Isaac Asimov - Nemezis

— Nálam? — csodálkozott Wu döbbenten. — És mi az?

— Nem igazodom el benne — felelte Marlene. — De ön bizonyára rájön, ha körülírom.

— És mi az?

— Valami olyasmi, hogy a gravitáció ahelyett, hogy vonzaná, taszítja a dolgokat.

— Igen, gravitációs taszítás — bólintott Wu. — Ez részét képezi a szuperluminális repülésnek. — Mélyet lélegzett és kihúzta magát. — Ez az én fölfedezésem.

— Akkor hát, ha szuperluminális repülés közben közel halad el a Nemezis mellett, gravitációs taszítóerő lép föl. Minél gyorsabban repül, annál nagyobb ez az erő.

— Úgy van, a hajó ellökődik onnan.

— És a Nemezis nem fog az ellenkező irányba lökődni?

— De igen, a tömeg nagyságával fordított arányban, ám a Nemezis elmozdulása mérhetetlenül kicsi lenne.

— És ha évszázadokon keresztül újból és újból megismételnék?

— A Nemezis még akkor is csak nagyon kicsit mozdulna el.

— Viszont a mozgás iránya is megváltozna kissé, és ez az eltérés a fényévek során fölhalmozódna, így a Nemezis talán elég messze haladna el ahhoz, hogy a Föld megmeneküljön.

— Hát… — tűnődött Wu.

— Ki lehetne ezt dolgozni? — kérdezte Leverett izgatottan.

— Meg lehet próbálni. Egy közönséges sebességgel elhaladó kisbolygó a másodperc milliomod részére áttér a hipertérbe, és millió kilométerrel odébb normális sebességgel ismét előbukkan. Egész sereg kisbolygó kering a Nemezis körül, és mindig ugyanazon az oldalán buknak le a hipertérbe.

Egy percig mélyen elgondolkodott. Aztán dacosan kivágta:

— Ha adtak volna egy kis időt, ez biztosan nekem is eszembe jutott volna.

— A dicsőséget még így is learathatja — nyugtatta meg Genarr. — Elvégre Marlene az ön agyából merítette az ötletet.

Végignézett a jelenlévőkön, és így folytatta:

— Nos, uraim, hacsak valami szörnyű baj nem történik, felejtsük el, hogy az Erythrót közbülső állomásnak használjuk, amit az amúgy sem engedne meg. És a Föld kiürítésével sem kell törődnünk — ha megtanuljuk, hogyan fordítsuk hasznunkra a gravitációs taszítást. Azt hiszem, a helyzetünk nagyot javult azzal, hogy bevontuk Marlenét.

— Siever bácsi — nyafogott Marlene.

— Tessék, kedvesem.

— Én olyan álmos vagyok.

Tessa Wendel komoran méregette Crile Fishert.

— Egyre azt mondogatom magamban, hogy visszajöttél.

Valahogy nem mertem volna elhinni, hogy visszajössz, miután megtaláltad a rotoriakat.

— Marlene volt az első ember — a legeslegelső —, akit megtaláltam.

A semmibe révedt, és Wendel hagyta. Hadd eméssze csak meg magában.

Más vonatkozásban is van elég megemésztenivalójuk.

Magukkal hoznak egy rotorit: Ranay D’Aubissont, a neurofizikust. Húsz évvel korábban egy földi kórházban dolgozott. Kell hogy legyenek, akik emlékeznek még rá és fölismerik. Följegyzések is vannak róla, amelyek alapján azonosítani lehet őt.

És élő tanúja annak, amit megvalósítottak.

Wu is egészen más ember lett. Tele van elképzelésekkel, hogyan használja föl a gravitációs taszítást a Szomszéd Csillag odábblökdösésére. (Most már ő is Nemezisnek hívja, ám ha sikerül kidolgoznia egy olyan tervet, amelynek a segítségével odébb lehet mozdítani, talán mégsem lesz a Föld nemezise.) És Wunál megjelent egy új tulajdonság: a szerénység. Nem tartott igényt a felfedezés dicsőségére, s ez Wendel számára teljességgel hihetetlennek tetszett. Azt állította, hogy a tervet közösen dolgozták ki, és ennél többet nem volt hajlandó elárulni.

S mi több: eltökélte, hogy visszatér a Nemezis-rendszerbe — és nem csupán a munkák irányítására. Egyszerűen ott akart lenni. „Még ha gyalog kell is odamennem” — erősködött.

Wendel arra eszmélt föl, hogy Fisher gondterhelten vizsgálgatja őt.

— Miért nem gondoltad, hogy visszajövök, Tessa?

Az asszony úgy döntött, hogy nincs mit szépítgetni a dolgot.

— A feleséged, Crile, fiatalabb nálam, és ragaszkodik a lányodhoz. Ebben biztos voltam. És amilyen hevesen vágyódtál a lányod után, azt hittem…

— Hogy ott maradok Eugenia mellett, ha minden kötél szakad?

— Valami ilyesmi.

Fisher megrázta a fejét.

— Akárhogyan alakul is a dolog, semmi jó nem sült volna ki belőle. Először azt hittem, hogy Roseanne — a húgom. Főleg a szeme, de más vonásaiban is sok hasonlóság van közöttük.

Ám ő sokkal több, mint Roseanne. Tessa, ő nem emberi. Majd később elmagyarázom. Én… — és megrázta a fejét.

— Ne izgasd magad — nyugtatgatta Wendel. — Majd elmondod, amikor jónak látod.

— Azért nem volt teljesen hiábavaló. Láttam őt. Él. Jól van.

És azt hiszem, ennél nem is vágytam többre. Azok után, amit… átéltem, Marlene most már csak az, aki: Marlene. Most már, Tessa, életem végéig te maradtál nekem egyedül.

— Most már beéred velem is?

— De még mennyire, Tessa. Hivatalosan is elválok. És hivatalosan is összeházasodunk. Hagyom a Rotort meg a Nemezist Wunak, mi ketten pedig letelepszünk a Földön vagy bármelyik telepen, amelyiken csak akarsz. Mindketten szép nyugdíjat fogunk élvezni, és másoknak hagyjuk a Galaxist az összes nyavalyáival. Mi már megtettük a magunkét, Tessa.

Mármint ha te is így gondolod.

— Alig győzöm kivárni, Crile.

Eltelt egy óra, és ők még mindig egymás karjaiban pihentek.

— Úgy örülök, hogy nem voltam ott — vallotta be Eugenia Insigna. — Egyre az jár az eszemben. Szegény Marlene.

Biztosan nagyon félt.

— Igen, nagyon. De mégis rászánta magát, és ezzel lehetségessé tette a Föld megmentését. Most már Pitt sem tehet semmit. Bizonyos szempontból az egész életműve értelmét vesztette. Nemcsak hogy célját tévesztette az a terve, hogy titokban új civilizációt építsen föl, hanem ráadásul részben neki kell irányítania a Föld megmentésére irányuló tervet is. Kénytelen lesz. A Rotor többé nem rejtőzködhet.

Bármikor fölkereshető, és a Földön meg a rajta kívül élő emberiség kivétel nélkül ellenünk fordul, ha nem csatlakozunk ismét az emberi fajhoz. Marlene nélkül ez nem történhetett volna meg.

Insignát hidegen hagyták a nagy összefüggések.

— De amikor elfogta a félelem — hajtogatta a magáét —, akkor tehozzád fordult és nem Crile-hoz.

— Igen.

— És te fogtad a karjaidban és nem Crile.

— Igen, de emögött ne keress semmi misztikumot. Engem ismert, Crile-t viszont nem.

— Te mindent meg tudsz magyarázni észokokkal, Siever. Ez vagy te. De én örülök, hogy hozzád fordult. Crile nem érdemelte meg őt.

— Ahogy mondod. Nem érdemelte meg. De kérlek, Eugenia, most már ideje mennünk. Crile elutazik. Soha többé nem tér vissza. Látta a lányát. Tanúja volt, ahogy kiutat mutatott a Föld megmentésére. Én ezt nem irigylem el tőle, és te se tedd. Ezért, ha nincs ellenedre, beszéljünk másról. Tudsz róla, hogy Ranay D’Aubisson is velük megy?

— Tudok. Mindenki erről beszél. Nekem valahogy nem fog hiányozni. Sosem hittem, hogy nagyon pártolta volna Marlenét.

— Néha rólad is el lehetett ezt mondani, Eugenia. Ranay számára ez óriási dolog. Miután rájött, hogy az úgynevezett erythrói pestis nem valami ígéretes kutatási terület, az egész itteni munkája alól kicsúszott a talaj, a Földön azonban bevezetheti a modern agyvizsgálati módszereket, és szakmai szempontból nagy jövő vár rá.