Isaac Asimov - Nemezis

— Marlene! Marlene! Siever, mit művel az a lány?!

Fölpillantott, és már-már elhagyta a száját a gépies megnyugtató szó, hogy semmi baj, minden rendben van, amikor meglátta Marlenét.

Hirtelenjében maga sem értette, mit csinál a kislány. Csak bámult rá a Nemezis rózsaszínű világosságában.

De aztán minden megvilágosodott. A kislány kikapcsolta a sisakját, és éppen leemeli a fejéről. És már az E-ruha lehántásával bajlódik.

Meg kell akadályoznia!

Genarr kiáltani próbált, de az iszonyat elvette a hangját.

Megpróbált odafutni, ám mintha ólomból lettek volna a lábai, nem engedelmeskedtek sürgető akaratának.

Akárha lidérces álom nyomasztaná, amelyben iszonyú dolgok történnek vele, és ő képtelen tenni bármit is, hogy elhárítsa őket. Vagy az események bénító hatására a lelke kezdené elhagyni a testét.

Csak nem a pestis támadott meg? — Genarrt elfogta a rémület. — És mi lesz most Marlenével, aki lemezteleníti magát a Nemezis fénye és az Erythro levegője előtt?

Crile Fisher mindössze kétszer találkozott Igor Koropatskyval az alatt a három év alatt, amióta az átvette Tanayama helyét és ha névlegesen nem is, de ténylegesen a terv irányítója lett.

Mégsem okozott neki nehézséget, hogy felismerje, amikor a képernyőn megjelent az ábrázata. Koropatsky még most is az a pocakos, mindenkivel szívélyes, joviális úriember volt, mint korábban. Választékosan öltözött, nyakában a legújabb divat szerint széles és bolyhos kravátlit viselt.

Fisher viszont a délelőttöt semmittevésre szánta, ezért a megjelenése sok kívánnivalót hagyott maga után, ám az ember nem teheti meg, hogy ne fogadja Koropatskyt, még ha előzetes bejelentés nélkül állít is be hozzá.

Fisher tapintatosan kijelezte a várakozást kérő figurát, egy férfinak vagy nőnek egyaránt értelmezhető rajzos házigazdaalakot, akinek kecsesen felemelt keze általánosan elfogadott magyarázat szerint azt fejezte ki, hogy „egy pillanat”, ám anélkül, hogy ezt nyersen szóban is kimondta volna.

Fisher így nyert néhány percet, hogy megfésülje a haját és rendbe hozza az öltözékét. Meg is borotválkozhatott volna, ám úgy vélte, hogy Koropatsky sértésnek venné, ha tovább várakoztatná.

Az ajtó félresiklott, és belépett Koropatsky. Nyájas mosollyal az arcán így üdvözölte Fishert:

— Jó reggelt, Fisher.

Elnézését kérem az alkalmatlankodásért.

— Semmi alkalmatlankodás, igazgató úr — felelte Fisher azon igyekezve, hogy a hangja őszintén csengjen —, de ha dr.

Wendelt kívánja látni, ő sajnos a hajónál tartózkodik.

— Látja, ezt én is gondolhattam volna — hümmögött Koropatsky. — Így hát nem marad más választásom, mint hogy magával beszéljek. Megengedi, hogy leüljek?

— Hogyne, természetesen, igazgató úr — készségeskedett Fisher, bosszankodva, hogy előbb nem jutott eszébe leültetni a vendégét. — Parancsol valami frissítőt?

Koropatsky megveregette a pocakját.

— Én minden reggel ráállok a mérlegre, és jószerivel már az is elég ahhoz, hogy elmenjen az étvágyam. Fisher, még egyszer sem nyílt alkalmam rá, hogy szót váltsak magával.

Mint férfi a férfival. Pedig szerettem volna.

— Örömmel állok rendelkezésére, igazgató úr — dörmögte Fisher, akit kezdett elfogni a nyugtalanság. — Miről volna szó?

— A bolygónk adósa magának.

— Ha ön mondja, igazgató úr?

— Maga a Rotoron volt, mielőtt az kereket oldott.

— Ennek már tizennégy éve, igazgató úr.

— Ezt én is tudom. Maga házasemberként élt ott, és született egy gyermeke.

— Igen, igazgató úr — suttogta Fisher.

— Maga mégis visszatért a Földre, mielőtt a Rotor elhagyta volna a Naprendszert.

— Igen, igazgató úr.

— Maga volt az, aki dr. Tessa Wendelt idehozta az Adeliáról a Földre.

— Igen, igazgató úr.

— Maga tette lehetővé, hogy több mint nyolc éven át itt dolgozhasson, és gondoskodott arról, hogy boldog legyen, nemde?

Koropatsky kajánul elnevette magát, és Fishernek az volt az érzése, hogy ha bizalmasabb viszony volna közöttük, a könyökét is pajtáskodón az oldalába bökte volna.

— Jól megvagyunk egymással, igazgató úr — jegyezte meg Fisher óvatosan.

— De azért nem házasodtak össze.

— Én már nős vagyok, igazgató úr.

— És tizennégy éve külön élnek. A válást gyorsan nyélbe lehetne ütni.

— Van egy kislányom is.

— Ő attól még a kislánya maradna, ha újra megnősülne.

— Nem sok jelentősége lenne a formális házasságkötésnek.

— Talán — bólintott Koropatsky. — És talán még jobb is így.

Tudja, ugye, hogy a szuperluminális hajó készen áll az indulásra. Úgy számolunk, hogy 2237 elején sikerül útnak indítanunk.

— Dr. Wendel már tájékoztatott róla, igazgató úr.

— A neurodetektorokat beépítették, és jól működnek.

— Erről is értesültem, igazgató úr.

Koropatsky összekulcsolta két kezét az ölében, és nehézkesen bólintott nagy fejével.

— Tisztában van a működésükkel?

Fisher tagadólag megrázta a fejét.

— Nem én, igazgató úr. A hajó egész működéséről halvány fogalmam sincs.

Koropatsky ismét bólintott.

— Nekem sincs. Kénytelenek vagyunk elfogadni, amit dr.

Wendel meg a mérnökök mondanak. Egy dolog azonban még mindig hiányzik.

— Igazán? — (Fishernek összefacsarodott a szíve az aggodalomtól. Újabb halasztás?) — Mi az, ami hiányzik, igazgató úr?

— A kapcsolat. Azt hihetné az ember, hogy ha létezik olyan szerkezet, amely képes a fénysebesség többszörösére fölgyorsítani egy hajót, akkor léteznie kell egy olyan szerkezetnek is, amely hullámokat vagy egyéb üzenethordozó közeget is képes a fénynél gyorsabb mozgásra serkenteni. Én azt gondolnám, hogy könnyebb elküldeni egy szuperluminális üzenetet, mint egy szuperluminális hajót.

— Én nem tudhatom, igazgató úr.

— Ezzel szemben dr. Wendel arról biztosít engem, hogy éppen fordítva áll a dolog, hogy legalábbis jelenleg még nincs semmilyen módszerünk a szuperluminális kommunikációra.

Egykor majd lesz, mondja ő, de nem most, és ó nem hajlandó kivárni az ilyen kommunikáció eljövetelét, mert ebbe szerinte sok idő beletelhet.

— Nekem sincs kedvem várni, igazgató úr.

— Igen, én is a szívemen viselem a haladás és a siker ügyét. Már így is éveket vártunk, és szeretném, ha minél előbb elindulna és visszajönne a hajó. De ennek azaz ára, hogy ha egyszer a hajó útnak indul, elveszítjük vele a kapcsolatot.

Elgondolkodva bólogatott, ezalatt Fisher diszkréten hallgatott. (Mi ez az egész? Mire akar kilyukadni ez a vén medve?) Koropatsky Fisherre emelte a tekintetét.

— Tudja, hogy a Szomszéd Csillag mifelénk tart?

— Tudom, igazgató úr. Én is hallottam erről, de elég általánosnak tetszik az a vélemény, hogy elég messze el fog kerülni bennünket, és semmi hatással sem lesz ránk.

— Teszünk róla, hogy az emberek ezt higgyék. Az igazság azonban az, Fisher, hogy a Szomszéd Csillag elég közel megy el mellettünk ahhoz, hogy jelentősen megzavarja a Föld keringő mozgását.

Fisher megdöbbent.

— És elpusztítja a bolygót?

— Fizikailag nem. De az éghajlat eléggé mostohára fordul ahhoz, hogy a Föld lakhatatlanná váljék.

— Ez biztos? — kérdezte Fisher hitetlenkedve.