Isaac Asimov - Nemezis

— Az Erythrón?

— Ha egyszer ők ott vannak az Erythrón, Janus, akkor mi hol lehetnénk? Csakis ott szembesülhetünk velük. Ezt a kockázatot vállalnunk kell.

Pitt úgy érezte, hogy az elméje ismét ketyegni kezd.

— Ha így látod szükségesnek — mondta —, hajlandó vagy magadra vállalni? Természetesen egy hajóval meg a legénységével együtt.

— Vagyis nem te?

— Mint főbiztos? Én nem ereszkedhetem le oda, hogy egy ismeretlen hajót üdvözöljek.

— Értem, vagyis nem fér össze a hivatalod méltóságával.

Tehát nekem kell nélküled szembenéznem az idegenekkel, vagy a babszemjankókkal, vagy a robotokkal, vagy akármikkel.

— Persze én állandó kapcsolatban leszek veled, Saltade.

Hangban és képben.

— Tisztes távolból.

— Igen, de ha ügyesen megoldod ezt a megbízatást, nem fog elmaradni a jutalom sem.

— Igazán? — Leverett vizsla tekintettel méregette Pittet. — Ez esetben…

— Meg akarod szabni az árat? — buzdította Pitt némi várakozás után. — Csak javasolni akarok. Ha te azt szeretnéd, hogy én az Erythrón fogadjam ezt a hajót, akkor én meg az Erythrót szeretném magamnak.

— Hogy érted ezt?

— Az Erythrót akarom otthonomul. Elegem van a kisbolygókból. Elegem van a földerítésből. Elegem van az emberekből. Torkig vagyok mindennel. Egy egészen üres világot akarok. Szép saját házra vágyom, saját farmra, saját jószágra, jólétre — élelemmel meg minden szükségessel majd ellát a Kupola.

— Mióta dédelgeted magadban ezt a vágyat?

— Nem tudom. Szinte együtt nőttem föl vele. Amióta pedig itt vagyok, ezen a zsúfolt és lármás Rotoron, azóta minden eddiginél rokonszenvesebbnek tűnik föl nekem az Erythro.

Pitt összevonta a szemöldökét.

— Akkor már ketten vagytok. Pontosan olyan vagy, mint az az örült lány.

— Miféle árült lány?

— Eugenia Insigna lánya. Gondolom, ismered Insignát.

— A csillagászt? Hát persze. De a lányát még nem láttam.

— Tisztára őrült. Ott akar maradni az Erythrón.

— Én nem tartom őrültségnek. Sőt nagyon is értelmes dolognak tartom. Ami pedig azt illeti, hogy ott akar maradni az Erythrón, én szívesen elviselnék egy asszonyt…

— Azt mondtam, hogy lány — emelte föl az ujját Pitt.

— Mennyi idős?

— Tizenöt.

— Igazán? Majd megnő. Én meg, sajnos, csak öregszem.

— Nem az a ragyogó szépség.

— Ha jól megnézel engem, Janus, én sem vagyok az.

Hallottad a feltételeimet.

— Akarod, hogy hivatalosan rögzítsük a számítógépben?

— Csak a formaság kedvéért, mi, Janus?

Pitt arca mosolytalan maradt.

— Megpróbáljuk figyelemmel kísérni, hol száll le az a hajó, te pedig készülj föl az Erythróra.

Eugenia Insigna hangja félúton volt a meglepődés és a panasz között, amikor megjegyezte:

— Ma reggel Marlene énekelt. Valamilyen dalt dúdolt az „édes otthonról a csillagok között, ahol a világok szabadon ropják táncukat”.

— Ismerem a dalt — bólintott Siever Genarr. — Elénekelném neked, ha nem lenne botfülem.

Épp hogy befejezték az ebédet. Mostanában mindennap együtt szoktak ebédelni, és Genarr csendes boldogsággal várta ezt az eseményt, örömét még az sem rontotta el, hogy a beszélgetésük minduntalan Marlene körül forgott, és hogy Genarr gyanúja szerint csupán a végső elkeseredés lökte feléje az asszonyt, hiszen kinek másnak önthetné ki a szívét?

Genarr azonban nem bánta. Bármi légyen is az ürügy…

— Én még sohasem hallottam őt énekelni — mondta Insigna.

— Elkönyveltem, hogy nincs hangja. Kiderült, hogy kellemes, mély alt hangja van.

— Ez, Eugenia, annak a jele, hogy most boldog — vagy feldobott — megelégedett — vagy valami miatt jó hangulatban van. A magam részéről úgy vélem, hogy végre megtalálta a helyét a világban, rálelt az élet értelmére. Ez nem mindegyikünknek adatik meg. A legtöbbünk, Eugenia, csak sodródik az eseményekkel, és hiába keresi a saját élete értelmét, az egyre-másra kisiklik a keze közül, és a vége üvöltő kétségbeesés vagy csendes belenyugvás. Én magam a csendes megbékélők sorába tartozom.

Insignának sikerült mosolyt erőltetnie az arcára.

— Remélem, engem nem sorolsz ezek közé.

— Te nem tartozol a tomboló kétségbeesettek közé sem, Eugenia, ám hajlamos vagy rá, hogy vesztes csatákat vívj meg.

— Crile-ra gondolsz? — hunyta le szemét az asszony.

— Ha azt hiszed, hogy őrá gondolok, ám legyen. Valójában azonban Marlenére gondoltam. Már vagy tucatszor járt odakint. Imádja. Boldoggá teszi őt, és te mégis itt ülsz a rémülettel küszködve. Mi az, Eugenia, ami úgy nyugtalanít?

Insigna a villájával kotorászott a tányérján, aztán tűnődve bevallotta:

— A veszteség érzése. A méltánytalanság. Crile választott, és én elvesztettem őt. Marlene is választott, és jó úton vagyok ahhoz, hogy őt is elveszítsem — ha nem is a pestis, de az Erythro miatt.

— Tudom — nyúlt Genarr az asszony keze után, és az szórakozottan hagyta, hogy megfogja.

— Marlene egyre szenvedélyesebben vágyik ki abba a semmibe, és egyre kevésbé óhajtja a mi társaságunkat. A vége az lesz, hogy megtalálja a módját, hogy ott kint éljen, és egyre ritkábban fog hazalátogatni — aztán egyszer csak végképp elmarad.

— Nyilván igazad van, de hát az egész élet nem más, mint az egymást követő veszteségek szimfóniája. Elveszítjük az ifjúságunkat, a szüleinket, a szerelmeinket, a barátainkat, a kényelmünket, az egészségünket és a végén az életünket.

Hasztalan kapálózunk a veszteség ellen, mert úgysem tudjuk elkerülni, és ráadásul elveszítjük az önuralmunkat és a lelki békénket is.

— Ó, Siever, ó sohasem volt boldog gyermek.

— Csak nem magadat vádolod ezért?

— Megértőbb is lehettem volna.

— Ezt sosem késő elkezdeni. Marlene egy egész világra vágyott, és most megkapta. Azt szerette volna, hogy terhes adottságát átváltoztassa olyan képességgé, hogy közvetlenül érintkezhessen egy idegen értelemmel, és ez sikerült is neki.

Csak nem akarnád rákényszeríteni, hogy mondjon le erről?

Kész volnál magadhoz láncolni azon az áron, hogy a lehető legnagyobb veszteséget okozod neki: megfosztanád attól, hogy kivételes elméjét igazán használhassa?

Insigna kissé elnevette magát, bár a szeme könnyben úszott.

— Te egy nyulat is képes volnál előbeszélni az üregéből, Siever.

— Igazán? Az én szavaim sohasem voltak olyan hatásosak, mint Crile hallgatásai.

— Azért más is közrejátszott — ráncolta a homlokát Insigna.

— De mit számít már az? Fő, hogy te itt vagy, Siever, és számomra ez nagy vigasztalást jelent.

— Kell-e ékesszólóbb bizonyíték arra, hogy megöregedtem — panaszkodott Genarr —, mint az, hogy megvigasztal, ha neked vigasztalást hozok. A tűz már csak pislákol, ha csak melegedésre kell.

— Nincs ebben semmi rossz.

— Az égvilágon semmi. Gyanítom, nem kevés olyan pár akad, akik úgy élték végig a vad szenvedélyek és féktelen rajongás minden stációját, hogy sohasem leltek vigaszra egymásban, és a végén mindent szívesen elcseréltek volna egy kis nyugalomért. Nem is tudom. A csendes győzelmek olyan csendesek. Fontosak, de sokszor észre sem veszi őket az ember.

— Úgy, mint te, szegény Siever?

— Kérlek, Eugenia, én egész életemben próbáltam elkerülni az önsajnálat csapdáját, te se próbálj most belecsalogatni, csak hogy kínlódni láss.