Isaac Asimov - Nemezis

Érezte, hogy lassan leragad a szeme. Magában suttogta szavakat: Csak a csend. Csak a csend.

Ám ekkor hirtelen felegyenesedett. Csak a csend?

De hiszen ő azért jött ide, hogy ismét hallja azt a hangot.

És ezúttal nem fog sikoltani. Nem fog megijedni. De hol van az a hang?

Mintha csak az ő hívására, mintha csak az ő füttyentésére szólalt volna meg: — Marlene!

A lány szíve megdobbant.

De szilárdan tartotta magát. Nem szabad, hogy bármi jelét adja a félelemnek, a zavarnak. Körbenézett, és nagy-nagy nyugalommal megkérdezte:

— Kérlek, hol vagy?

— Nem szüksé-szükséges a levegőt reze-rezegtetni — beszélni.

A hang Aurinelé volt, ám egyáltalán nem úgy beszélt, ahogy ő szokott. Úgy hangzott, mintha nehezére esne a beszéd, ám egyre jobban belejött.

— Jobban fog menni — mondta a hang.

Marlene nem szólt semmit. Hallgatott most is. Csak magában gondolta:

— Nem kell beszélnem.

Csak gondolkodnom kell.

— Csak a mintán kell igazítanod. Jól csinálod.

— De én hallom a hangodat.

— Én csak a mintádhoz igazodom. Ez olyan, mintha beszélni hallanál.

Marlene óvatosan megnyalta az ajkát. Nem szabad megijednie, nem szabad, hogy föladja a nyugalmát.

— Nem kell félned senki-semmitől sem — mondta a hang, amely nem volt egészen Aurinel hangja.

— Te, ugye, mindent meghallasz? — gondolta Marlene.

— Zavar téged?

— Igen, zavar.

— Miért?

— Nem akarom, hogy mindenről tudj. Némelyik gondolatot magamnak akarom megtartani. (Igyekezett nem gondolni arra, hogy pontosan ezt mondhatnák neki is azok, akik szeretnék maguknak megtartani az érzéseiket, ugyanis tisztában volt vele, hogy a gondolata nyomban felszínre szökne, mihelyt erőfeszítést tenne rá, hogy magába fojtsa.) — De a te mintád más, mint a többieké.

— Milyen mintám?

— Az elméd mintázata. Másoké — kusza, göcsörtös. A tiéd — gyönyörű.

Marlene ismét megnyalta az ajkát és elmosolyodott. Ha érzékelik az elméjét, akkor gyönyörűnek találják. Diadalérzés ragadta el, és megvetően gondolt azokra a fruskákra, akiknek — csak külsejük van.

— Ez a gondolat csak rád tartozik? — kérdezte a hang.

Marlene majdnem fennhangon válaszolta:

— Igen, csak rám.

— Érzékelni tudom a különbséget. A privát gondolataidra nem fogok odafigyelni.

— Sok mintát láttál már? — érdeklődött Marlene dicséretre szomjasan.

— Elég sokat, amióta ti, em-ber-lények idejöttetek.

Látszik, hogy nem biztos a névben, gondolta Marlene. A hang nem vett tudomást gondolatáról, s ez meglepte. Ha most meggondolja, meglepődése csak magának szóló érzés volt, ha nem volt is tudatában ennek. A privát talán mindenképpen privát, akár gondol rá, akár nem. Az az elme azt mondta, hogy megérzi a különbséget, és látszik, hogy valóban így van. Meglátszik a mintázatban.

A hang erre sem figyelt oda. Konkrétan meg kellene kérdeznie tőle, hogy megmutassa: ez nem privát gondolat.

— Elárulja a minta? — Nincs szükség rá, hogy pontosítsa. A hang tudni fogja, miről beszél.

— A minta elárulja. A te mintád mindent elárul, mert nagyon szépen van megtervezve.

Marlene valósággal dorombolt a gyönyörűségtől. Megkapta, amit akart, a dicséretet. Úgy illik, hogy viszonozza a bókot.

— De bizonyára a tiéd is jól tervezett.

— Az enyém más. Messzire szétterülő. Külön-külön minden pontjában egyszerű, csak együttvéve válik bonyolulttá. A tiéd már úgy, ahogy van, bonyolult. Egy ízében sem egyszerű. És a tiéd különbözik a hozzád hasonlókétól is. A többieké — kusza. Lehetetlen elérni őket — kommunikálni velük. A módosítási kísérlet romboló hatással van rájuk, mert törékeny a minta. Ezt én nem tudtam. Az én mintám nem törékeny.

— És az én mintám törékeny?

— Nem. A tiéd magától idomul.

— Te megpróbáltál másokkal is kapcsolatba lépni, nem igaz?

— Igen.

Az erythrói pestis! (Nem jött rá válasz. A gondolat magánjellegű volt.) A lány lehunyta a szemét, elméjét kiterjesztve próbálta megtalálni, honnan nyúl ki hozzá a másik elme. Maga sem értette, hogyan tette ezt, lehet, hogy rosszul csinálta, de az is lehet, hogy egyáltalán nem csinált semmit. Az az elme ki fogja nevetni az ügyetlensége miatt, ha egyáltalán ismeri, mi az a nevetés.

Semmi válasz.

Marlene azt gondolta:

— Gondolj valamit!

Azonnal megérkezett az elkerülhetetlen válasz:

— Mit gondoljak?

Valójában a gondolat nem jött sehonnan. Sem innen, sem onnan, sem sehonnan. Hanem a saját elméje belsejéből.

Saját gyarlóságán bosszankodva azt gondolta:

— Hol érzékelted az elmemintámat?

— Az ember-lények új tartályán.

— A Rotoron?

— A Rotoron.

Hirtelen megvilágosodott benne:

— Te akartál engem. Te hívtál engem.

— Igen.

Hát persze. Mi másért vágyott volna úgy az Erythróra? Mi másért bámult volna olyan epekedve az Erythróra azon a napon, amikor Aurinel azzal jött oda hozzá, hogy keresi az anyja?

Összeszorította a száját. Muszáj folytatni a kérdezést:

— Hol vagy te?

— Mindenhol.

— Te vagy a bolygó?

— Nem.

— Mutasd meg magad.

— Itt vagyok. — És a hang egyszerre egyetlen irányból hangzott.

Marlene meglátta a patakot, és hirtelen ráébredt, hogy miközben az elméjében megszólaló hanggal társalgott, az egyetlen dolog, amit érzékeivel fölfogott, a patak volt. Mintha minden más eltűnt volna körülötte. Mintha az elméje magába zárkózott volna, hogy minél elevenebben érzékelje azt az egyetlen dolgot, amely megtöltötte.

És most föllebbent a fátyol. A víz ott kerülgette a köveket, átbugyborékolt rajtuk, egy helyütt, ahol a víz kisebb örvényként kavargott, apró buborékok táncoltak a vízen. A szétpukkanó buborékok nyomában újak keletkeztek, és egy folyton változó, részleteiben soha meg nem ismétlődő, ám az egészet tekintve mégis állandó ábrát rajzoltak a víz színére.

Aztán a buborékok, egyik a másik után, sorra hangtalanul elenyésztek, és a víz ismét sima volt és alaktalan, ám továbbra is örvénylett. Honnan tudta megállapítani az alaktalan vízről, hogy örvénylik?

Onnan, hogy nagyon halványan megcsillant benne a Nemezis rózsaszín sugara. Az örvény kavarta hullámok csigavonalba rendeződve árulkodtak a víz kavargásáról. A lány tekintetét magához láncolta ez a forgatag, amelyben a spirálisan örvénylő hullámívek fokozatosan egy emberi arc elnagyolt vonásaivá olvadtak össze: a szemek helyén két sötét lyuk és egy vágás a száj.

A lány elbűvölve nézte az egyre élesebbé váló képet. Most már minden részletében föl lehetett ismerni az üres tekintete ellenére is valószerű arcot.

Aurinel Pampas arca bámult föl rá a vízből.

Siever Genarr lassan és megfontoltan, erőltetett nyugalommal kérdezte:

— És ekkor eltávoztál?

Marlene bólintott.

— Első alkalommal akkor mentem el, amikor meghallottam Aurinel hangját. Most pedig akkor, amikor megláttam az arcát.

— Nem csodálom…

— Te jó vagy hozzám, Siever bácsi.

— Hát mit csináljak? Verjelek el? Hadd babusgassalak, ha jólesik. Azaz elme, ahogy te nevezed őt, bizonyára a te elmédből építette föl Aurinel hangját és arcát. Úgy látszik, ezek a dolgok nagyon elevenen élnek a fejedben. Milyen viszonyban voltál Aurinellel?

— Hogy érted azt, hogy milyen viszonyban? — nézett rá a kislány gyanakvóan.