— Személyes tapasztalatból beszél? — kérdezte.
— Hát persze — felelte D’Aubisson komoran. — Lehetetlenség annak a fiatal nőnek úgy a közelében tartózkodni, hogy az ember ne tapasztalná megérző-képességének minden kényelmetlenségét.
— Igen, de mi történt?
— Semmi földrengető, de elég bosszantó volt. — D’Aubisson elpirult, és egy pillanatra összezárta az ajkát, mintha dacolni akarna vallatójával. Ám gyorsan erőt vett magán. Szinte suttogva válaszolt: — Miután megvizsgáltam Genarr Kupola parancsnokot, Marlene megkérdezte tőlem, hogy van. Azt feleltem, hogy nincs komolyabb baja, és minden remény megvan rá, hogy teljesen felépüljön.
Mire ó azt kérdezte tőlem: „Miért okoz ez magának csalódást?” Én majd hanyatt estem, és tiltakoztam, hogy nem érzek csalódást, ellenkezőleg, örülök neki.
Ő azonban csak erősködött: „Pedig csalódást érez. Ez lerí magáról. A türelmetlenség.” Ez volt az első eset, hogy közvetlenül szembetalálkoztam ezzel a dologgal, bár másoktól már hallottam róla, és más nem jutott eszembe, mint hogy kihívóan visszakérdezzek:
„Miért lennék türelmetlen? Mi végre?” De ő csak rám nézett azzal a nagy, fekete, vesékig ható tekintetével, és azt mondta: „Úgy látom, Siever bácsi miatt.” — Siever bácsi? — szakította félbe Pitt. — Rokona talán?
— Dehogy. Szerintem szeretetből hívja így. Szóval azt mondta, hogy „úgy látom, Siever bácsi miatt, és mintha szeretné elfoglalni a helyét a Kupola parancsnoki székben”.
Mire én csak hátat fordítottam neki és odébbálltam.
— Mit érzett, amikor ezt hallotta a lány szájából?
— Dühös voltam. Ez csak természetes. — Azért, mert megrágalmazta magát? Vagy azért, mert rátapintott az igazságra?
— Hát, hogy úgy mondjam…
— Ugyan, doktornő, ne kerteljen! Eltalálta az igazat vagy nem? Elég nagy csalódást érzett Genarr felépülése miatt ahhoz, hogy az a lány észrevegye, vagy az egész csak az ó fejében született meg?
D’Aubisson megvonta a vállát.
A szavak szinte maguktól törtek elő D’Aubisson szájából:
— Olyasmire érzett rá, ami valóban ott volt. — Dacos tekintetet vetett Pittre. — Én is csak ember vagyok, és nekem is megvannak a magam ambíciói. És ön éppen az imént célzott rá, hogy megfelelőnek tart arra a posztra.
— Biztos vagyok benne, hogy ha tény szerint nem is, de lélekben azért megbántva érzi magát — jegyezte meg Pitt a humor minden jele nélkül. — És most figyeljen ide… Ott van az a fura fiatal nő, aki mind az agylelete, mind a viselkedése alapján nagyon különös teremtésnek mondható, és akin ráadásul nem fog a pestis sem. Biztos, hogy van valami kapcsolat az idegrendszeri jellegzetessége és a pestissel szembeni ellenálló képessége között.
Nem tartaná hasznosnak, ha fölhasználná 6t a pestis tanulmányozásában?
— Ki tudja? Szerintem elképzelhető.
— Nem kellene próbát tennie?
— Talán, de hogyan?
— Amennyire csak lehet, tegye ki ót az Erythro hatásának — jelentette ki Pitt szenvtelenül.
— Ő is éppen ezt akarja — mondta D’Aubisson elgondolkodva —, és Genarr parancsnok, úgy látszik, hajlandó engedni neki.
— Helyes. Maga pedig gondoskodik az orvosi háttérről.
— Értem. És ha a fiatal nő megkapja a pestist?
— Tartsuk szem előtt, hogy a probléma megoldása előbbre való, mint egyetlen személy jóléte. Egy világ megnyerése a tét, és ez megéri a mégoly szomorú, ám elkerülhetetlen árat is.
— És ha Marlene pusztulása sem segít hozzá a pestis megértéséhez és leküzdéséhez?
— Ezt a kockázatot is vállalnunk kell. Elvégre az is megtörténhet, hogy a kislány érintetlen marad, és ha gondos vizsgálat alá vesszük ezt az immunitást, esetleg áttörést érhetünk el a pestis megértésében. Ebben az esetben veszteség nélküli győzelmet aratunk.
Csak miután D’Aubisson hazament rotori lakására, Pitt csak akkor vetkezte le kissé a magára erőltetett vaskövetkezetesség páncélját, és gondolt magára úgy, mint Marlene Fisher esküdt ellenségére. Az igazi győzelem az lenne számára, ha Marlene elpusztulna, ugyanakkor a pestis rejtélye is megoldatlan maradna. Akkor egy csapásra megszabadulna egy kényelmetlen leányzótól, aki egykor talán magához hasonló utódoknak adna életet, és egy kényelmetlen világtól, amely egykor talán ugyanolyan nemkívánatos, bolygóhoz láncolt és mozdulatlan népességet hozna létre, mint a Föld lakói voltak.
Hárman ültek együtt az Erythro Kupolában: az éber Siever Genarr, az aggodalommal teli Eugenia Insigna és a láthatóan türelmetlen Marlene Fisher.
— Ne feledd el, Marlene — intette a lányát Insigna —, hogy ne bámulj a Nemezisbe! Jól tudom, hogy figyelmeztettek már az infravörös fény veszélyeire, ám az is tény, hogy a Nemezisen ezenkívül még enyhe flértevékenység is megfigyelhető. Időnként robbanás történik a felszínén, amelyet fehér fényfellobbanás kísér. Mindez egy-két percig tart csupán, de ez is elég ahhoz, hogy megégesse az ideghártyát, és senki sem tudja megmondani, mikor következik be.
— A csillagászok sem tudják előre megjósolni? — érdeklődött Genarr.
— Ez idáig nem. Egyike ez a természet nagyszámú kaotikus jelenségeinek. Eddig még nem sikerült kidolgoznunk a csillagok turbulenciájának a szabályait, és vannak köztünk olyanok, akik szerint sohasem lehetséges ezeknek a szabályoknak a megállapítása. Annyira bonyolultak.
— Érdekes — tűnődött Genarr.
— Nem mintha nem lennénk hálásak a fléreknek. A Nemezisről az Erythróra jutó energia három százaléka ezeknek a fléreknek köszönhető.
— Nem hangzik valami soknak.
— Pedig az. A flérek nélkül az Erythro jeges világ volna, és sokkal nehezebben tudnánk meglenni rajta. A flérek okoznak némi problémát a Rotornak, mert minden flér esetén gyorsan igazítani kell a napsugárzás felhasználásán, és meg kell erősíteni a részecskeelnyelő pajzsot.
Marlene egyikükről a másikukra nézett, végül nem állhatta meg, hogy türelmetlenül közbe ne vágjon:
— Meddig akarjátok még húzni az időt? Csak azért, hogy én itt kuksoljak. Erre igazán nem nehéz rájönnöm.
Insigna sietve nekiszögezte a kérdést:
— Hová akarsz eljutni, miután kikerülsz oda?
— Csak ide, nem messze. Ahhoz a kis folyóhoz vagy patakhoz.
— Minek?
— Mert érdekes. Folyóvíz a szabadban, amelynek nem látja az ember a végét, s tudja, hogy nem pumpálják vissza a kezdetéhez.
— Pedig ez történik. A Nemezis hője teszi.
— Az nem számít. Fontos, hogy nem az emberek csinálják.
Azonkívül én csak szeretnék ott megállni és figyelni.
— Nehogy igyál belőle! — intette Insigna szigorúan.
— Eszemben sincs. Egy órát kibírok ivás nélkül. Ha megéhezem, megszomjazom, vagy valami más, akkor visszajövök. Kár ilyen semmiségek miatt ekkora hűhót csapnod.
Genarr elmosolyodott.
— Gondolom, mindent itt akarsz a Kupola alatt visszanyerni?
— Hát persze. Vagy nem ezt tenné mindenki más is az én helyemben?
Genarr arcán szélesre terült a mosoly.
— Tudod, Eugenia — tűnődött —, biztos vagyok benne, hogy a telepeken való élet örökre megváltoztatta az emberiséget. A visszanyerés szükséglete valósággal a vérünkké vált. A Földön az ember egyszerűen eldobált mindent, arra számítva, hogy a természet majd elvégzi a többit, de persze ez nem mindig történt így.
— Genarr — vitatkozott vele Insigna —, te álmodozó vagy.
Читать дальше