Isaac Asimov - Nemezis

Nézd csak meg a következményeket!

— Látom őket — jelentette ki Fisher.

— Dehogy látod — intette le Wendel élesen. — Figyelj csak ide! A Rotornak semmi baja nem volt a gravitációval, mert éppen csak súrolta a fénysebességet — hol egy kicsit alatta, hol egy kicsit fölötte siklott —, ezért a gravitációs hatások, akár pozitív, akár negatív, akár vonzás, akár taszítás formájában, egyaránt mérhetetlenül kis mértékben befolyásolták az útját. Csak a mi, a fény sebességét többszörösen meghaladó igazi szuperluminális repülésünk veti fel halaszthatatlan szükségszerűséggel a gravitációs taszítás számbavételét. Az én egyenleteim semmit sem érnek. Arra jók, hogy elviszik a hajót a hipertérbe, csak épp nem oda, ahová kell. De ez még nem minden. Én mindig azt tartottam, hogy a hipertérből való kijutás — vagyis az átmenet második fele — bizonyos elkerülhetetlen veszélyt hordoz magában. Mi van akkor, ha egy ott lévő testbe ütközünk bele? Egy fantasztikus erejű robbanás a másodperc billiomod részének a billiomod része alatt elpusztítaná a hajót és mindent, ami benne van.

Természetesen nem fogunk kikötni egy csillag belsejében, mert tudjuk, hol vannak a csillagok, és el tudjuk kerülni őket.

Idővel azt is tudni fogjuk, hogy hol helyezkednek el a csillagok bolygói, és azokat is el tudjuk kerülni. Csakhogy minden csillag szomszédsága hemzseg a kisbolygók tízezreitől és az üstökösök tízmilliárdjaitól. Elég egy ilyennel találkozni, és végünk.

Egészen a mai napig azt gondoltam, hogy ebből a helyzetből csakis a véletlen törvényeiben kereshetünk menedéket. Az űr olyan hatalmas, hogy rendkívül kicsi a valószínűsége annak, hogy egy atomnál nagyobb testtel vagy netán egy porszemmel összeütközünk. Ám a hipertérben végrehajtott utalások számának emelkedésével minden pillanatban ott leselkedik ránk az anyaggal való ütközés katasztrófájának a veszélye.

De most már tudjuk, hogy ennek az eshetősége egyenlő a nullával. A hajónk és minden nagyobb test taszítja egymást, és ezért kitér egymás útjából. Nem fenyeget az a veszély, hogy valamilyen végzetes tárgynak nekiütközünk. Ezek gépiesen mind szépen kitérnek az utunkból.

— És mi nem térünk ki az utunkból? — vakarta meg a fejét Fisher. — Nem kell emiatt nem várt hatással számolnunk a mi útirányunkat illetően?

— De, csakhogy az apró tárgyak, amilyenekkel valószínűleg találkozunk, csak nagyon korlátozott mértékben befolyásolják az utunkat, amit könnyen korrigálhatunk — ez nem is olyan nagy ár a biztonságunkért.

Wendel mélyet sóhajtott és kéjesen nyújtózkodott.

— Nagyszerűen érzem magam. Micsoda szenzáció lesz mindez, amikor visszatérünk a Földre.

— Tudod, Tessa — kuncogott Fisher —, mielőtt visszajöttél, én már élénken elképzeltem magamban, ahogy végleg eltévedünk: ahogy a hajónk öt holttesttel a fedélzetén, az idők végezetéig ott sodródik az űrben; ahogy majd rábukkannak egyszer valamilyen intelligens lények, és meggyászolják az egykori űrtragédiát…

— Nos, kedvesem, biztosra veheted, hogy ez már nem fog bekövetkezni — mosolyodott el Wendel, és átölelték egymást.

Eugenia Insigna gyászos képet vágott.

— Igazán úgy döntöttél, Marlene, hogy ismét kimégy?

— Anyám — győzködte Marlene türelmes szemrehányással az anyját —, úgy mondod ezt, mintha hosszas tétovázás után csak öt perccel ezelőtt jutottam volna erre az elhatározásra.

Pedig már nagyon régen eldöntöttem magamban, hogy az én helyem odakint van az Erythrón. A döntésemet azóta sem változtattam meg, és eszem ágában sincs megváltoztatni.

— Tudom, hogy a meggyőződésed szerint semmi sem fenyeget, és azt is elismerem, hogy eddig még nem esett semmi bajod, de…

— Én biztonságban érzem magam az Erythrón — vágott az anyja szavába Marlene. — Engem valósággal vonz magához ez a bolygó. Siever bácsi megérti ezt.

Eugenia olyan pillantást vetett a lányára, mintha még egyszer tiltakozni akarna, ám ehelyett csak a fejét csóválta.

Látta, hogy Marlene szilárdan köti magát az elhatározásához, és nincs az az erő, ami kimozdíthatná.

Ma melegebb van az Erythrón — gondolta Marlene —, épp annyira, hogy jólessék a szellő. A szürkés felhők valamivel gyorsabban vonulnak az égen, és mintha vastagabbak is volnának.

Holnapra esőt ígértek, és Marlene elgondolta, hogy jó lenne kint maradni az esőben és figyelni, mi történik. Bizonyára csobogni fog a kis patakban, benedvesíti a köveket, és sáros tocsogóvá változtatja a talajt.

Fölkapaszkodott a patak partján egy lapos kőre. Kezével letörölgette, és elővigyázatosan leült rá, figyelte a kövek között csörgedező vízfolyást, és arra gondolt, hogy az esőben úgy érezné magát, mint a zuhany alatt.

A vízsugarak az égből ömlenének alá, úgy, hogy nem lehetne kilépni alóluk. Eszébe villant, hogy vajon nem okozna-e nehézséget a lélegzetvétel.

Á, ez lehetetlenség. Hiszen a Földön folyton esik — vagy legalábbis elég gyakran —, és nem hallott róla, hogy bárki megfulladt volna az esőben. Nem, ez olyan lenne, mint egy tusfürdő. A zuhany alatt pedig nyugodtan lélegzik az ember.

Viszont az eső nem lenne forró, pedig ő szereti a forró zuhanyt. A gondolatai álmosan vánszorogtak a fejében. Milyen csendes itt kint, milyen békés, milyen pihentető, senki sem látja őt, senki sem figyeli, senki sincs, akiben olvasnia kellene.

Milyen nagyszerű, hogy senkiben sem kell olvasnia.

Hány fokos lenne vajon? Mármint az eső. Miért nem lehet olyan kellemesen meleg, mint maga a Nemezis? Persze vizes lenne, és mindig fázik az ember, ha csuromvizesen kijön a zuhany alól. És az eső a ruháját is átáztatná. Ez az egyetlen bökkenő.

De hát butaság lenne bármit is viselni az esőben. A zuhany alá sem öltözik fel az ember. Ha esik, akkor le kell vetni a ruhát. Ez volna az egyetlen ésszerű teendő.

Csakhogy: hová teszi az ember a ruháit? Ha zuhanyt vesz, akkor beteszi a tisztítóba. Itt az Erythrón viszont esetleg bedugja egy kő alá, vagy épít egy kis házikót, amelyben esős napokon elhelyezheti a ruháit. No meg aztán minek ruhát viselni, ha esik?

Vagy ha süt a nap?

Persze más dolog, ha hideg van. De meleg napokon…

De miért hordanak egyáltalán ruhát az emberek a Rotoron, ahol mindig meleg van és tisztaság? Elvégre senki sem visel ruhát az uszodákban — erről eszébe jutott Marlenének, hogy a sovány és jó alakú emberek az elsők, akik megszabadulnak a ruháiktól, és ők az utolsók, akik visszaöltőznek beléjük.

Ám az olyanoknak, mint Marlene, eszükbe sem jut levetkőzni a nyilvánosság előtt. Talán azért viselnek ruhát az emberek. Hogy elrejtsék a testüket.

Miért nincs az elmének olyan alakja, amellyel el lehetne dicsekedni? Már hogy ne lenne — csakhogy az emberek ezt nem nagyon szeretik. Az emberek szívesen gyönyörködnek a formás testekben, ezzel szemben fölhúzzák az orrukat, ha formás elmével találkoznak. Miért van ez?

De itt, az Erythrón, ahol nincs senki, bármikor megszabadulhat a ruháitól, ha elég meleg van, és szabadon járhat-kelhet. Itt nincs senki, aki ujjal mutogatna rá és kinevetné.

Ami azt illeti, itt azt csinálhat, amit akar, mivel itt van neki ez az egész kellemes világ, ez a néptelen világ, ez az egyedül csak őt körülvevő világ, amely úgy zárja magába,, akár egy nagy, puha takaró — na és a csend.