Isaac Asimov - Nemezis

— Ezt komolyan mondja? — tamáskodott Wu. — Honnan tud ön erről a szervezetről?

— Főleg Marlene révén.

— A fiatal hölgy révén — kötözködött Wu —, aki, meglehet, beteges túlfűtöttségben szenved?

Genarr fölemelte az ujját.

— Nehogy valami rosszat mondjon a lányról! Nem vagyok benne biztos, hogy az Erythrónak — a szervezetnek — van humorérzéke. Amit tudunk, azt főleg Marlenén keresztül tudjuk róla, de nem kizárólagosan. Amikor Saltade Leverett fölállt, hogy eltávozzék, letaglózták őt. Amikor az imént Ön is távozni készült, látszott, hogy kellemetlenül érezte magát.

Mindezt az Erythrónak köszönhették. Így oltalmazza Marlenét, azáltal, hogy közvetlenül befolyásolja az elménket. Amikor megvetettük a lábunkat ezen a világon, az első időkben óvatlanul egy elmezavarban megmutatkozó kisebb járványt okozott, amit mi erythrói pestisnek neveztünk el. Attól tartok, hogy ha akarja, visszafordíthatatlan elmesérülést is képes előidézni, sőt ölni is tud. Kérem, ne hívják ki őt maguk ellen.

— Vagyis nem Marlene az, aki… — kezdte Fisher.

— Nem, Crile, Marlenének vannak bizonyos képességei, de azok nem terjednek odáig, hogy kárt okozzon. Az Erythro a veszélyes.

— Hogyan tudjuk elejét venni annak, hogy veszélyes legyen? — firtatta Fisher.

— Mindjárt azzal, hogy udvariasan meghallgatjuk Marlenét.

Aztán azzal, hogy rám bízzák a közvetítést Marlenéhez.

Engem legalább ismer az Erythro. És higgyenek nekem, amikor azt mondom, hogy meg akarom menteni a Földet.

Eszemben sincs sokmilliárdnyi ember pusztulását kívánni.

Marlenéhez fordult.

— Ugye, megérted, Marlene, hogy a Földet veszély fenyegeti? Az édesanyád elmagyarázta, hogy a Nemezis közelsége elpusztíthatja a Földet.

— Ezt tudom — felelte Marlene elgyötört hangon —, az Erythro azonban csak az Erythróé.

— Hátha hajlandó rá, Marlene, hogy megossza. Hiszen a Kupolát is eltűri itt a bolygón. Nem látszik, mintha nagyon zavarnánk őt.

— Csakhogy a Kupolában ezer ember sincsen, és azok is bent maradnak a Kupola alatt. Az Erythro eltűri a Kupolát, mert ezáltal tanulmányozhatja az emberi elméket.

— Ezt még jobban megteheti, ha idejönnek a Földlakók.

— Mind a nyolcmilliárd?

— Dehogy mind a nyolcmilliárd. Csak addig lesznek itt, amíg végleges otthont nem találnak maguknak. Egy időben az összlakosságnak csak a töredéke száll meg itt.

— Ez is több millió lesz. Ebben biztos vagyok. Lehetetlen lesz mindet egy Kupola alá zsúfolni és ellátni őket élelemmel, vízzel és mindennel, amire szükségük lesz. Muszáj lesz széttelepíteni őket az Erythrón, ehhez pedig terraformálni kell.

Ezt az Erythro nem élné túl, ezért kénytelen lesz védekezni.

— Biztos vagy ebben?

— Nem tehet mást. Te mit tennél?

— Ez több milliárd ember pusztulásával járna.

— Erről én nem tehetek. — Összeszorította az ajkát, aztán azt mondta: — Van egy másik út is.

— Mit beszél ez a lány? — kérdezte Leverett gorombán. — Miféle más út?

Marlene rövid pillantást vetett Leverett felé, aztán Genarrhoz fordult: — Én nem tudom. Az Erythro tudja.

Legalábbis… legalábbis azt mondja, hogy a tudás megvan, de nem tudja kihámozni.

Genarr mindkét kezét fölemelte, hogy elejét vegye a kérdések özönének.

— Majd én beszélek! — Aztán hangsúlyozott nyugalommal így szólt a lányhoz: — Nyugodj meg! Semmi értelme, hogy az Erythróért aggódj. Hisz tudod, hogy meg tudja magát védeni mindennel szemben. Áruld el nekem, hogy érted azt, hogy az Erythro nem tudja kihámozni!

Marlene a torkához kapott, és levegő után kapkodva kinyögte:

— Az Erythro tudja, hogy a tudás itt van jelen, csakhogy nincsenek neki emberi tapasztalatai, emberi ismeretei, emberi fogalmai. Ezért nem érti meg.

— A tudás itt van a jelenlévő elmékben?

— Igen, Siever bácsi.

— Nem tud behatolni az elmékbe?

— Kárt okozna bennük. Csak az én elmémbe képes ártalom nélkül behatolni.

— Remélem is — jegyezte meg Genarr —, de neked birtokodban van a tudás?

— Nem, dehogyis van. De azén elmém útján az ittlévőkét is letapogathatja. A tiédet. Az apámét. Mindenkiét.

— Nem veszélyes ez?

— Az Erythro szerint nem, de Siever bácsi, én félek.

— Tiszta őrület — suttogta Wu, de Genarr gyorsan csendre intette.

Fisher talpra ugrott.

— Marlene, ne tedd…

Genarr dühösen rendre utasította:

— Te itt semmit sem tehetsz, Crile. Nem győzzük hangoztatni, hogy emberek milliárdjainak a sorsa forog kockán — és hagynunk kell, hogy az a szervezet megtegye, amit tud. Marlene!

Marlene szemei az ég felé fordultak. Révület szállta meg.

— Siever bácsi — suttogta —, ölelj magadhoz!

Botladozva odament Genarrhoz, aki megragadta és szorosan magához ölelte ót.

— Marlene… Nyugodj meg… Nem lesz semmi baj. — És a kislány merev testét karjaiba szorítva óvatosan leereszkedett egy székre.

Mintha hangtalan fényrobbanás söpörte volna el a világot.

Minden csak önmagában létezett.

Genarr még annak sem volt tudatában, hogy ő Genarr. Az ego is megszűnt létezni. Csupán egy hallatlanul bonyolult fénylő ködgomolyag létezett, amely egyre terjedt, és újabb és újabb fonalakká foszlott szét, amelyek azonmód fölvették az eredeti gombolyag bonyolultságát.

Az örvénylő ködgomolyag hol közeledett, hol távolodott, és közben egyre dagadt. És ez úgy folytatódott, akár egy öröktől fogva tartó és soha véget nem érő hipnotikus álom.

Egy táguló és mégsem táguló tátott szájba örvénylett bele időtlenül. Folyton változott anélkül, hogy más lett volna. Apró foszlányok dagadtak bonyolult gomolyaggá…

És így tovább. Hangtalanul. Érzékelhetetlenül. Még a látást is kikapcsolva. Csak a tudat fogott fel valamit, ami olyan volt, mint a fény, de mégsem fény volt. Az elme önmagát kezdte érzékelni.

Aztán fájdalmasan — ha van a világmindenségben olyan, hogy fájdalom — elhalványodott, és egyre gyorsabb forgásba kezdett, mígnem egyetlen fényponttá zsugorodott össze, amely hirtelen elvillant és nyomtalanul elenyészett.

A világmindenség tolakodóan adta tudtukra létezését.

Wu nyújtózkodva kérdezte:

— Más is tapasztalta ugyanezt?

Fisher bólintott.

Leverett azt mondta:

— Nos, én hajlandó vagyok elhinni. Ha ez őrültség, akkor mi mindannyian őrültek vagyunk.

Genarr azonban még mindig a karjaiba szorítva tartotta Marlenét, és aggódva hajolt föléje. A kislány kapkodva szedte a levegőt.

— Marlene. Marlene — szólítgatta.

Fisher nagy nehezen lábra állt.

— Nincs semmi baja?

— Nem tudhatom — mormogta Genarr. — Él, de ez még nem jelent semmit. A kislány felnyitotta a szemét. Üres, zavaros tekintettel bámult Genarr-ra.

— Marlene — suttogta Genarr kétségbeesett hangon.

— Siever bácsi — suttogta Marlene válaszul.

Genarr mélyet sóhajtott. Legalább megismerte őt.

— Ne mozdulj — figyelmeztette a lányt. — Várd meg, amíg elmúlik.

— Már elmúlt. Úgy örülök, hogy már vége.

— De nincs semmi bajod?

— Nincs — felelte az némi szünet után. — Jól érzem magam.

Az Erythro azt mondja, hogy nincs semmi bajom.

— Rátalált arra a rejtett tudásra, aminek állítólag mi a birtokában vagyunk? — firtatta Wu.

— Igen, dr. Wu, rátaláltam. — Tenyerével végigsimította izzadt homlokát. — Egyébként önnél van a tudás.