Isaac Asimov - Nemezis

— Nem gondolok semmi szörnyűségre. Barátok voltatok?

— Igen. Persze.

— Bele voltál esve?

Marlene összeszorította a száját, és csak némi szünet után válaszolt:

— Azt hiszem, bele voltam.

— Múlt időt használsz. Többé már nem?

— Mi értelme volna? Ő csak úgy tekint engem, mint egy kislányt. Talán mint a kishúgát.

— Ami a körülményekhez képest nem is olyan meglepő. Te viszont még mindig gondolsz rá — ezért idézted föl a hangját, aztán meg az arcát.

— Mi az, hogy „fölidéztem”? A hang is meg az arc is valóságos volt.

— Biztos vagy ebben?

— Persze hogy biztos.

— Beszéltél erről az anyádnak is?

— Nem én. Egyetlen szóval sem.

— Miért nem?

— Ugyan, Siever bácsi. Hiszen ismered őt. Ki nem állhatom ezt az egész… idegességét. Tudom, te most azt fogod mondani, hogy ez mind a szeretet jele, de ettől még nem lesz könnyebb elviselni.

— Nekem viszont készségesen elmondod, pedig én is nagyon szeretlek.

— Tudom, Siever bácsi, csakhogy te nem vagy az a kiborulós típus. Te logikusan szemléled a dolgokat.

— Ezt most bóknak vegyem?

— Én annak szántam.

— Akkor hát vegyük sorra, mit tapasztaltál, és vizsgáljuk meg logikusan.

— Rendben van, Siever bácsi.

— Helyes. Kezdjük azzal, hogy valami élő van ezen a bolygón.

— Igen.

— És ez nem maga a bolygó.

— Nem, ebben biztos vagyok. Ő is azt mondta.

— De a jelek szerint egy élő valami.

— Nekem az a benyomásom, hogy egy élő valami. A bökkenő az, Siever bácsi, hogy amit én tapasztaltam, az nem telepátia, ahogy azt értelmezik… Itt nem úgy van, hogy olvasunk egymás elméjében, meg beszélgetünk. Hanem ezenkívül benyomások is érik az embert, méghozzá kerek benyomások, mint amikor egy egész képet egyszerre tekint át az ember, ahelyett hogy külön-külön figyelne a képet alkotó fény-és árnyrészletekre.

— És ez a benyomás egy élő valamiről tanúskodik.

— Igen.

— Értelmes lényről.

— Nagyon értelmesről.

— De nem műszakiról. A bolygón nyomát sem leltük műszaki létesítménynek. Ez az élőlény, amely láthatatlan, nem jeleníti meg magát, csupán ott gubbaszt a bolygón, gondolkodik, érvel — de nem csinál semmit. Így van?

— Nem vagyok biztos benne — mondta Marlene némi töprengés után, de talán igazad van.

— Aztán megjelentünk mi. Mit gondolsz, mikor figyelt föl rá, hogy mi is itt vagyunk?

— Nem tudnám megmondani — rázta meg a fejét Marlene.

— Nos, terád, kedvesem, már akkor fölfigyelt, amikor még ott voltál a Rotoron. Bizonyára már akkor észrevette, hogy intelligens lények közelednek a Nemezis-rendszer felé, amikor még messze jártunk innen. Vagy nem ez a benyomásod?

— Nem mondhatnám, Siever bácsi. Énszerintem mindaddig nem tudott rólunk, amíg le nem szálltunk az Erythrón. Ez hívta föl ránk a figyelmét, aztán körülnézett, és úgy talált rá a Rotorra.

— Lehet, hogy így volt. Azután szondázgatni kezdte ezeket az új elméket, amelyeket itt az Erythrón érzékelt. Mit gondolsz, Marlene, mennyi idős lehet?

— Nem tudnám megmondani, Siever bácsi, de az a benyomásom, hogy már nagyon régen megvan, az is lehet, hogy majdnem egyidős a bolygóval.

— Elképzelhető. Mindenesetre akármilyen idős is, most először nyílt rá alkalma, hogy sok, az övétől gyökeresen különböző elmébe behatoljon. Lehetségesnek tartod ezt, Marlene?

— Igen.

— Tehát próbálgatni kezdte ezeket az új elméket, és minthogy nagyon keveset tudott róluk, kárt okozott bennük.

Ez volt az erythrói pestis.

— Úgy van — élénkült fel hirtelen Marlene.

— Közvetlenül nem említette a pestist, de az volt a határozott benyomásom, hogy az a kezdeti kísérletezés volt az okozója.

— És amikor rájött, hogy kárt okoz, abbahagyta a kísérletezést.

— Igen, ezért nincs többé erythrói pestis.

— És ebből az derül ki, hogy az elme jóindulatú, hogy van benne általunk is méltányolható erkölcsi érzék, hogy nem akar más elmékben kárt okozni.

— Igen! — ragyogott föl Marlene arca. — Ebben biztos vagyok.

— De hát miféle élőlény ez? Szellem? Anyagtalan valami? Az érzékeinkkel fölfoghatatlan valami?

— Fogalmam sincs, Siever bácsi — sóhajtott Marlene.

— Hadd ismételjem el, amit neked mondott. Állíts meg, ha tévedek! Azt mondta, hogy a mintája „szétterülő”, hogy külön-külön minden pontjában egyszerű, és csak ha mind együtt vesszük, akkor bonyolult, és hogy nem törékeny. Ezt mondta?

— Igen, ezt.

— És az egyetlen életforma, amit az Erythrón találtunk, a prokarióták, ezek a parányi, baktériumszerű sejtecskék.

Hagyjuk most az anyagtalan, szellemi világot, és maradjunk meg ezeknél a prokariótáknál. Lehetséges volna az, hogy ezek a különállónak látszó apró sejtecskék valójában egy, a világot átfogó szervezetnek az alkotórészei? Így az elmeminta valóban szétterülne. Így külön-külön mindegyik egyszerű, és csak ha együtt vesszük az egészet, akkor bonyolult. És így nem is törékeny, mert ha elpusztítjuk is egy-egy nagyobb szelvényét, a világot átfogó szervezet egésze meg sem érzi.

Marlene nagy szemeket meresztett Genarr-ra.

— Azt akarod mondani, hogy mikrobákkal társalogtam?

— Biztosan nem állíthatom, Marlene. Ez csak feltevés, de olyan feltevés, amelyben minden nagyszerűen a helyén van, és ennél jobban semmivel sem tudnám megmagyarázni.

Azonkívül, Marlene, vegyük azt a százmilliárd sejtet, amiből az agyad összeáll: külön-külön egyik sem valami nagy ügy. A te szervezetedben az összes agysejt egy csomóba van összezsúfolva. Olyan nagy különbség, ha történetesen egy olyan szervezettel találkozol, amelyben az összes agysejt megőrzi különállását, és csak, mondjuk, rádióhullámok kapcsolják egybe őket?

— Nem tudom — mondta Marlene látható nyugtalansággal.

— De hadd tegyek föl egy nagyon fontos kérdést. Mit akar ez az életforma, akárminek nevezzük is, tőled?

Marlene láthatólag meghökkent.

— Beszélni tud hozzám, Siever bácsi. Gondolatokat tud közölni velem.

— Szerinted tehát csak olyasvalakit keres, akivel beszélni tud? Azt gondolod, hogy csak akkor ébredt rá a magányára, amikor mi, emberek idejöttünk?

— Nem tudom.

— Erről nem szereztél benyomást?

— Nem.

— Könnyen megteheti, hogy elpusztít bennünket — mondta Genarr inkább önmagának. — Mibe kerülne neki, hogy elpusztítson bennünket, ha egyszer a terhére leszel, vagy ha megun téged.

— Nem, Siever bácsi!

— Csakhogy jól elbánt velem, amikor meg akartam gátolni, hogy kapcsolatba lépj a bolygó szellemével. És elbánt dr.

D’Aubissonnal is, meg az anyáddal és egy őrrel is.

— Ez igaz, de csak akkora erővel sújtott le rátok, hogy elvegye a kedveteket a beavatkozástól. Azon túl semmi kárt nem okozott.

— Ekkora hűhót csapna csak azért, hogy kicsaljon téged a felszínre, és legyen kivel társalognia? Ez valahogy nem tűnik elegendő indoknak.

— Hátha mi nem tudjuk fölfogni az igazi indokát — tűnődött Marlene. — Hátha oly mértékben különbözik az elméje a miénktől, hogy képtelen elmagyarázni az indokát, vagy ha igen, mi nem értenénk meg.

— De annyira mégsem különböző az elméje, hogy ne tudna társalogni veled. Felfogja a te eszméidet, és ő is közöl veled gondolatokat, nem igaz? Vagyis kommunikáltok egymással.

— Igen.