Isaac Asimov - Nemezis

— Mi a baj?

Senki sem válaszolt. Egy segítő kéz nyúlt a lány karjáért, ő azonban ellökte magától.

— Ne nyúljatok hozzám! — kiáltotta. — Bemegyek a Kupolába, ha azt akarjátok, de magam is tudok járni.

És némán követte őket. Tökéletesen ura volt önmagának.

Eugenia Insigna, bár ajka száraz és falfehér volt, igyekezett uralkodni magán.

— Mi történt odakint, Marlene?

— Semmi. Az égvilágon semmi — felelte a kislány. Tágra nyílt fekete szeme akár a feneketlen kút.

— No ne mondd! Akkor miért rohantál és sikoltoztál?

— Lehet, hogy egy kis ideig, de igazán csak egy kis ideig.

Akkora csend volt ott, mély, síri csend, hogy egy idő után elfogott a rémület, hogy megsüketültem. Csak a némaság.

Ezért dobogni kezdtem a lábammal és futottam, hogy halljam a hangját, és sikoltottam.

— Hogy halljad a hangját? — ráncolta a homlokát Insigna.

— Igen, anyám.

— Azt akarod, hogy elhiggyem ezt, Marlene? Hiába is fáradsz. Mi ugyanis szintén hallottuk a sikolyt, és ez nem olyan sikoly volt, mintha csak a hangodat próbálnád, hanem az iszonyat sikolya. Valamitől megrémültél.

— Már mondtam. A némaság. Az a gyanú, hogy megsüketültem.

Insigna D’Aubissonhoz fordult.

— Lehet az, doktornő, hogy ha az ember semmit sem hall, egy árva hangot sem, s ha ahhoz szokott, hogy állandóan hangokkal van körülvéve, akkora füle csak azért, hogy az épségét bizonyítsa, azt képzeli, hogy hall valamit?

D’Aubisson mereven elmosolyodott.

— Elég színesen írta körül, de valóban lehetséges, hogy az ingerhiány hallucinációt okozzon.

— Szerintem engem is ez zavart meg. De amikor meghallottam a saját hangomat és a lábdobogásomat, megnyugodtam. Kérdezd csak meg azt a két őrt, aki kijött értem! Amikor odaértek hozzám, teljesen nyugodt voltam, és engedelmesen követtem őket a Kupolába. Kérdezd csak meg őket, Siever bácsi!

— Ők is ugyanezt mondták — bólintott Genarr. — Azonkívül szemtanúi is voltunk az esetnek. Akkor hát minden rendben.

Tegyünk pontot a végére!

— Már hogy tennénk pontot a végére? — tiltakozott Insigna, akinek még mindig falfehér volt az arca az ijedségtől vagy a dühtől — vagy mindkettőtől. — Többet nem fog oda kimenni. A kísérlet be van fejezve.

— Nem, anyám! — kelt ki magából Marlene.

D’Aubisson fölemelte a hangját, hogy elejét vegye az anya és lánya közötti újabb szóváltásnak.

— A kísérlet nincs befejezve, dr. Insigna. Az mellékes, hogy ki fog-e még menni vagy nem. De még vizsgálat tárgyává kell tennünk a történtek következményeit.

— Mit akar ezzel mondani? — hökkent meg Insigna.

— Azt, hogy előfordul, hogy valaki hangokat vél hallani, mert a füle nincs szokva a csendhez, de a képzelt hangoknak bizonyos fokú mentális instabilitás is az okozója lehet.

Insignát mintha fejbe verték volna.

Marlene emelt hangon megkérdezte:

— Az erythrói pestisre gondol?

— Nem biztos, hogy pontosan arra, Marlene — felelte D’Aubisson. — Ez csak egy lehetőség, de bizonyítékunk nincs rá. Ezért még egy agyvizsgálatot kell végeznünk. A saját érdekedben.

— Nem! — tiltakozott Marlene.

— Ne ellenkezz! — erősködött D’Aubisson. — Muszáj. Más választásunk nincs. Meg kell csinálnunk.

Marlene szénfekete szemével tűnődve vizsgálgatta D’Aubissont.

— Maga azt reméli, hogy megkaptam a pestist. Maga azt szeretné, ha megkapnám a pestist.

D’Aubisson megmerevedett és fölcsattant:

— Nevetséges. Hogy merészelsz ilyeneket állítani?

De most már Genarr is D’Aubissonra meredt.

— Ranay — mondta —, már beszéltünk erről a dologról Marlenével kapcsolatban, és ha ő azt állítja, hogy maga a pestist kívánja neki, akkor ezek szerint valahogy elárulta magát. Mármint ha Marlene nem tréfál, és nem a félelem vagy a harag mondatja vele ezt.

— Én nem tréfálok — tiltakozott Marlene. — Hiszen majd kibújt a bőréből a reményteljes izgalomtól.

— Nos, Ranay — firtatta Genarr az előbbinél kissé hidegebb hangon, mit szól ehhez?

— Rájöttem, mire céloz ez a lány — ráncolta a homlokát D’Aubisson. — Már évek óta nem volt alkalmam rá, hogy előrehaladott pestises esetet vizsgáljak. És akkor is, amikor erre alkalmam adódott, vagyis amikor éppen fölépült a Kupola, az akkori kezdetleges állapotok mellett még hiányoztak hozzá a megfelelő műszerek. Szakmailag nagyon is üdvözölnék egy olyan lehetőséget, hogy a modern technika és felszerelés felhasználásával tanulmányozhassak egy pestises esetet abban a reményben, hogy megtalálom az igazi okát, az igazi gyógymódját, az igazi megelőzését. Igen, ez méltán töltheti el az embert izgalommal. Ez a hivatás izgalma, amit ez a fiatal hölgy, aki nem képes olvasni a gondolatokban, és tapasztalata sincsen az efféle dolgokról, egyszerű örömként értelmez. Nem olyan egyszerű a dolog.

— Lehet, hogy nem egyszerű — mondta Marlene —, de rosszindulatú. Ebben nem tévedek.

— Pedig tévedsz. Az agyvizsgálatot el kell és el is fogjuk végezni.

— Nem fogják! — tiltakozott Marlene szinte kiáltva. — Kénytelen lesz erőszakot alkalmazni vagy elkábítani, akkor viszont nem hiteles.

Insigna remegő hangon közbevetette:

— Nem akarom, hogy bármit is rákényszerítsenek.

— Itt teljességgel közömbös, hogy ő mit akar vagy mit nem akar… — kezdte D’Aubisson, ám ekkor kezét a hasához kapta és hátrahőkölt.

— Mi történt? — kérdezte Genarr gépiesen.

Aztán meg sem várva a feleletet, hagyta, hogy Insigna a legközelebbi díványhoz vezesse és lefektesse D’Aubissont, majd Marlenéhez fordult és sürgetőn kérlelni kezdte:

— Marlene, egyezz bele a vizsgálatba!

— Nem akarom. Rám fogja, hogy pestisem van.

— Nem teszi. Ezt én garantálom. Hacsak valóban az nincs.

— Nincs.

— Ebben én is biztos vagyok, és a leleted ezt fogja igazolni.

Bízz bennem, Marlene! Kérlek.

Marlene Genarr-ról D’Aubissonra nézett és vissza.

— És akkor megint kimehetek az Erythróra?

— Hát persze. Amilyen gyakran csak akarsz. Ha nincs semmi bajod — és te, ugye, biztos vagy benne, hogy egészséges vagy?

— Holtbiztos.

— Akkor az agyleleted ezt is fogja tanúsítani.

— Igen, de ő meg fogja tiltani, hogy ismét kimenjek.

— Az anyád?

— Meg a doktornő!

— Nem, nem merik megtenni. És most tessék beleegyezni az agyvizsgálatba.

— Rendben van. Legyen vele boldog.

Ranay D’Aubisson szédelegve föltápászkodott.

D’Aubisson Siever Genarr figyelő tekintete előtt gondosan tanulmányozta a számítógépes leletet.

— Különös egy lelet — dünnyögte D’Aubisson.

— Ezzel már eleve tisztában voltunk — mondta Genarr. — A kislány is különös. A lényeg az, hogy van-e változás?

— Semmi — felelte D’Aubisson.

— Csalódottnak látszik.

— Ne kezdje megint, parancsnok. Szakmailag érzek némi csalódást. Szeretném tanulmányozni az állapotát.

— Hogy érzi magát?

— Éppen most mondtam…

— Úgy értem, fizikailag. Furcsa volt tegnap az a rosszulléte.

— Az nem rosszullét volt. Hanem idegfeszültség. Ritkán vádolnak meg, hogy valakinek súlyos betegséget kívánok, és a tetejében ezt a vádat még el is hiszik.

— Mi történt? Emésztési zavar?

— Lehetséges. Hasi fájdalmak mindenesetre. És szédülés.