Isaac Asimov - Nemezis

— Az elővigyázatosságot is túlzásba lehet vinni.

— Meglehet. A végén majd eldöntöm, hogy megtettünk-e minden ésszerűen tehetségeset, és akkor útra kelünk.

Megígérem, Crile, hogy a szükségesnél tovább nem fogunk várni. Nem fogom túlzásba vinni az elővigyázatosságot.

— Remélem is.

Wendel tétován a férfira nézett. Meg kell, hogy kérdezze tőle:

— Tudod, Crile, az utóbbi időben mintha kicseréltek volna téged.

Az elmúlt két hónapban szinte égsz a türelmetlenségtől. Rövid időre lehiggadtál, aztán megint nem találtad a helyed. Történt talán valami, amiről én nem tudok?

Fisher egyszerre elcsöndesedett.

— Semmi sem történt. Miért, mi történhetett volna?

Wendelnek úgy tetszett, hogy Fisher túlságosan is gyorsan úrrá lett magán, és fölöttébb gyanús igyekezettel próbálja megjátszani a közömböst.

— Én kérdezem tőled, hogy mi történhetett? Megpróbáltalak figyelmeztetni, Crile, hogy aligha fogjuk a Rotort működésben találni, ha egyáltalán megtaláljuk. Nem fogjuk a te… aligha találunk bárkit is életben a lakói közül. — A férfi makacs hallgatását látva megismételte: — Vagy nem figyelmeztettelek erre az eshetőségre?

— De, gyakran — hagyta rá Fisher.

— Most mégis úgy teszel, mint aki alig várja a biztosra vett boldog találkozást. Veszélyes dolog olyasmiben bízni, ami aligha teljesülhet be, arra tenni föl mindent. Honnan ez a hirtelen új lelkesedés?

Beszéltél talán valakivel, aki megalapozatlan optimizmust öntött beléd?

Fisher arcát elöntötte a láng.

— Miért kellett volna bárkivel is beszélnem? Magam talán nem alakíthatok ki véleményt erről vagy akármi másról?

Azért, mert én nem ismerem ki magam az elméleti fizikában úgy, mint te, még nem vagyok feltétlenül ügyefogyott vagy ostoba.

— Ugyan, Crile — tiltakozott Wendel. — Én sohasem gondoltam rólad ilyesmit, és eszem ágában sem volt erre célozni. Áruld el nekem, mit gondolsz a Rotorról?

— Semmi olyasmit, ami rettentően mély vagy rafinált lenne.

Csupán arra gondoltam, hogy az üres térben semmi sincs, ami elpusztíthatta volna a Rotort. Könnyű azt mondani, hogy a Rotor helyén csupán egy telepnek az üres héját találjuk, ha egyáltalán elérte a Szomszéd Csillagot, de mi az, ami útközben vagy odaérkezése után elpusztíthatta volna? Légy szíves, vázold föl nekem pontosan, hogy ment végbe ez a pusztulás: összeütközés? idegen intelligencia? vagy mi?

— Nem tudom, Crile — ismerte el Wendel őszintén. — Nekem nincs varázsszemem. De ott van maga a hiperrásegítés. És ez, Crile, elég ravasz technika. Hidd el nekem! Nem használja folyamatosan sem a normális, sem a hiperteret, hanem csak a kettő érintkezési felületén siklik tova, akár a lapos kavics a víz és a levegő határfelületén, miközben talán percenként többször is belemerül a hipertérbe, aztán vissza a normális térbe. Az egyik térből a másikba való áttűnés ezért a Szomszéd Csillaghoz vezető úton akár milliószor is megtörténhetett.

— No és?

— Az a helyzet, hogy az egyik fajta térből a másikba való átugrálás sokkal nagyobb veszélyt rejt magában, mint a sima repülés akár a térben, akár a hipertérben. Nem tudom, mennyire sikerült a rotoriaknak megvetniük a hipertér elméleti alapjait, de nagy valószínűség szerint csak a felszínét karcolták meg, különben mi akadályozta volna meg őket abban, hogy kifejlesszék a valódi szuperluminális repülést? Mi viszont nagy részletességgel kidolgoztuk a hipertér elméletét, és sikerült megállapítanunk, milyen hatással van a tárgyakra a térből a hipertérbe való ide-oda cikázás.

Ha ez a tárgy egy pont, akkor semmi feszültség nem hat rá az átmenetkor. Ha viszont ez a tárgy nem pont, hanem kiterjedéssel bíró anyagi test, mint amilyen egy hajó, akkor minden esetben van egy véges időtartam, amely alatt annak egyik része a térben, másik része a hipertérben tartózkodik.

Ebből pedig feszültség keletkezik — a feszültség nagysága függ a tárgy méreteitől, fizikai felépítésétől, az átmenet sebességétől és így tovább. Egyetlen vagy esetleg egy tucat átmenet elhanyagolható kockázattal jár, még egy olyan nagyságú tárgy esetében is, mint a Rotor.

Amikor a Superluminalon szuperluminális sebességgel a Szomszéd Csillaghoz repülünk, akkor útközben tucatnyi, de az is lehet, hogy mindössze két átmenetre számíthatunk. Az út biztonságos lesz. Ezzel szemben ha csak a hiperrásegítést alkalmaznánk, akkor ugyanazon az úton talán egymillió átmenetre is sor kerülne, s eközben a feszültség végzetesen fölhalmozódhatna.

— Bizonyos, hogy ez a végzetes feszültség bekövetkezik? — kérdezte Fisher elborzadva.

— Nem, semmi sem bizonyos. Az eshetőség statisztikai. Egy hajó akár milliószor vagy milliárdszor is megteheti ezt az átmenetet anélkül, hogy történne vele valami. Másfelől viszont lehet, hogy már a legelső átmenetkor eléri a végzete. Ennek lehetősége azonban az átmenetek számának arányában gyorsan növekszik.

Így hát élek a gyanúperrel, hogy a Rotor úgy kelt útra, hogy nagyon keveset tudott az átmenetek veszélyeiről. Ha többet tudtak volna, nem vágtak volna neki az útnak. Nagy a valószínűsége tehát annak, hogy megtapasztaltak ugyan valamilyen feszültséget, de az elég gyenge volt ahhoz, hogy „sántikálva” elvergődhessenek a Szomszéd Csillaghoz, de ugyanúgy lehetett a feszültség olyan erős is, hogy egyből végzett velük. Így meglehet, hogy egy üres héjra bukkanunk, de az is könnyen lehet, hogy nem találunk semmit.

— Vagy egy olyan telepet, amely él és virul — jelentette ki Fisher dacosan.

— Megengedem — felelt Wendel. — De az is lehet, hogy mégis elpusztít bennünket a feszültség, és ezért nem találunk semmit.

Arra kérlek, hogy ne éld bele magad a bizonyosságba, hanem csak a valószínűségbe. És ne feledkezz meg arról, hogy aligha képesek ésszerű következtetésre jutni ebben a dologban azok, akiknek nincs némi megbízható ismeretük a hipertér-elméletről!

Wendel nyugtalanul figyelte Fishert, aki csüggedten elhallgatott.

Tessa Wendel furcsa helynek találta a Négyes Állomást.

Mintha valaki egy kisebb telepet akart volna fölépíteni, ám a berendezésében nem jutott túl egy laboratórium, egy obszervatórium és egy kilövőállomás kombinációján. Nem voltak rajta sem farmok, sem házak, semmi sem a legkisebb telepen is megtalálható kellékek közül. Még a pörgetéséről is megfeledkeztek, ami megfelelőképpen utánozhatná a gravitációs mezőt.

Valójában nem volt több, mint egy túlfejlett végtagnyúlványokkal ellátott űrhajó. Nem vitás, hogy ha folyamatosan gondoskodnak az élelmiszer, a levegő és a víz utánpótlásáról (volt némi recirkulálás, ám az nem volt elégséges), akkor megvannak rajta az állandó ott-tartózkodás feltételei, ám nincs az az ember, aki egyfolytában sokáig kibírná rajta.

Crile Fisher gonoszkodva megjegyezte, hogy a Négyes Állomás tisztára olyan, mint egy, az űrkorszak kezdeti éveiben létesített űrállomás, amely valamilyen csoda folytán megérte a XXIII. századot.

Egy szempontból mégis egyedülálló lehetőséget kínált.

Egyszerre lehetett látni róla az egész Föld-Hold rendszert. A Föld körül keringő telepekről csak nagy ritkán lehetett ilyen szépen megfigyelni a két égitest egymáshoz való tényleges viszonyát. A Négyes Állomásról nézve azonban a Föld és a Hold sohasem került tizenöt foknál távolabb egymástól, és minthogy a Négyes Állomás ennek a rendszernek a súlypontja körül keringett (ami nem sokban különbözött attól, mintha a Föld körül keringett volna), a szemlélő soha nem múló ámulattal gyönyörködhetett a két égitest örökösen változó helyzetében és fázisában, valamint a Hold folytonos hízásában és összezsugorodásában attól függően, hogy a Földnek az állomáséval megegyező vagy azzal ellentétes oldalán tartózkodott-e.