Isaac Asimov - Nemezis

— De hiszen megváltoztak. Magam is láttam.

— Csak azért, mert a tájolásunk más. A hajó hossztengelye több mint huszonnyolc fokkal elhajolt. Röviden: valami oknál fogva az egyenes helyett görbe pályát írtunk le. Az ablakon túl a csillagok lassú, folyamatos mozgásba kezdtek.

— Visszafordulunk a Szomszéd Csillag felé — magyarázta Wendel —, hogy lelkileg megnyugtassuk magunkat, hogy a helyes irányt követjük, ám ki kell derítenünk, hogy miért írtuk le azt a kanyart.

A fényes csillag, az útjelző csillag, a vakító fényesség csillaga belépett az ablak látószögébe, és lassan végigvonult rajta. Fisher hunyorogva követte a tekintetével.

— Ez a Nap — válaszolta Wendel, Fisher meghökkent, néma kérdésére.

— Van valami ésszerű magyarázat rá — firtatta Fisher —, hogy miért tért le a hajó az egyenes útról? Ha a Rotor is így járt, akkor csak a jó ég tudja, hol köthettek ki?

— Vagy hogy mi hol fogunk kikötni. Minthogy semmiféle ésszerű magyarázattal nem tudok szolgálni. — Gondterhelt tekintetet vetett a férfira. — Ha a feltételezéseink helyesek voltak, akkor csak helyet, de nem irányt kellett volna változtatnunk. Egyenes vonalon, egy euklideszi egyenes mentén kellett volna előrejutnunk, a tér-idő relativisztikus görbülete ellenére, ugyanis mi nem tartózkodtunk a tér-időben. Elképzelhető, hogy a számítógép programozásában követtünk el hibát, vagy eleve helytelen feltételezésekből indultunk ki. Remélem, az előbbiről van szó. Azt könnyen helyre lehet hozni.

Eltelt öt óra. Wendel a szemét dörzsölgetve lépett be.

Fisher aggályos tekintettel nézett föl rá. Előbb egy filmet nézett, de hamar elunta. Aztán a csillagokat bámulta, hagyta, hogy a csillagképek álomba hipnotizálják.

— Nos, Tessa? — kérdezte.

— A programban semmi hiba, Crile.

— Akkor hát a feltételezések voltak helytelenek?

— Úgy van, de melyek? Végtelen számú feltételezésből indulhatunk el. Melyek a helyesek? Nem tehetjük mérlegre egyiket a másik után. Így soha sem jutnánk a végére, és reménytelenül eltévednénk.

Súlyos hallgatás nehezedett rájuk, aztán Wendel így folytatta:

— Ha a programozásban volna a hiba, akkor ostoba tévedésről lenne szó. Szépen kijavítanánk, anélkül hogy bármit is tanulnánk belőle, ám biztonságban érezhetnénk magunkat. Most viszont, hogy vissza kell mennünk az alapokhoz, megvan a lehetőségünk, hogy valamilyen fontos fölfedezésre jussunk, de ha kudarcot vallunk, akkor lehet, hogy sohasem találjuk meg a visszautat.

Megragadta Fisher kezét.

— Érted, miről van szó, Crile? Valahol hibáztunk, és ha nem jövünk rá, hogy hol, akkor csak a legvalószínűtlenebb véletlen segíthet hozzá, hogy hazataláljunk. Akárhogy próbálkozunk is, lehet, hogy egyre jobban belegabalyodunk az útvesztőbe, és fokozatosan rosszabb és rosszabb helyen kötünk ki. A végén ott vár bennünket a halál, amikor csődöt mond a recirkuláló berendezésünk, vagy elfogy az üzemanyagunk, esetleg a teljes kétségbeesés elszívja az összes életerőnket. És mindezt én tettem veled. Az igazi tragédia azonban az lesz, hogy véget ér egy álom. Ha nem térünk vissza, akkor sohasem fogják megtudni, hogy sikerült-e egyáltalán a hajó. Arra a következtetésre juthatnak, hogy az átmenet végzetesnek bizonyult, és talán sohasem fognak ismét próbálkozni.

— Csakhogy kénytelenek lesznek, ha el akarnak menekülni a Földről.

— Hátha föladják, hátha megadóan megvárják a Szomszéd Csillag elvonulását és a lassú halált.

Fölemelte a fejét, szeme szaporán pislogott, arcára rettentő fáradtság ült ki.

— És ez a te álmaid végét is jelentené, Crile.

Crile összeszorította az ajkát, de nem szólt semmit. Wendel szinte meghunyászkodó hangon folytatta:

— De már sok éve, hogy itt vagyok neked én, Crile. Ha a kislányod — az álmod — nincs többé, pótolhatom-e őt én?

— Én is megkérdezhetném: ha a szuperluminális repülésnek vége, elég vagyok-e én kárpótlásul?

Egyikük számára sem volt könnyű a felelet, de aztán Wendel elszánta magát: — Te voltál a második legjobb, Crile, de jó második voltál. Köszönöm.

Fisher közelebb húzódott hozzá.

— Énhelyettem is szólsz, Tessa. Kezdetben magam sem mertem volna elhinni. Ha nem lett volna lányom, te lettél volna az egyetlen. Már-már azt remélem…

— Ne remélj ilyet. Nekem a második legjobb is elég.

Megfogták egymás kezét. És szótlanul bámulták a csillagokat. Amíg Merry Blankowitz be nem dugta az orrát az ajtón.

— Wendel kapitány, Wunak van egy elgondolása. Azt mondja, hogy kezdettől fogva ott forgatja magában, de nem akarta elmondani.

Wendel fölpattant.

— És miért nem akarta elmondani?

— Azt mondja, hogy egyszer megemlítette önnek ezt a lehetőséget, de ön azzal intette le, hogy ostobaság.

— Valóban? És honnan veszi azt a meggyőződését, hogy én sohasem tévedek? Hadd hallom, mi az, és ha jó ötletnek bizonyul, akkor kitöröm a nyakát, hogy miért nem előbb fogadtatta el velem.

És ezzel elrohant.

Fisher számára az elkövetkező másfél nap feszült várakozással telt el. Mint rendesen, most is együtt étkeztek, de hallgatagon. Fisher azt sem tudta, hogy aludt-e közülük valaki egyáltalán. Neki is csak rövid időközökre jött álom a szemére, és ébredéskor csak a megújuló kétségbeesés fogadta.

Meddig folytatódhat még ez? — tette föl a kérdést magának a második napon, miközben gyönyörködött abban az elérhetetlen fényes pontban az égen, amely nem is olyan rég még ott melengette őt, és fényével bevilágította az útját a Földön.

Előbb vagy utóbb vége szakad az életüknek. A modern űrtechnikának köszönhetően inkább utóbb, mint előbb. A recirkuláció remekül működik. Még az élelmük is jó darabig kitart, ha hajlandók lesznek megelégedni azzal az ízetlen algasűrítménnyel, amelyre a végén ráfanyalodnak.

A mikrofúziós motorok is sokáig el fogják még látni őket energiával. Ám biztos, hogy senki sem lesz hajlandó addig meghosszabbítani az életét, ameddig a hajó ezt lehetségessé tenné.

A lassú, elhúzódó, reménytelen, magányos halál bizonyosságában kétségkívül az állítható anyagcsere-megszakító lenne az ésszerű kiút.

A Földön ez az öngyilkosság kedvelt módja; miért ne volna az a hajón is? Ha akarod, úgy állítod be a készüléket, hogy hagysz magadnak egy teljes nap normális életet, s azt tudva, hogy ez az utolsó napod, a lehető legvidámabban próbálod leélni. A nap vége felé elfog a természetes álmosság. Ásítozva lassan elengeded az ébrenlét gyeplőjét, és átsétálsz a pihentető álmok békés birodalmába. Az álmod egyre mélyebb lesz, az álomképek lassan elenyésznek, és többé nem ébredsz föl. Ennél kegyesebb halált még sohasem találtak ki.

Ám ekkor, valamivel a hajóidő szerinti 17 óra előtt, a második napon azt követően, hogy az átmenet egyenes pálya helyett görbült pályán zajlott le, Tessa berobbant a szobába.

Szeme vad tűzben égett, és zihálva kapkodta a levegőt.

Fekete haja, amelyet az elmúlt esztendő alaposan behintett szürkével, most zilált volt.

Fisher megrökönyödve talpra ugrott.

— Rossz?

— Nem, jó! — felelte az asszony, és levetette magát egy fotelba.

Fisher nem volt biztos benne, hogy jól hallotta-e, nem volt biztos benne, hogy nem űz-e tréfát vele. Ezért csak nézte az asszonyt, és figyelte, ahogy az szemlátomást igyekszik összeszedni magát.