Isaac Asimov - Nemezis

— No és, kapitány — szólalt meg Fisher — mi van, ha elfogadjuk Jarlow állítását? Ha az élet a tengerekben van, ahol a víz átlátszatlansága miatt nem tudjuk észlelni, ettől még lehet értelmes élet, és hátha dr. Blankowitz éppen ezt érzékeli?

— Van abban valami, amit Fisher mond — állt melléje Wu. — Végtére is a vízben kifejlődő élet — bármilyen intelligens is — aligha tesz szert műszaki civilizációra. A tengerben nem lehet tüzet gyújtani. A műszaki civilizációt nélkülöző élet nem nagyon ad jelt magáról, ám attól még lehet intelligens. És egy olyan fajtól, amelynek technikai eszközök nincsenek a birtokában, ha mégoly intelligens is, nincs mit tartani, különösen ha nem tudja elhagyni a tengert, mi viszont ott maradunk a szárazföldön. Ez még érdekesebbé teszi a helyzetet, és csak fokozza a földerítés szükségességét.

Blankowitz szólalt meg dühösen:

— Annyit beszélnek itt összevissza, hogy engem nem hagynak szóhoz jutni. Mindnyájan tévedésben vannak. Ha értelmes tengeri lényekről volna szó, akkor én csak a tengerek felől kapnék pozitív jeleket. Csakhogy az egész felszínről azt kapok, nagyjából egyenlő eloszlásban. A szárazföldről és a tengerről egyaránt. Egyáltalán nem tudom mire vélni.

— A szárazföldről is? — kérdezte Wendel nem titkolt hitetlenkedéssel. — Akkor csakis valamilyen működési hibáról lehet szó.

— De én semmiféle hibát sem tudok kimutatni — tárta szét a karját Blankowitz.

— Épp ez a bosszantó az egészben. Képtelen vagyok megérteni.

Aztán mintegy mentegetőzésül hozzátette:

— Persze nagyon gyenge a jel, de mégiscsak érzékelhető.

— Én talán meg tudom magyarázni — ajánlkozott Fisher.

Minden szem feléje fordult, mire ő egyből elsáncolta magát.

— Lehet, hogy én nem vagyok tudós — magyarázkodott —, de ez nem jelenti azt, hogy nem veszem észre, ami eléggé evidens. A tengerben értelmes lények élnek, de nem láthatók, mert a víz elrejti őket. Eddig ez rendben is van. Csakhogy a szárazföldön is élnek értelmes lények. Nos, ezek is rejtve vannak. A felszín alatt.

A felszín alatt? — kelt ki magából Jarlow.

Miért kellene nekik a föld alá bújniuk? Hiszen nincs semmi baj a levegővel, sem a hőmérséklettel, sem semmivel, amit ki tudnánk mutatni. Mi elől kellene elrejtőzniük?

— Mondjuk, a fény elől — jelentette ki Fisher nyomatékosan.

— Én a rotoriakról beszélek. Elvégre föltételezhetjük, hogy mégiscsak betelepítették a bolygót. Miért maradnának fönt a Szomszéd Csillag vörös fényében, amelyben a rotori növényzet sem fejlődne, és 6k maguk is csak levertséget éreznének? A föld alatt viszont mesterséges megvilágítást alkalmazhatnak, amelyben ők is meg a növényeik is jobban éreznék magukat. Azonkívül… — Fisher elhallgatott.

— Azonkívül? Folytassa! — biztatta Wendel.

— Nos hát, meg kell érteniük a rotoriakat. Ők egy világnak a belsejében élnek. Ezt szokták meg, és ezt tekintik normálisnak. Nem éreznék jól magukat, ha egy világnak a külső héján kellene megkapaszkodniuk. Csak természetes, hogy lehúzódnának a felszín alá.

— Vagyis azt akarja mondani, hogy Blankowitz neurodetek-tora a bolygó felszíne alatt élö emberek jelenlétét mutatja ki? — összegezte Wendel.

— Igen. Miért is ne? A föld alatti üregeket fedő talajréteg gyengíti le azt a jelet, amelyet a neurodetektor fölfog.

— De Blankowitz többé-kevésbé azonos jeleket kap a szárazföldről és a tengerről — vitatkozott Wendel.

— Az egész bolygóról — erősítette meg Blankowitz. — Egyenlő erősségben.

— Helyes — erősködött Fisher. — Bennszülött intelligencia a tengerben, a rotoriak a föld alatt. Miért ne?

— Várjon csak — vetette közbe Jarlow. — Maga, Blankowitz, mindenhonnan kap jelet, nem igaz?

— Mindenhonnan. Érzékeltem ugyan némi ingadozást, de a jelek egészében véve olyan gyengék, hogy nehéz biztosat állítani. Egy biztos: a bolygó egészén föllelhető valamilyen intelligencia.

— Elhiszem, hogy ez lehetséges a tengerben — kötözködött Jarlow. — De hogyan lehetséges a szárazföldön? Csak nem tételezi föl, hogy a rotoriak tizenhárom év alatt — tizenhárom év alatt! — az egész bolygót behálózták föld alatti alagutakkal?

Ha csak egy helyről vagy esetleg kettőről, de mindenképpen az összfelszín parányi hányadáról kapna jelzést, akkor még hajlandó lennék elfogadni a rotoriak vakondokmunkájára vonatkozó feltételezést. De az egész bolygó alatt? Hitesse el ezt a nénikémmel!

— Vegyem úgy, Henry — szólalt meg Wu —, hogy szerinted a szárazföld egész felszíne alatt idegen intelligencia húzódik meg?

— Nem látom be, mi más következtetést vonhatnánk le — bizonygatta Jarlow —, hacsak nem szögezzük le, hogy a Blan-kowitz masinája teljesen használhatatlan.

— Ez esetben — jelentette ki Wendel — nem tudom, elég biztonságos volna-e, ha leszállunk oda és kutatni kezdünk.

Egy idegen intelligencia nem feltétlenül barátságos intelligencia, a Superluminal pedig nincs fölszerelve háborúskodásra.

— Szerintem nem adhatjuk föl — erősködött Wu. — Föltétlenül ki kell derítenünk, miféle intelligens élet van itten, és képes-e — vagy szándékában áll-e — megzavarni a Föld kiürítésére és az ideköltözésünkre vonatkozó terveinket.

— Egyetlen hely van — szólalt meg Blankowitz —, ahol a jelzés csöppet erősebb, mint egyebütt. Nem sokkal.

Megpróbáljam újra megkeresni?

— Csak rajta — biztatta Wendel. — Próbálja meg! Ott majd tüzetesen megvizsgáljuk a környezetet, és aztán eldöntjük, hogy leszálljunk-e vagy sem.

— Én biztos vagyok benne — szögezte le Wu csendesen —, hogy minden baj nélkül leszállhatunk.

Wendel keserűen elhúzta a száját.

Saltade Leverettben az volt a különös (legalábbis Janus Pitt véleménye szerint), hogy szeretett odakint lenni a kisbolygóövezetben. Úgy látszik, vannak emberek, akik igazán élvezik a pusztaságot, akiknek kedvükre van az élettelenség.

— Én nem idegenkedem az emberektől — szokta magyarázni Leverett. — Amire szükségem van tőlük, mind megkapom, a holovízión beszélek hozzájuk, meghallgatom őket, együtt nevetek velük. Mindent megtehetek velük, azonkívül, hogy tapintanám őket vagy érezném a szagukat, de kinek hiányzik ez? Ráadásul öt új telepet építünk a kisbolygóövezetben, s ha kedvem tartja, bármelyiket fölkereshetem, s teleszívhatom magam emberszaggal, ha éppen erre támad gusztusom.

Aztán amikor úgy adódott, hogy mégis ellátogatott a Rotorra — vagy ahogy előszeretettel emlegette: a „fővárosba” —, akkor szünet nélkül járt a szeme minden irányba, mintha attól tartana, hogy az emberek odacsődülnek köréje.

Még a székekre is gyanakvó pillantásokat vetett és oldalvást csusszant rájuk, mintha le akarná törülni az előző fenék nyomait.

Janus Pitt mindig is őt tartotta az ideális embernek az aszteroidaterv ügyvezető biztosi posztjára. Ez a pozíció lényegében szabad kezet adott neki a Nemezis-rendszer külső peremvidékét érintő minden ügyben. Hatásköre így nemcsak az épülő telepekre, hanem magára a felderítő szolgálatra is kiterjedt.

Az ebédet Pitt lakosztályában fogyasztották el, ugyanis Saltade inkább éhen maradt, mintsem olyan étterembe betegye a lábát, ahová a nagyközönség (s már egyetlen, számára ismeretlen harmadik személy is annak számított) szabadon bejárhat. Pittet valójában még az is meglepte kissé, hogy Leverett vele egyáltalán hajlandó volt leülni egy asztalhoz.