Isaac Asimov - Nemezis

— Még ez sem zárja ki — kötötte az ebet a karóhoz Fisher —, hogy a rotoriak elkerítenek egy darab földet, kiirtják az őshonos életet, és saját növényeiket ültetik oda. Föltételezem, hogy ez az idegen ültetvény — ha lehet így nevezni — idővel egyre kiterjedtebb lesz.

— Egyik feltételezés a másik után — dohogott Wendel.

— Akárhogy van is — szögezte le Fisher—, semmi értelme itt ülnünk és meddő vitákat folytatnunk, amikor az egyetlen ésszerű dolognak az kínálkozik, hogy a lehető legalaposabban és a lehető legközelebbről földerítsük azt a világot. Sőt ha lehetséges, akár a felszínéről is.

— Teljességgel egyetértek — jelentette ki Wu meglepő határozottsággal.

— Én biofizikus vagyok — tette le a garast Blankowitz is —, és ha van élet a bolygón, akkor minden mástól függetlenül föl kell derítenünk.

Wendel egyikről a másikra nézett, aztán kissé elvörösödő arccal kijelentette: — Azt hiszem, igazuk van.

— Minél közelebb kerülünk — panaszkodott Tessa Wendel —, és minél több információra teszünk szert, annál zavarosabb a dolog. Lehet-e kérdéses egyáltalán, hogy ez egy halott világ?

Az éjszakai féltekén nem látni semmilyen kivilágítást; növényzetnek vagy egyáltalán életnek semmi jele.

— Feltűnő jele — helyesbített Wu hidegen —, de valaminek azért történnie kell, ami gondoskodik a levegő oxigén-után-pótlásáról Nem lévén vegyész, nem tudok olyan vegyi folyamatról, amelynek ezt a trükköt tulajdoníthatnánk. Vagy tud valaki ilyet mondani?

De meg sem várta a választ, és így folytatta:

— Erősen kétlem, hogy akár egy vegyész is elő tudna állni kémiai magyarázattal. Ha van oxigén, akkor azt csakis élettani folyamat képes termelni. Más módot egyszerűen nem ismerünk.

— Ha ezt állítjuk — ellenkezett Wendel —, akkor csak egyetlen oxigént tartalmazó légkör: a földi atmoszféra tapasztalata alapján ítélünk. Egyszer még ki fognak bennünket nevetni ezért. Kiderülhet, hogy a Galaxis tele van olyan oxigénlégkörökkel, amelyeknek semmi közük az élethez, és úgy fognak számon tartani bennünket, mint akiket végképp zátonyra futtatott ez az egyetlen bolygó, amely a természet kivételes szeszélye folytán biológiai forrásból látja el magát oxigénnel.

— Nem, kapitány — fakadt ki Jarlow dühösen. — Ezzel nem intézheti el a dolgot. Bármilyen forgatókönyvvel hozakodik is elő, azt nem várhatja el, hogy a maga kényéhez-kedvéhez igazodjanak a természet törvényei. Ha olyan oxigéntartalmú légkört akar, amely nem biológiai forrásból kapja az oxigént, akkor meg kell mutatnia ennek a mechanizmusát is.

— De hiszen nyomát sem látjuk klorofillnak a bolygó visszavert fényében — makacskodott Wendel.

— Miért kellene látnunk? — erősködött Wu. — Minden eshetőség megvan rá, hogy egy vörös törpe csillag szelektív fénynyomásának hatása alatt valamelyest eltérő molekula fejlődött ki. Megenged egy föltevést?

— Tessék — egyezett bele Wendel dühösen. — Úgy látom, más nem is telik magától.

— Nos, csak azt tudjuk megállapítani erről a világról, hogy a szárazföldi területei az életet illetően teljesen csupaszok. De ez még semmit sem jelent. Négyszázmillió évvel ezelőtt a Föld szárazföldi vidékei is hasonlóképpen sterilek voltak, a bolygónak mégis volt oxigénlégköre, és nyüzsgött rajta az élet.

— A tengeri élet.

— Igen, kapitány. Mi baj lenne a tengeri élettel? Ebben bőségben vannak algák vagy hasonló mikroszkopikus növények, amelyek kiváló oxigéngyárakként jöhetnek számításba. A földi tengerek algái a földi légkör évi oxigén-utánpótlásának nyolcvan százalékát termelik.

Ezzel megmagyarázhatjuk a légköri oxigén jelenlétét, valamint azt is, hogy a szárazföldeken látszólag nincs élet. Ez azt is jelenti, hogy biztonságban leszállhatunk a steril szárazföldre, és nyugodtan tanulmányozhatjuk a tengereket a rendelkezésünkre álló műszerekkel, átengedve a részletes földerítést egy későbbi, megfelelően fölszerelt expedíciónak.

— Igen, csakhogy az emberek szárazföldi állatok. Ha a Rotor elérte ezt a rendszert, akkor föltétlenül megkísérelték, hogy betelepítsék a szárazföldeket, mégsem látunk semmiféle erre utaló jelet. Vajon szükség van-e még a világ további vizsgálatára? — kérdezte a kapitány.

— De még mennyire — sietett megerősíteni Wu. — Nem térhetünk vissza csupán egy rakás feltételezéssel. Tényekre is szükség van. Meg aztán meglepetések is érhetnek bennünket.

— Mire számít? — kérdezte Wendel kissé fölpaprikázva.

— Mit számít az, hogy én mire számítok? De elmondhatjuk-e nyugodt lelkiismerettel a Földön, hogy semmi meglepőt nem találtunk, ha egyszer meg sem néztük?

— Az a benyomásom — fortyogott Wendel —, hogy maga elég drasztikusan megváltoztatta a véleményét. Nemrég még kész lett volna visszafordulni, mielőtt egyáltalán a Szomszéd Csillag közelébe értünk volna.

— Ha jól emlékszem — élcelődött Wu —, ez nem minden külső segítség nélkül történt. Akárhogy is, de ha már itt vagyunk, kutatnunk kell. Jól tudom, kapitány, nagy a csábítás, hogy az alkalmat megragadva meglátogassunk egypár csillagrendszert, ám most, hogy itt van előttünk ez a szemlátomást lakható világ, úgy kell visszatérnünk a Földre, hogy a lehető legtöbb információt szerezzük be róla, ami tisztán gyakorlati értelemben messze fontosabb lehet a Föld számára, mint akármennyi katalógusadat a többi csillagról.

Azonkívül — mutatott némi meglepődéssel az arcán a megfigyelőablakon túlra — én közelebbről is meg akarom szemlélni azt a világot. Az az érzésem, hogy ezt teljes biztonságban meg tudom tenni.

— Az az érzése? — utánozta Wendel gúnyosan.

— Nekem is lehetnek megérzéseim, kapitány.

Merry Blankowitz is megszólalt kissé rekedt hangon:

— Nekem is vannak megérzéseim, kapitány, de én aggódom.

Wendel meglepetten nézett a fiatal nőre.

— Csak nem sír, Blankowitz?

— Nem, nem mondhatnám, kapitány. Csak nagyon ki vagyok borulva.

— De hát miért?

— Használtam az ND-t.

— A neurodetektort? Erre az üres világra? Minek?

— Mert azért vagyok itt, hogy használjam — mondta Blanko-witz. — Mert ez a dolgom.

— És az eredmény negatív — föltételezte Wendel. — Sajnálom, Blankowitz, de még lesz rá lehetősége, ha más csillagrendszereket is meglátogatunk.

— Hát éppen ez az, kapitány. Az eredmény nem negatív.

Intelligenciát mutatok ki ezen a világon, és ezért vagyok kiborulva. Az eredmény kész röhej, és én nem tudom, hol a hiba.

— Lehet, hogy a műszer nem jól működik — próbálta vigasztalni Jarlow.

— Annyira új, hogy az volna a meglepő, ha hibátlanul működne.

— De hát miért nem működik? Netán minket érzékel a neurodetektor itt a hajón? Vagy egyszerűen hamis pozitív eredményt mutat? Mindent megvizsgáltam. Az árnyékolás hibátlanul érvényesül, és ha hamis pozitívumot kapnék, akkor máshonnan is azt kellene kapnom. Például a gázóriás felöl semmiféle pozitív jelet nem kapok, sem a Szomszéd Csillag felől, sem az űr bármely, találomra kiválasztott pontjáról, ám valahányszor végigpásztázom altoldat, ugyanaz az eredményt.

— Vagyis az állítja, hogy ezen a világon, ahol életnek semmi jelét sem látjuk, intelligencia jelenlétét mutatja ki?

— A jel nagyon gyenge. Alig vagyok képes érzékelni.