Isaac Asimov - Nemezis

Lehetséges, hogy az embereket a szükség ráviszi a jó szokásokra, ám ha enyhül a nyomás, a rossz szokások is nyomban újra életre kelnek. Lejtmenetben könnyebb, mint fölfelé. Ezt úgy hívják, hogy a termodinamika második törvénye, és ha egyszer majd meghódítjuk az Erythrót, fogadok, hogy pillanatok alatt elejétől végig azt is beszemeteljük.

— Nem, nem fogjuk — tiltakozott Marlene.

— És miért nem, kedves? — kérdezte Genarr gyöngéden.

— Nem fogjuk, és kész! — vágta rá Marlene türelmetlenül. — Mikor mehetek már ki?

— Akár ki is engedhetjük, Eugenia. Örökké úgysem tarthatjuk vissza. Azonkívül ér, amit ér, de Ranay D’Aubisson, aki épp hogy csak visszajött a Rotorról, elejétől fogva átbogarászta a leleteket, és tegnap azt mondta nekem, hogy Marlene agylelete olyannyira stabilnak látszik, hogy meggyőződése szerint semmi sem fog történni vele az Erythrón.

Marlene, aki már úton volt a légzsilip felé, egyszerre visszafordult.

— Várj, Siever bácsi, majdnem elfelejtettem. Légy óvatos dr. D’Aubissonnal!

— Miért? Ő kiváló neurofizikus.

— Nem erre gondolok. Elfogta őt az öröm, amikor te bajba kerültél odakint, és alaposan csalódott, hogy felépültél.

Insigna meglepődött, és önkéntelenül kicsúszott a száján:

— Honnan veszed ezt?

— Onnan, hogy tudom.

— De én nem értem. Siever, nem jöttök ki talán D’Aubissonnal?

— De igen. Nagyon is jól kijövünk. Soha egy rossz szó… Ám ha Marlene azt mondja…

— És ha Marlene téved?

— De nem tévedek! — vágta rá dacosan Marlene.

— Én biztos vagyok benne, hogy igazad van, Marlene. — Aztán Insigna felé: — D’Aubisson ambiciózus asszonyság. Ha velem történne valami, akkor logikusan ő lenne az utódom.

Jókora tapasztalatra tett szert idelent, és kívánni sem lehetne nála megfelelőbb embert, ha a pestis ismét felütné a fejét. S mi több, idősebb nálam, és úgy érezheti, hogy nincs sok vesztegetni való ideje. Nem rovom föl neki, ha utánam ő akarja átvenni a kormányrudat, és ha a szíve kissé élénkebben vert, amikor leestem a lábamról. Nagy a valószínűsége, hogy nincs is tudatában ezeknek az érzéseinek.

— De tudatában van — erősítette meg Marlene baljós hangon. — Nagyon is tudatában van. Légy résen, Siever bácsi!

— Jó, résen leszek. Készen vagy?

— Persze hogy készen vagyok.

— Akkor hadd kísérjelek el a légzsiliphez. Gyere, Eugenia, és próbálj kevésbé gyászos képet vágni.

Így esett, hogy Marlene először tette ki a lábát az Erythro felszínére egyedül és védőruha nélkül. Ekkor földi standard idő szerint 2237. január 15-e volt, este 9 óra 20 perc. Erythrói idő szerint még nem múlt el dél.

Crile Fisher megpróbálta leküzdeni szorongását, megpróbálta felvenni azt a nyugodt arckifejezést, amit a többiek is magukra erőltettek. Fogalma sem volt arról, hogy Tessa Wendel hol tartózkodik ebben a pillanatban. Messze nem lehet, mivel a Superluminal elég kicsi — bár a belső tagoltsága lehetővé tette, hogy az ember valamelyik fülkében eltűnjön a többiek szeme elől.

A legénység másik három tagjában Fisher csupán szorgoskodó kezeket látott. Mindegyiknek megvolt a maga dolga, és odaadóan végezte azt. Egyedül Fishernek nem volt semmilyen határozott tennivalója, hacsak az nem, hogy ne lábatlankodjon a többiek útjában.

Lopva figyelte a másik hármat (két férfit és egy nőt).

Mindegyikükkel beszélő viszonyban volt, és gyakran szóba is elegyedett velük. Mind csupa fiatal. A legidősebb Chao Li Wu, a harmincnyolc éves hiperűrász. Aztán Henry Jarlow, harmincöt éves, és Merry Blankowitz, a csapat legifjabb tagja, a maga huszonhét évével, akinek még meg sem száradt a tinta a doktori diplomáján. Az ötvenöt esztendős Wendel hozzájuk képest vénségnek számított; ő volt az egész repülés értelmi szerzője, tervezője és félistene.

Egyedül Fisher lógott ki a társaságból. A legközelebbi születésnapján, amely már nincs is olyan messze, betölti az ötvenet, és semmiféle szakma nincs a kezében. Semmi joga ahhoz, hogy akár a kora, akár a tudása okán itt tébláboljon a hajón.

Ám egyszer már lakott a Rotoron, és ez sokat számított. És Wendel azt akarta, hogy ott legyen mellette, és ez még annál is többet számított. A legtöbbet azonban Tanayama és Koropatsky akarata számított, akik szintén a hajón kívánták 6t látni.

A hajó nehézkesen tört utat magának az űrben. Fisher ezt annak ellenére is meg tudta állapítani, hogy semmiféle fizikai jel sem utalt rá. Megérezte a zsigereivel. Ezek együttvéve sem voltak annyiszor, annyi hajón és olyan sokáig az űrben, mint ő, gondolta ádázul. — Ők nem, de én érzésre meg tudom mondani, hogy semmi kecsesség nincs ebben a hajóban.

De a Superluminalnak nincs is rá szüksége, hogy kecses legyen. Az űrhajókat mozgató szokásos erőforrásokat a lehető legkisebb helyre zsúfolták össze benne. Ez elkerülhetetlen volt, mivel a hajótér java részét a hipertéri motorok foglalták el.

Ezért olyan volt, akár egy vízimadár, amelynek a víz az eleme, és csak ügyetlenül totyog a szárazföldön.

Egyszer csak fölbukkant Wendel. A haja kissé zilált volt, és a homlokán apró izzadságcseppek fénylettek.

— Minden rendben van, Tessa? — fogadta Fisher.

— Ó, igen, tökéletesen. — Hátát az egyik falmélyedésbe támasztotta (ezek jó szolgálatot tettek, tekintettel a hajón fönntartott enyhe álgravitációra). — Semmi probléma.

— Mikor lépünk át a hipertérbe?

— Néhány óra múlva. Előbb el kell érnünk a megfelelő koordinátákat, ahol az összes gravitációs források pontosan az előre kiszámított mértékben torzítják el a teret.

— Hogy pontosan be tudjuk kalkulálni?

— Úgy van.

— Nem hangzik úgy, mintha a hiperűrrepülés nagyon praktikus volna — jegyezte meg Fisher. — Mi van akkor, ha nem ismerjük az összes égitest helyét? Mi van, ha sürgős a dolgunk és nem érünk rá, hogy minden egyes gravitációs torzulást kiszámítsunk?

Wendel Fisherre emelte a tekintetét, és váratlanul elmosolyodott.

— Eddig még sohasem kérdeztél ilyeneket. Mi jött rád, hogy most egyszerre érdeklődni kezdesz?

— Eddig még nemigen vettem részt hiperűrrepülésben.

Tudod, a körülmények valahogy felszínre vetik a kérdéseket is.

— Engem már évek óta nem hagy nyugodni számtalan ilyen és ehhez hasonló kérdés. Isten hozott a klubban…

— De nem válaszoltál a kérdésemre.

— Szívesen megteszem. Először is, vannak műszereink, a-melyek az űr minden adott pontján, függetlenül attól, hogy ismerjük-e a környezetet vagy sem, skaláris és tenzorális szempontból egyaránt állandóan mérik a gravitáció intenzitását. A végeredmény ily módon kevésbé pontos, mintha fáradságosan külön-külön megmérnénk minden egyes gravitációs forrást, és aztán az eredményeket összeadnánk, ám ez is megteszi, ha drága az időnk. És ha még jobban szorongat az idő, és bízunk a jó szerencsénkben, hogy a gravitáció nem számottevő, s csak kismértékű lesz az eltérés, és képletesen szólva megnyomjuk a hipertéri gombot, akkor az átmenetet valami olyasmi fogja kísérni, amit nagyjából zökkenőnek lehet nevezni — mint amikor átlépsz egy küszöbön, és a cipőd sarka beleakad. Ha ezt ki tudjuk kerülni, jó, de az sem végzetes, ha nem. Természetesen az első átmenetünket — ha másért nem, hát a lelki békénk kedvéért — a lehető legsimábban akarjuk végrehajtani.