÉPEN TI LEÁLL VESZÉLY VESZÉLY VESZÉLY LEÁLL LEÁLL TI LEÁLL SZIVATTYÚ.

Ennél többet nem tehetett. Immár csak az égető fájdalom maradt benne. Letette az üzenetet oda, ahonnan az adások indulni szoktak, de nem akarta megvárni, amíg a Keményanyagúak akaratlanul elküldik. Halálosan gyötrelmes kábulatban működtetni kezdte a gombokat, a fogantyúkat, amint a Keményanyagúaktól elleste; valahonnan még merített erőt erre is.

Az üzenet eltűnt; s eltűnt a barlang is a szédülés izzó bíborában. Most elmegy…, a puszta kimerültségtől.

Odeen… Tri…

Odeen jött. Gyorsabban mozgott, mint bármikor életében. Eleinte Trittnek az új baba folytán kiélesedett megérzését követte, de most már az ő tompább érzékei is jelezték Dua közelségét. Szinte önnön testében érezte Dua fel-fellobbanó, lassan kihunyó öntudatát, és száguldott előre, míg Tritt erőlködve zötyögött a nyomában, és zihálva kiabálta:

— Gyorsabban… gyorsabbban…

Odeen mély ájulásban találta Duát, alig élt már, és felnőtt Érzés-anya létére elképzelhetetlenül kicsi volt.

— Tritt — mondta Odeen —, hozd ide az akkumulátort! Nem… ne is próbáld őt odavinni! Túlságosan ritka. Siess! Ha beleolvad a talajba…

Közben a Keményanyagúak is összegyűltek. Elkésve persze, hisz képtelenek voltak az élet jelenlétét távolabbról is megérezni. Ha rajtuk múlott volna, Dua megmentéséről is lekésnek. Hagyták volna elmenni; hagyták volna csakugyan elpusztulni… és vele pusztult volna jóval több, mint amiről neki, szegénynek, sejtelme volt.

Most, hagy az energiaforrásból lassan gyűlni kezdett benne az élet, a Keményanyagúak szótlanul álldogáltak mellettük.

Odeen fölemelkedett — egy új Odeen, aki tudja, pontosan mi és miért történik. Egyetlen parancsoló erejű, mérges mozdulattal elküldte őket: és el is mentek. Csöndben. Egyetlen szó kifogás nélkül.

Dua megrezzent.

— Most már jól van, Odeen? — kérdezte Tritt. — Csöndesen, Tritt — mondta Odeen. — Dua?

— Odeen? — Dua megmoccant, suttogva beszélt: — Azt hittem, elmegyek.

— Még nem, Dua. Még nem. Előbb enned kell, és pihensz kicsit. — Itt van Tritt is?

— Itt vagyok, Dua — mondta Tritt.

— Ne is próbáljatok visszahozni — mondta Dua. — Vége. Amit akartam, elvégeztem. A pozitronszivattyú hamarosan… leáll, biztosan tudom. A Keményanyagúaknak továbbra is szükségük lesz a Lágyanyagúakra, tehát majd gondot viselnek rátok — vagy legalább a gyerekekre.

Odeen nem szólt Trittet sem engedte megszólalni. Lassan, nagyon lassan adagolta Duának a sugárenergiát. Néha meg is állt, hadd pihenjen Dua, majd ismét adni kezdte neki.

— Elég. Elég — motyogta Dua. És anyaga erősebben örvénylett.

De Odeen tovább táplálta. Végül beszélni kezdett:

— Nem volt igazad, Dua. Nem vagyunk gépek. Pontosan tudom, mik vagyunk. Már előbb megkerestelek volna, ha előbb rájövök, de képtelen voltam, amíg Losten meg nem kért, hogy gondolkodjam rajta. És gondolkodtam is; minden erőmmel; de még így sem tudtam teljesen kiérlelni.

Dua felnyögött; Odeen hallgatott egy sort. Majd folytatta:

— Figyelj rám, Dua. Csakugyan egyetlen élő faj van. Csakugyan a Keményanyagúak jelentik az egyetlen élő fajt ezen a világon. Te is eljutottál idáig, és ennyiben igazad volt. De ez még nem jelenti azt, hogy a Lágyanyagúak ne élnének; pusztán azt jelenti, hogy ugyanannak az egyetlen fajnak a részei A Lágyanyagúak éretlen formái a Keményanyagúaknak. Kezdetben Lágyanyagú gyerekek vagyunk, később Lágyanyagú felnőttek, végül Keményanyagúak Érted?

— Hogy? Hogy? — súgta zavartan Tritt.

— Ne most, Tritt. Ne most. Megérted majd te is, de most Duának kell elmondanom. — Mindvégig Duát figyelte, aki már egyre inkább opálszín fényben játszott.

— Figyelj rám, Dua! Valahányszor összeolvadunk, valahányszor a hármas összeolvad, Keményanyagúvá válunk. A Keményanyagú három egy alakban, ezért kemény az anyaga. Amíg az összeolvadás során elveszítjük az eszméletünket, átalakulunk egy bizonyos Keményanyagúvá. De csak ideiglenesen, és utólag nem emlékszünk rá. Nem tudunk Keményanyagúnak megmaradni, vissza kell alakulnunk. De egész életünk során fejlődünk, s e fejlődést bizonyos kulcsfontosságú pontok tagolják. Minden csecsemő születése egy-egy ilyen pont. A harmadik, az Érzés-csecsemő születésével pedig lehetségessé válik a végső fokozat, melynek során az Ész-apa — ha a másik kettő nem is — emlékezni képes Keményanyagú létük villanásaira. Akkor és csakis akkor képessé válik a tökéletes összeolvadás irányítására; ennek során formálódik meg végérvényesen a Keményanyagú, akiben a hármas a tudás és a szellem új, egyesült életét éli. Az mondtam egyszer, hogy az elmenés olyan, mint az újjászületés. Akkor csak tapogatóztam valami után, amit nem értettem, de most már tudom.

Dua ránézett, mosolyogni próbált:

— Hogy tehetsz úgy, mintha elhinnéd, Odeen? Ha így volna, a Keményanyagúak már rég elmondták volna neked; és nekünk is, mindhármunknak.

— Nem lehet, Dua. Volt idő, egy hajdani korban, mikor az összeolvadás csak annyit jelentett, hogy a testek atomjai egymásba hatoltak. De a fejlődés során lassan létrejött a szellem. Figyelj rám, Dua: az összeolvadás a három szellem összeolvadása is, és az sokkal nehezebb, sokkal kifinomultabb dolog. Hogy a három szellem megfelelően és végérvényesen összeolvadjon, ahhoz az Ész-apának el kell jutnia fejlődése csúcsára. Ezt a csúcsot akkor éri el, amikor rájön — önerejéből —, mi az egésznek az értelme, célja; amikor a szelleme végre eléggé éles, hogy képes legyen emlékezni: mi történt a sok összeolvadás ideiglenes együtt-létezése során. Ha ezt az Ész-apáknak előre megmondanák, elvetélne a fejlődés, és a tökéletes összeolvadás idejét nem lehetne meghatározni. A Keményanyagú tökéletlenül alakulna ki. Mikor Losten könyörögve felszólított, hogy gondolkodjam, nagy kockázatot vállalt. Még így is… bár remélem, nem…