Isaac Asimov - Nemezis

— Wu azonban vissza fog térni. Ragyogó elme. Az ő agya szolgáltatta a megfelelő felismerést. Tudod, valahogy az az érzésem, hogy amikor visszajön ide, hogy a taszítási effektuson dolgozzék, az igazi vágya az lesz, hogy az Erythrón maradjon. Az Erythro szervezete őt is kiszemelte, akárcsak Marlenét. És ami a legviccesebb, szerintem Leverett-tel is ezt tette.

— Szerinted milyen rendszert követ az a szervezet, Siever?

— Arra gondolsz, hogy miért választja ki Wut, és miért nem Crile-t? Vagy miért szemeli ki Leverettet és nem engem?

— Nos, azt belátom, hogy Wu messze ragyogóbb elme, mint Crile, viszont te, Siever, sokkal jobb vagy, mint Leverett. Nem mintha szívesen elveszítenélek téged.

— Köszönöm. Felteszem, hogy az Erythro szervezetnek megvan a maga kritériuma. Sőt azt hiszem, nagyjából gyanítom is, hogy mi lehet az.

— Igazán?

— Igen. Amikor az én elmémet szondázta, mármint Marlen-én keresztül, maga az Erythro szervezet hatolt belénk. Úgy tetszik, én el is kaptam a gondolatait. Nem tudatosan persze, ám amikor az egész véget ért, nekem az volt a benyomásom, hogy olyan dolgokat is tudok, amiket azelőtt nem tudtam.

Marlenének megvan az a különös tehetsége, hogy képes kapcsolatba lépni azzal a szervezettel, amely az ő agyát egyúttal szondaként használja mások elméjének a kifürkészéséhez, de szerintem ez csak gyakorlati előnyként jön számba. Ennél sokkal szokatlanabb célra szemelte őt ki.

— És mi lehet az a cél?

— Képzeld el, Eugenia, hogy egy darab fonál vagy. Hogy éreznéd magad, ha hirtelen és váratlanul a szemed elé kerülne egy csipke? Vagy képzeld magad egy körnek. Mit éreznél, ha találkoznál egy mintás gömbbel? Az Erythro csak egyetlen elmét ismer — a sajátját. Az ő elméje roppant terjedelmes, de nagyon is szimpla. Csak az teszi azzá, ami, hogy megszámlálhatatlan mennyiségű, szorosan egymáshoz láncolt egyedi sejtből épül föl.

És ekkor összetalálkozik az emberi aggyal, amely viszonylag korlátozott számú sejtből áll, ám a kölcsönös kapcsolatok száma megszámlálhatatlanul nagy, s ez hihetetlen bonyolultságot hoz létre. Fonál helyett csipke.

Bizonyára már a puszta szépsége is lenyűgözte. És bizonyára Marlene elméjét találta az összes között a legszebbnek. Ezért szemelte hát ki őt. Te nem ezt tennéd, ha a kezedbe pottyanna egy valódi Rembrandt vagy egy Van Gogh? Ezért óvta őt olyan féltékenyen. Vagy te nem óvnád az értékes műalkotást? Mégis hajlandó volt őt kockára tenni az emberiség érdekében. Marlene számára ez elég kegyetlen dolog volt, ám a szervezet részéről nemes cselekedet.

Végül is én ennek tartom az Erythro szervezetet. Vagyis egy műértőnek, aki gyönyörű elméket gyűjt.

Insigna elnevette magát.

— Ezek szerint Wunak és Leverettnek nagyon szép elméje lehet.

— Az Erythro szemszögéből bizonyára. És folytatni fogja a gyűjtést, ha majd megérkeznek a Földről a tudósok. A végén össze fog gyűjteni egy olyan embercsoportot, amely kitűnik az átlagból. Az erythrói csoport. Segíteni fog nekik abban, hogy új otthonra leljenek az űrben, és a végén talán kétféle emberekből álló világok alakulnak ki a Galaxisban: a földi emberek világai és a náluknál sokkal rátermettebb úttörők, az igazi űrászok világai. Kíváncsi vagyok rá, mi fog ebből kisülni.

Az biztos, hogy ők lesznek a jövő emberei. Ez valahogy sajnálattal tölt el engem.

— Kár ezen rágódnod — zökkentette vissza őt Insigna a jelenbe. — Majd a jövő emberei megoldják a jövő problémáit.

E pillanatban te meg én olyan emberek vagyunk, akik emberi mérce szerint ítéljük meg egymást.

Genarr kellemesen hétköznapi arca kigyúlt az örömteli mosolytól.

— Boldog vagyok, mert én gyönyörűnek találom a te elmédet, és talán te is hasonlóan gyönyörűnek találod az enyémet.

— Ó, Siever. Én mindig annak tartottam. Mindig.

Genarr mosolya kissé beárnyékolódott.

— De tudom, hogy másféle szépségek is léteznek.

— Számomra már nem. Tebenned megvan mindenféle szépség. Siever, a délelőttöt már elvesztegettük. De még előttünk van a délután.

— Ez esetben mit kívánhatnék még, Eugenia? Vigye az ördög a délelőttöt — ha osztozhatunk a délutánon.

A kezük megtalálta egymást.

Janus Pitt ismét ott ült egyedül, bezárkózva a szobájában.

A rőt törpe csillag többé már nem volt a halál hordozója.

Csak egy vörös törpe csillag amelyet odébb fog taszigálni az egyre arrogánsabb emberiség s ezzel még tovább gyarapítja hatalmát.

A nemezis azonban még mindig létezik, jóllehet már nem a csillag részéről fenyeget.

A földi élet évmilliárdokon keresztül elszigeteltségben végezte a maga kísérleteit, emelkedett és süllyedt, felvirágzott, és túlélt számos tömeges kihalást. Talán más világokon is kialakult az élet, és ugyanúgy évmilliárdokon át elszigetelten járta a fejlődés útját.

Hosszú távon minden kísérlet — vagy majdnem mindegyik — kudarcra volt ítélve. Egy, legfeljebb kettő járt sikerrel és áll helyt a többiért is.

Ám csak akkor, ha a világegyetem elég nagy ahhoz, hogy elszigetelje egymástól az összes kísérletet. Ha a Rotort — az ő Noé bárkájukat — sikerült volna elszigetelni, ahogy a Föld és a Naprendszer el volt szigetelve, akkor talán ez lehetett volna az egyik sikeres kísérlet.

Dühében és kétségbeesésében ökölbe szorította a kezét. Jól tudta ugyanis, hogy az emberiség ugyanolyan gáttalanul fog csillagról csillagra röpködni, mint ahogy egykor kontinensről kontinensre, korábban pedig régióról régióra futkosott. Vége az elszigeteltségnek nem lesz többé önmagába zárt kísérlet.

Az ő nagyszabású kísérletét fölfedezték és ezzel halálra is ítélték Ugyanaz az anarchia, ugyanaz a züllés, ugyanaz a rövidlátás, ugyanaz a kulturális és társadalmi egyenlőtlenség fog elhatalmasodni ismét — csak most mára Galaxis egészében.

Mi jöhet ezután? Galaktikus birodalmak? Az egy és egyedüli világ minden bűnét és ostobaságát átörökíti a világok millióinak?

Minden baj és fájdalom iszonyúan megsokszorozódik?

Ki lesz képes józan észre téríteni egy egész Galaxist, amikor ez soha senkinek sem sikerült egyetlen világgal? Ki lesz képes rá, hogy egy emberektől hemzsegő egész Galaxisban fölismerje a trendeket és előre lássa a jövőt?

Ez lesz aztán az igazi Nemezis.