Isaac Asimov - Nemezis

Így viszont a Föld magára maradna, és helyzete kétségbeejtővé válna. Az űrtől fél, az eltelt ezer esztendő csak még nyilvánvalóbbá tette a romlását, tovább süllyedt a szennybe és nyomorúságba, és most a Nemezissel a végső pusztulás réme is elérkezett — mit tehet vajon a Föld lakossága? Hosszú utazásra nem szánhatják el magukat.

Elvégre Földlakók. A felszínhez vannak láncolva. Kénytelenek megvárni, amíg a Nemezis elég közel jön hozzájuk. Nincs kiút a számukra.

Pittet egyre kísértette a látomás, hogy egy széthulló világ hogyan próbál biztonságra lelni a Nemezis szorosan egybetartott rendszerében, hogyan keres menedéket magának egy olyan csillagrendszerben, amely az együtt maradás okából eléggé szorosra zárta elemeit, miközben szétzilálja a Naprendszert, amely mellett elhalad.

Rémületes, ám elkerülhetetlen forgatókönyv.

Miért nem távolodik a Nemezis a Naptól? Mennyire más volna akkor minden. Az idő múlásával egyre zsugorodna a Nemezis fölfedezésének lehetősége, de még ha fölfedeznék is, egyre csökkenne az óhaj — és a lehetőség —, hogy menedékként használják föl. Ha elfelé tartana, a Földnek nem is volna szüksége menedékre.

Ám ez csak vágyálom. A földiek el fognak jönni; ide fog özönleni a mindenféle szedett-vedett, lerongyolódott földi csürhe. Mi mást tehetnének a rotoriak, mint hogy még az űrből kilődözik őket? Csakhogy lesz-e akkor is egy Janus Pittjük, aki meggyőzi őket, hogy nincs más választásuk?

Lesznek-e addig is Janus Pittek, akik gondoskodnak róla, hogy a Rotor fölvértezze magát a szükséges fegyverekkel és az eltökéltséggel, hogy használja is azokat, ha eljön az idő?

A számítógép azonban végül is félrevezetően derűlátó jóslatot adott. Azt mondta, hogy a Nemezist ezer év alatt óhatatlanul föl fogják fedezni. Igen, de mikor? Mi van akkor, ha a fölfedezés már holnap bekövetkezik? Vagy ha már három évvel ezelőtt bekövetkezett? Hátha már ebben a pillanatban is a Rotor nyomát követi valamelyik telep, amely semmi használhatót sem tudva a távolabbi csillagokról, igyekszik megtalálni a legközelebbit?

Pitt minden reggel azzal ébredt: vajon nem ez lesz-e az a nap?

Miért egyedül neki van fönntartva ez a keserű pohár? Miért alussza mindenki más édes álmát az örökkévalóság ölében, és csak neki egyedül kell mindennap megtapasztalnia a végítélet ízét?

Azért természetesen ő nem ül ölbe tett kézzel. Az egész kisbolygóövezetet ellátta egy felderítő szolgálattal, hogy felügyelje azokat az önműködő vizsgáló állomásokat, amelyek szünet nélkül pásztázzák az eget, hogy a bőségesen kibocsátott hulladék energia alapján a lehető legkorábban fölfedezzék az esetleg közeledő telepeket.

Némi időbe telt, mire ezt a rendszert kiépítették, ám most már van vagy tizenkét esztendeje, hogy a legkisebb gyanús jelzést is megvizsgálják, és időről időre előfordulnak olyan eléggé problematikus esetek is, amelyekről Pittet is tájékoztatni kell. Ilyenkor pedig minden esetben megszólalt Pitt fejében a belső riasztócsengő.

Eddigelé még mindig hamisnak bizonyult a riadó, és a kezdeti megkönnyebbülést mindig követte a felderítők iránt érzett düh. Mert ha valami bizonytalan, akkor mossák kezeiket, lerázzák magukról és átengedik Pittnek. Hadd bajlódjon vele ő, hadd kínlódjon, hadd hozza meg ő a nehéz döntéseket.

Ez volt az a pont, amikor Pitt önsajnálata kezdett könnyfakasztóvá válni, és a rátörő gyöngeség miatt elfogta a nyugtalanság.

Itt van például ez is. Pitt kezébe vette a számítógépe által készített jelentést, amely fellobbantotta benne az iménti önsajnálatot, hogy nem eléggé méltányolják a rotoriak érdekében végzett megszakítás nélküli, terhes szolgálatát.

Négy hónap óta ez volt az első jelentés, amelyet eljuttattak hozzá, és megítélése szerint ennek sincs nagy jelentősége.

Egy gyanús energiaforrás közeledik, de még a valószínű távolságát tekintve is fölöttébb kicsi — legalább négy nagyságrenddel kisebb, mint amekkorára egy telep esetén számítani lehetne. Olyan kicsi ez a forrás, hogy alig lehet elkülöníteni a háttérzajtól.

Ettől megkímélhették volna. Nevetséges a jelentésnek az a kitétele, hogy sugárzási jellegzetességeiből ítélve föltételezhetően emberi eredetű. Hogy állapíthatnának meg bármit is egy ilyen gyenge forrásról — azonkívül, hogy nem lehet szó telepről, ennélfogva nem is lehet emberi eredetű, függetlenül attól, hogy milyen sugárzási jellegzetességeket mutat föl.

Jobb, ha nem bosszantanak ilyesmivel ezek az ostoba földerítők — fortyogott magában Pitt.

Ingerülten félrelökte a jelentést, és fölemelte Ranay D’Aubisson legújabb beszámolóját. Az a Marlene lány még most sem kapta meg a pestist. Hiába teszi ki magát egyre makacsabbul a legkülönfélébb veszélyeknek, nem fog rajta semmi.

Pitt fölsóhajtott. Talán nem is baj. Úgy látszik, az a lány mindenáron az Erythrón akar maradni, és ha tényleg ott marad, hát az sem rosszabb, mintha elkapta volna a pestist.

Sőt Eugenia Insignát is rákényszerítené, hogy ő is ott maradjon, és így mindkettőjüktől megszabadulna. Az igazat megvallva szívesebben látná, ha Genarr helyett D’Aubisson venné át a Kupola vezetését és ezzel az anya és lánya felügyeletét. Ezt hamarosan el kell intéznie, de úgy, hogy Genarrból ne csináljon mártírt.

Mi volna, ha megtenné az Új Rotor főbiztosának? Ez föltétlenül előrelépésnek látszana, és aligha utasíthatná vissza ezt a posztot, annál is inkább, mert így — legalábbis elméletben — egy magasságba emelkedne Pitt-tel. Vagy a látszólagos mellé túl nagy valódi hatalmat is adna Genarr kezébe? Nem volna más lehetőség?

Ezen még gondolkodnia kell.

Nevetséges! Mennyivel könnyebb dolga lenne, ha az a Marlene lány csak úgy egyszerűen elkapná a pestist.

Dühében, hogy Marlene nem volt hajlandó ilyet tenni, még egyszer fölmarkolta az energiaforrásról szóló jelentést.

Nézze meg az ember! Egy ilyen kis vacak energiapamacs, és képesek őt zavarni vele. Ezt nem hagyhatja annyiban.

Azonnali továbbításra beütött a számítógépbe egy utasítást.

Ne zavarják őt mindenféle piszlicsáré ügyekkel! Egy telepre figyeljenek!

A Superluminal fedélzetén a fölfedezések úgy követték egymást, mint egyik kalapácsütés a másikat.

Még elég messze jártak a Szomszéd Csillagtól, amikor kiderült, hogy bolygója is van.

— Bolygó! — kiáltott föl Crile Fisher diadalmasan. — Tudtam!

— Nem — sietett lehűteni ót Tessa Wendel —, ez nem az, amire te gondolsz. Vésd be a kobakodba, Crile, hogy bolygó és bolygó nem ugyanaz. Jószerivel minden csillagnak van valamilyen bolygórendszere. Elvégre a Galaxis csillagainak több mint a fele többszörös csillag, csak a bolygók túlságosan kicsik ahhoz, hogy csillagok legyenek. Ez a bolygó, amit most látunk, nem lakható. Ha lakható volna, ebből a távolságból észre sem vennénk, különösen a Szomszéd Csillag bágyadt fényében.

— Úgy érted, hogy ez egy gáznemű óriás?

— Hát persze hogy az. Ha nem találtunk volna ilyet, azon jobban meglepődnék, mint így, hogy valóban ráakadtunk egyre.

— De ha van egy nagy bolygó, akkor apróbbaknak is kell lenniük.

— Megengedem — hagyta rá Wendel —, de aligha lakhatók.

Vagy túl fagyosak az élet számára, vagy pedig kaptív (befogott) forgást végeznek, vagyis mindig ugyanazon oldalukat fordítják a csillag felé, ezért az egyik oldalukon túl melegek, a másikon túl hidegek. A Rotor csak egyet tehetett — ha itt van egyáltalán —, hogy pályára állt a csillag köré, esetleg ott kering a gázóriás körül.