Isaac Asimov - Nemezis

CÉDRUS KIADÓ 1991

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Isaac Asimov: Nemesis

Doubleday, New York, 1989

Fordította Baranyi Gyula

Baranyi Gyula, 1991. Hungarian translation

A férfi ott alt a szobában, egyedül, a világtól elzárva.

Odakint csak a csillagok ragyogtak. Közöttük azaz egy is a maga kis bolygórendszerével. Tisztán látta lelki szemeivel, tisztábban, mintha átlátszóvá tenné az ablakot és élő valóságában is megpillantaná.

Egy apró csillag rózsásvörös színű, a vér és a pusztulás színe, erre utal a neve is.

Nemezis! Nemezis, az isteni megtorlás istennője.

Eszébe jutott az a történet, amelyet valamikor még fiatal korában hallott, egy világméretű özönvízről regélő legenda, amely elsodorta a föld színéről a bűneiben elfajzott emberiséget, és csak egyetlen családot hagyott életben, hogy újrakezdjen mindent.

Ezúttal nincs özönvíz. Csak a Nemezis.

Az emberiség elfajulása megismétlődött, és megérdemli az isteni ítéletet. De nem özönvíz fogja elpusztítani Ez túlságosan egyszerű lenne.

De még akik megmenekülnek is — hová mehetnének? Miért van az, hogy nem érez semmi sajnálatot? Az emberiség nem folytathatja a régi módon. Vagy talán amiatt sajnálkozna, hogy a lassú és keserves halál helyett a sokkal gyorsabb véget választotta?

Itt, a Nemezis körül egy bolygó kering. A bolygó körül egy hold. A hold körül pedig a Rotor.

Abban a valahai özönvízben néhány ember egy bárkában talált menedéket. Arról, hogy milyen is lehetett az a bárka, csak homályos elképzelése volt, a Rotor azonban megfelelt annak Ez is biztonságot nyújt az emberek egy válogatott csoportjának belőlük egy sokkal jobb világ fog felépülni.

A régi világ számára azonban — ott van a Nemezis!

Újból maga elé képzelte. A vörös törpe csillagot, amint kérlelhetetlenül halad a maga útján. Őt és a bolygóit nem fenyegeti semmi. Nem úgy a Földet.

Vigyázz, Föld, a Nemezis úton van feléd!

A Nemezis, az Isteni Megtorlás!

Marlene alig múlt egyéves, amikor utoljára látta a Naprendszert. Természetesen semmire sem emlékezett.

Olvasni persze sokat olvasott róla, ám olvasmányai egyszer sem keltették benne azt az érzést, hogy a Naprendszer valaha is része lett volna az ő életének vagy az ő élete annak.

Élete tizenöt évét a Rotoron töltötte. Mindig úgy gondolt rá, mint valami nagy világra. Igaz is, hiszen nyolc kilométer az átmérője. Mióta betöltötte a tizedik évét, azóta ha teheti, mindig szerét ejti, legalább egyszer egy hónapban, hogy testgyakorlás céljából körbejárja az egészet, rá-rátérve néha az alacsony gravitációjú ösvényekre, hogy lebeghessen egy kicsit. Ebben mindig nagy örömét lelte. Lebegett vagy járt, a Rotor csak folytatta vég nélküli útját a rajta lévő épületekkel, parkokkal, gazdaságokkal és persze az emberekkel.

Egy egész napja ráment erre, az anyja azonban nem bánta.

Mert szerinte a Rotor teljesen veszélytelen. „Nem úgy, mint a Föld” — szokta volt mondogatni, azt azonban nem árulta el, hogy a Föld miért veszélyes: „Csak” — ütötte el a kérdést.

Marlene az embereket kedvelte a legkevésbé. Úgy mondják, a legutóbbi népszámlálás szerint hatvan ezren vannak a Rotoron. Túl sok. A soknál is több. Csupa hamis arc.

Marlene gyűlölte azt a sok hamis arcot, jól tudván, hogy egész más rejtezik mögöttük. És még csak szóvá sem teheti ezt.

Néhányszor megpróbálta, amikor még fiatalabb volt, az anyja azonban ilyenkor dühösen ráparancsolt, hogy meg ne próbáljon még egyszer ilyesmit mondani.

Ahogy fölcseperedett, egyre tisztábban látta ezt a hamisságot, csakhogy ekkor már egyre kevésbé törődött vele.

Elfogadta az embereket olyanoknak, amilyenek, és igyekezett minél több időt eltölteni önmagával és a saját gondolataival.

Az utóbbi időben gondolatban sokat foglalkozott az Erythróval, azzal a bolygóval, amely körül csaknem egész életében ott keringett. Maga sem tudta, miért foglalkoztatja úgy ez a bolygó, csak azt vette észre, hogy a leglehetetlenebb időben fogja magát, és ellibeg a megfigyelőtoronyhoz, és csak bámul rá mohón, égve a vágytól, hogy bárcsak ott lehetne, ott, az Erythrón.

Az anyja ilyenkor zsémbesen faggatta, hogy mi vonzót talál ezen a meddő, élettelen bolygón, ő azonban maga sem tudta a választ. Fogalma sem volt róla. „Csak szeretnék ott lenni” — felelte ilyenkor.

Most is azt bámulta itt, egyedül a megfigyelőtoronyban. A rotoriak nemigen járnak ide. Már beteltek a látvánnyal, vélte Marlene, meg aztán valahogy nem is érdekelte őket annyira az Erythro, mint őt.

Ott van, ni, félig világosban, félig sötétben. Homályosan emlékezett rá, hogy évekkel azelőtt, még mint karonülő kisgyermeknek fölhívták rá a figyelmét, amint lassan beúszott a látótérbe, és minden alkalommal nagyobbnak látszott, ahogy a Rotor egyre közelebb került hozzá. Hány éve is már annak?

Így volt e valóban? Hiszen akkor már a negyedik évében járt, így hát emlékeznie kell rá.

Most azonban ezt az emléket — akár valóságos, akár nem — növekvő mértékben elnyomta egy újabb fölismerés, hogy milyen hatalmas is valójában egy igazi bolygó. Az Erythro átmérője meghaladja a tizenkétezer kilométert — mi ehhez képest az ő nyolc kilométerük! Föl sem tudta fogni ezt a méretet. A képernyőn egyáltalán nem látszott olyan nagynak, és Marlene képtelen volt elképzelni, hogy ott áll a felszínén és több száz — vagy talán több ezer — kilométerre is ellát a szeme. Csak azt tudta, hogy szeretne ott állni. Méghozzá nagyon.

Aurinelt nem érdekelte az Erythro, s ez csalódást keltett a lányban. Azzal védekezett, hogy egyéb dolgokkal is törődnie kell, például azzal, hogy fölkészüljön a főiskolára. Már tizenhét és fél éves. Marlene pedig épp hogy elmúlt tizenöt. Ez nem nagy különbség, gondolta dacosan, hiszen a lányok gyorsabban fejlődnek.

Legalábbis így kellene lennie. Végignézett magán, és a megszokott utálattal és csalódottsággal állapította meg, hogy rövid, csutak termetével még mindig gyermeknek vélhetik.

Ismét az Erythróra pillantott, a pompás nagy tányér megvilágított fele lágyvörös fényben izzott. Nagysága szerint akár bolygó is lehetne, holott tisztában volt vele, hogy tulajdonképpen csak egy hold. A Megas körül kering, és a (nála jóval nagyobb) Megas a bolygó valójában, jóllehet az Erythrót is csak így hívta mindenki. Ketten együtt, a Megas és az Erythro, no meg a Rotor keringenek aztán a Nemezis csillag körül.

— Marlene! — hallotta a kislány a hívást a háta mögül, és a hangban fölismerte Aurinelt. Az utóbbi időben egyre inkább feszélyezte a fiú társasága, és zavarba jött, ha ennek az okára gondolt. Tetszett neki, ahogy a nevét kiejtette. Szabályosan, három szótagként — Mar-lé-ne, az r-et kissé megropogtatva.

Már puszta hallatára is melegség öntötte el.

— Szia, Aurinel — rebegte a fiú felé fordulva, és mindent megtett, hogy ne piruljon el.

A fiú szélesen elvigyorodott.

— Az Erythrót bámulod, ugye?

A lány nem válaszolt. Mi mást is csinálna? Mindenki ismerte a bolygó iránti odaadását…

— Hogy kerülsz ide? („Mondd, hogy engem kerestél” — gondolta magában.) — Anyád küldött — felelte Aurinel.