Isaac Asimov - Nemezis

— Ebben nincs semmi kivetnivaló, kapitány. A tudósnak minden joga megvan ahhoz, hogy az elsőbbsége miatt aggódjon.

Wendel alig tudott uralkodni magán.

— Elfelejtette talán, hogy én vagyok ennek a hajónak a kapitánya, és én hozom meg a döntéseket?

— Már hogy felejtettem volna el — mondta Wu —, csakhogy ez nem egy tizennyolcadik századi vitorlás hajó. Mi mindannyian elsősorban tudósok vagyunk, és a döntéseket valahogy demokratikusan kell meghoznunk. Ha a többség vissza akar térni…

— Álljanak meg — szólt közbe Fisher élesen —, mielőtt tovább folytatnák, szólhatnék én is valamit? Én vagyok az egyetlen, aki eddig még nem beszéltem, és ha már a demokrácia szóba került, akkor engem is megillet a hozzászólás joga. Megengedi, kapitány?

— Tessék — egyezett bele Wendel, aki hol becsukta, hol kinyitotta a jobb öklét, mintha valakinek a torkát szorongatná.

— Körülbelül hét és fél évszázaddal ezelőtt — kezdte Fisher — Cristopher Columbus elhajózott Spanyolországból nyugat felé, és végül is fölfedezte Amerikát, jóllehet ő maga sohasem tudta meg, hogy ezt tette. Útközben arra a fölismerésre jutott, hogy a mágneses iránytű elhajlása az igazi északi iránytól, az úgynevezett „mágneses elhajlás” nagysága a földrajzi hosszúsággal változik. Ez fontos fölismerés volt, és tulajdonképpen ez volt az első olyan tisztán tudományos fölfedezés, amelyre egy tengeri utazás során jutottak.

No már most, hányan tudják ma azt, hogy Columbus fölfedezte a mágneses elhajlás változását? Jóformán senki sem. És hányan tudják azt, hogy Columbus fölfedezte Amerikát? Szinte mindenki. Tegyük föl tehát, hogy Columbus az elhajlás fölfedezésén érzett örömében félútról visszafordul, hogy megvigye Ferdinánd királynak és Izabella királynénak az örömhírt, és biztosítsa magának a fölfedezés elsőbbségét.

Elképzelhető, hogy ez a fölfedezés fölkeltette volna a királyi pár érdeklődését, s később talán egy újabb expedíciót is útnak indítottak volna, mondjuk, Amerigo Vespucci vezetésével, aki aztán el is érte volna az amerikai partokat. Ez esetben ki emlékezne arra, hogy Columbus valamilyen fölfedezést tett az iránytűvel kapcsolatban? Jóformán senki. És ki ne emlékezne arra, hogy Vespucci fölfedezte Amerikát? Szinte mindenki.

Így hát valóban vissza akarnak fordulni? Biztosíthatom magukat, hogy a gravitációs korrekció fölfedezésére csak egypár ember fog emlékezni, azok is csak úgy, mint a szuperluminális utazás jelentéktelen melléktermékére. A következő expedíció legénysége viszont elsőként fog elérni a Szomszéd Csillaghoz, és úgy fogják ünnepelni őket, mint akik először jutottak el szuperluminális űrhajóval egy másik csillaghoz. Magukról hármukról pedig, még magáról is, Wu, legfeljebb egy lábjegyzetben fognak megemlékezni.

Ha abban reménykednek, hogy a Wu által tett nagy jelentőségű fölfedezés jutalmául magukat fogják kiküldeni a második expedícióval, ki kell ábrándítanom mindannyiukat.

Ugyanis Igor Koropatsky, a Földi Vizsgáló Hivatal igazgatója, aki ott várja visszatérésünket a Földön, különösen a Szomszéd Csillagról és a bolygórendszerről szeretne hírt kapni. A Krakatau vulkán kitörése kismiska ahhoz képest, amit ő fog produkálni, ha meghallja, hogy mi már ott voltunk a küszöbén, de visszafordultunk. És természetesen Wendel kapitány kénytelen lesz magyarázkodni, hogy maguk hárman föllázadtak, ami még akkor is rendkívül súlyos vétek, ha ez nem egy tizennyolcadik századi hajó. És nemhogy a következő expedícióra nem jöhetnek számításba, de többé egyetlen laboratóriumba sem tehetik be a lábukat. Erre mérget vehetnek. Ehelyett — tudományos hírnév ide vagy oda — börtön vár magukra. Ne becsüljék alá Koropatsky dühét!

Így hát jól fontolják meg mindhárman! Előre a Szomszéd Csillag felé vagy vissza a Földre?

Szavait hallgatás fogadta. Jó darabig senki sem mert megszólalni.

— Nos, kollégák? — törte meg a csendet Wendel éles hangja.

— Szerintem Fisher nagyon világosan megmagyarázta a helyzetet. Akar még valaki szólni valamit?

Blankowitz szólalt meg halkan:

— Én tulajdonképpen végig sem gondoltam a dolgot.

Szerintem folytatnunk kell az utat.

— Én is úgy gondolom — dörmögte Jarlow.

— No és maga, Chao Li Wu?

— A többség ellen nem szólhatok semmit — vonta meg a vállát Wu.

— Örülök, hogy ezt hallom magától. Ami a földi hatóságokat illeti, az incidenst lezártnak tekintem, abban a reményben, hogy ismétlésre nem kerül sor, és semmi olyasmit nem tesznek, aminek lázadásszaga van.

Otthon, a szállásukon Fisher megkérdezte:

— Remélem, nem haragszol, hogy közbeavatkoztam? Attól tartottam, hogy kiborulsz, és az tovább ront a helyzeten.

— Ugyan, jól tetted. Nekem nem jutott volna eszembe a Columbus-párhuzam, de ez nagyszerűen idevágott.

Köszönöm, Crile. — Megragadta a férfi kezét, és megszorította.

— Valahogy csak meg kell indokolnom, miért vagyok a hajón — mosolyodott el Fisher.

— Ezt bőven megtetted. És fogalmad sincs, mennyire bántott, hogy éppen Wunak kellett úgy föllépnie, akiről épp azelőtt áradoztam neked:

hogy mennyire örülök a fölfedezésének és az érte várható elismerésnek. Olyan nemes lelkűnek éreztem magam, hogy hajlandó vagyok megosztani vele a dicsőséget, és boldog voltam, hogy a tudományos etika mindenkit egyaránt érvényesülni hagy — és akkor tessék, a saját büszkeségét mindennek elébe helyezi.

— Mindnyájan emberek vagyunk, Tessa.

— Tudom. Viszont az etikai pöttyök fölismerése sem homályosíthatja el azt a tényt, hogy annak az embernek félelmetesen éles a tudós agya.

— Sajnos be kell vallanom, hogy az én érveimet sem — hogy úgy mondjam — a közjó érdeke, hanem önös célok diktálták.

Én olyasmi miatt akarok eljutni a Szomszéd Csillaghoz, aminek vajmi kevés köze van az egész programhoz.

— Megértem. Mégis hálás vagyok neked. — Fishert feszélyezte, hogy az asszony szemében könnyek jelentek meg, és pislogva próbál megszabadulni tőlük. Csókkal vigasztalta az asszonyt.

Olyan csillag volt, mint a többi, még a fényével sem tűnt ki közülük. Crile Fisher könnyen szem elől tévesztette volna, ha nem éppen ő pötyögteti le azt a koncentrikus körökből és sugarakból álló hálózatot, amelynek a közepén ott ült a csillag.

— Kiábrándítóan csillagszerű, nem gondolod? — jelentette ki Fisher, akinek az arcán ismét az a mogorvaság ült, ami, úgy látszik, az ő természetes arckifejezése.

Merry Blankowitz, aki egyedül ült ott vele a megfigyelőernyő előtt, annyit mondott:

— Mi más lenne? Egy csillag.

— Azt akarom mondani, hogy olyan halvány csillagnak látszik — holott olyan közel vagyunk hozzá.

— Ez a közelség csak viszonylagos. Még mindig egytized fényév választ el tőle bennünket, s ez nem is olyan kevés.

Csak óvatos a kapitány. Én sokkal közelebb hoztam volna a Superluminalt. Alig várom, hogy odaérjünk.

— Az utolsó átmenetünk előtt még azon voltál, Merry, hogy forduljunk vissza.

— Nem igazán. A többiek beszéltek rá. Amikor elmondtad azt a kis szónoklatodat, én tisztára hatökörnek éreztem magam. Biztosra vettem, hogy ha visszafordulunk, utána mind kapunk egy második lehetőséget, de természetesen az az igazság, amit te mondtál. Már úgy szeretném használni az ND-t.

Fisher tudta, mi az az ND. Természetesen a neurodetektor.