Isaac Asimov - Nemezis

— Ne próbáljon nekem csapdákat állítani! — fortyant föl Genarr ingerülten. — Persze hogy tudtam. Azt hiszi, elvesztettem az emlékezetemet? Levonom tehát azt a következtetést — látja, még erre is képes vagyok —, hogy bár rendelkezésére áll a korábbi agyvizsgálatom eredménye, amellyel összevetheti a mostani leletet, mégsem talált semmi érdekeset. Igazam van?

— Önnek látszólag nincs semmi említésre érdemes baja, ám ez nem zárja ki, hogy ne szenvedett volna valamilyen tünetekkel nem járó, nehezen kimutatható ártalmat.

— Akkor is, ha semmit sem találtak?

— Nem biztos, hogy észreveszünk valamilyen apró elválto-zást, ha nem specifikusan azt keressük. Végtére is ön elájult, parancsnok, márpedig nem lehet azt mondani, hogy rendes körülmények között hajlamos lenne az ájulásra.

— Akkor hát vizsgáljon meg még egyszer most, hogy ébren vagyok, és ha olyan jelentéktelen dologról van szó, amit nem tudnak tetten érni, akkor majd csak elélek vele. De mi van Marlenével? Biztos benne, hogy jól van?

— Én annyit mondtam, parancsnok, hogy látszólag jól van.

Önnel ellentétben ő nem tanúsított semmilyen rendellenes magatartást. Ő nem esett össze.

— És biztonságban van, a Kupola alatt?

— Igen, hiszen ő hozta be önt, mielőtt ön összeesett volna.

Nem emlékszik rá?

Genarr elpirult és mormogott valamit.

— Mi lenne, ha pontosan elmondaná, parancsnok úr, hogy mire emlékszik? — faggatta D’Aubisson epésre váltó hangon. — Mondjon el mindent! A legkisebb részlet is érdekes lehet.

Genarr növekvő nyugtalansággal próbált visszaemlékezni.

Úgy érezte, mintha réges-rég történt volna, a határvonalak összemosódtak, mint valami álomképben, amelyet megkísérel föleleveníteni.

— Marlene levetette az E-ruháját. — Aztán bágyadt hangon hozzátette: — Ugye, így volt?

— Így. Anélkül jött vissza, és valakit ki kellett küldenünk érte.

— Én pedig természetesen megpróbáltam őt megállítani, amikor észrevettem, hogy mit művel. Emlékszem, dr. Insigna kiáltása riasztott föl. Marlene távolabb volt tőlem, a patak partján. Kiáltani próbáltam, de a megdöbbenéstől eleinte egy hang sem jött ki a torkomon. Gyorsan oda akartam menni hozzá, megpróbáltam ro… ro…

— Odarohanni — segítette ki D’Aubisson.

— Igen, de… de…

— Képtelen volt futni. Szinte teljesen megbénult. Igazam van?

— Igen. Teljesen — bólintott Genarr. — Futni próbáltam, de — volt már magának is olyan álma, hogy üldözik, és valahogy képtelen rá, hogy elfusson az üldözői elől?

— Igen. Mindenkinek van ilyen álma. Rendszerint olyankor álmodjuk, amikor belegabalyodik a kezünk meg a lábunk az ágyneműbe.

— Olyan volt, mint ez az álom. Végre visszanyertem a hangomat, és rákiáltottam, de gondolom, az E-ruha nélkül nem hallott semmit.

— Kábulatot érzett?

— Nem mondhatnám. Csupán elesettséget és zavart. Mintha teljesen fölösleges lenne, hogy fussak. Aztán Marlene meglátott, és odaszaladt hozzám. Valahogy fölismerhette, hogy bajban vagyok.

— Neki láthatóan nem esett nehezére a futás. Igazam van?

— Láthatólag nem. Úgy tetszik, odaért hozzám. Aztán mi…

őszintén megvallva, Ranay, ettől kezdve nem emlékszem semmire.

— Együtt jöttek be a Kupolába — mondta D’Aubisson nyugodtan. — A kislány támogatta önt, segítette, hogy talpon tudjon maradni. És már a Kupolában volt, amikor elvesztette az eszméletét — most pedig itt van.

— És ön azt hiszi, hogy megkaptam a pestist.

— Én azt hiszem, hogy ön valami abnormális dolgon esett át, de az agylenyomatában nem találok semmit, ami meglepne. Tessék, nézze meg ön is!

— A sokk, hogy Marlenét veszélyben látom. Miért vetné le az E-ruháját, hacsak nem… — de hirtelen elharapta a szót.

— Hacsak meg nem kapta a pestist? Ezt akarja mondani?

— Megfordult a fejemben ez a gondolat.

— De látszólag semmi baja. Akar még aludni?

— Nem én. Már elmúlt az álmosságom. Csináljon egy újabb agyvizsgálatot, és gondoskodjék róla, hogy negatív legyen, mert most, hogy kibeszéltem magamból az esetet, sokkal jobban érzem magam. És utána, maga hárpia, én megyek a dolgomra.

— Még ha az agyvizsgálati lelete látszólag normális is, parancsnok, legalább huszonnégy órát az ágyban kell maradnia. Megfigyelésre, érti?

Genarr színpadiasan kikelt magából.

— Ezt nem teheti velem. Nem bámulhatom itt huszonnégy órán keresztül a plafont.

— Erre semmi szükség. Fölszerelhetünk itt egy képernyőt, és olvashat vagy nézheti a holovíziót. Még látogatókat is fogadhat.

— Gondolom, a látogatók is meg fognak figyelni.

— Elképzelhető, hogy kikérdezzük őket. Most pedig újból fölállítjuk az agyvizsgáló berendezést. — Elfordult, aztán amikor ismét Genarr-ra nézett, az arcára kiült egy mosoly, amelybe némi derű lopakodott. — Nagyon valószínű, parancsnok, hogy önnek kutya baja sincsen. A reakcióit normálisnak látom. De biztosra kell mennünk, nem igaz?

Genarr felmordult, és amikor D’Aubisson megfordult és elindult kifelé, kiöltötte a nyelvét az asszony szálfaegyenes háta felé. Elvégre ezt is normális reakciónak lehet számítani, nemde?

Amikor Genarr újból felnyitotta a szemét, Eugenia Insigna szomorú arca nézett le rá. Genarr meglepetten próbált felülni.

Az asszony elmosolyodott, de nem lett vidámabb az arca.

— Azt mondták, bejöhetek hozzád, Siever. Azt mondták, jól vagy.

Genarrt a megkönnyebbülés hulláma öntötte el. Ő tudja, hogy jól van, de azért jólesik, ha ezt más szájából is hallja.

— Persze hogy jól vagyok — jelentette ki hencegve. — Az agylelet normális álomban. Az agylelet normális ébren. Az agylelet normális mindörökre. De mi van Marlenével?

— Az ő agylelete is kifogástalan. — De ez sem tudta az asszonyt felvidítani.

— Amint látod — kérkedett Genarr —, ígéretem szerint én voltam Marlene kanárimadara. Bármi legyen is az, engem előbb elkapott, mint őt. — Aztán egyszerre hangnemet változtatott. Semmi helye itt az évődésnek.

— Eugenia, meg tudsz nekem valaha bocsátani? Először is azért, hogy nem figyeltem Marlenére, aztán meg teljesen megbénultam a rémülettől, hogy hogyan segítsek neki.

Teljesen csődöt mondtam, pedig a mellemet vertem, hogy vigyázni fogok rá. Őszintén megvallom, nem találok semmi mentséget.

Insigna a fejét ingatta.

— Ugyan, Siever. Egyáltalán nem a te hibád. Én úgy örülök, hogy behozott téged.

— Nem az én hibám? — ámult el Genarr. — Ki másnak a hibája lenne?

— Egyáltalán nem. Van valami, ami sokkal rosszabb, mint Marlene ostoba levetkőzése vagy a te bénultságod. Sokkal rosszabb.

Genarr úgy érezte, mintha jeges kéz markolná meg a szívét. Mi lehet az, ami sokkal rosszabb? — álmélkodott magában.

— Mit akarsz ezzel mondani? — ugrott ki hevesen az ágyból, ám amikor megpillantotta csupasz lábait és egyáltalán nem szalonképes hálóruháját, sietve magára tekerte a könnyű takarót.

— Ülj le és mondd el! — kérlelte az asszonyt. — Marlene igazán jól van? Nem titkolsz el valamit vele kapcsolatban?

Insigna helyet foglalt, és komor tekintettel nézett Genarr-ra.

— Azt mondják, nincs semmi baja. Az agylelete teljesen normális. Akik ismerik a pestist, azt állítják, hogy semmiféle tünet nem mutatkozik.

— Akkor miért ülsz itt úgy, mint ha a világ vége közeledne?