Isaac Asimov - Nemezis

— Én nem tudom, hogy a tudósok képesek-e valaha is biztos választ adni. De elég közel járnak a bizonyossághoz, hogy szükségét lássuk az intézkedésnek. Ötezer évünk van még, és már dolgozunk a szuperluminális repülésen — föltéve, hogy a hajó működni fog.

— Igazgató úr, ha dr. Wendel azt mondja, hogy működni fog, akkor én mérget veszek rá, hogy úgy is lesz.

— Bízzunk benne, hogy a maga meggyőződése nem megalapozatlan. Csakhogy hiába van a kezünkben a szuper-luminális űrrepülés, az ötezer év akkor is kevés. Legalább százharmincezer olyan telepet kell megépítenünk, mint a Rotor, ha el akarjuk szállítani a Föld nyolcmilliárd lakóját, plusz a megfelelő számú növényt és állatot, ha életképes világokat akarunk létrehozni. Ez annyi, mint huszonhat Noé bárkája évente, ha most mindjárt neki kezdünk. Ez is csak akkor, ha az elkövetkező ötezer évben egy fővel sem nő a Föld lakossága.

— Talán meg fogunk birkózni az évi huszonhattal — jegyezte meg Fisher óvatosan. Szaktudásunk csak nőhet az évszázadok során, a népességszabályozásunk pedig már évtizedek óta elég hatékony.

— Helyes. De mondja meg nekem a következőt: Ha a Föld meg a Hold meg a Mars meg a kisbolygók minden erőforrását fölhasználva megépítjük azt a százharmincezer telepet, fölrakjuk rájuk a Föld egész lakosságát, és itthagyjuk a Naprendszert a Szomszéd Csillag kényére-kedvére, hova az ördögbe megy ez az egész karaván?

— Fogalmam sincs, igazgató úr.

— Találnunk kell a Földhöz kellőképpen hasonlító bolygókat, amelyek szélsőséges terraformálási követelmények nélkül be tudják fogadni ezt a nagyszámú népességet. Erre is gondolnunk kell, méghozzá mármost és nem ötezer év múlva.

— Ha nem találunk megfelelő bolygókat, akkor pályára állíthatjuk a telepeket az alkalmas csillagok köré — mondta Fisher, és gépiesen körkörös mozgást végzett az ujjával.

— Kedves uram, ebből nem sülne ki semmi.

— Engedje meg, igazgató úr, hogy tisztelettel ellentmondjak.

Hiszen ez jól bevált éppen itt a Naprendszerben.

— Egyáltalán nem. Itt a Naprendszerben van egy bolygó, amelyen a telepek ellenére még ma is ott él az emberi faj kilencvenkilenc százaléka. Mi vagyunk az emberiség, és a telepek körülöttünk nem többek pihéknél. Kérdés, hogy ezek a pihék képesek-e önálló létezésre? Erre nincs semmi bizonyítékunk, és az én véleményem az, hogy nem képesek.

— Lehet, hogy igaza van, igazgató úr — bólintott Fisher.

— Azt mondja, lehet?

Szerintem itt nincs helye kételkedésnek — jelentette ki Koropatsky szenvedélyesen. — A telepesek szívesen megjátsszák, hogy lenéznek bennünket, ám a gondolataik csakis körülöttünk forognak. Mi vagyunk az ő történelmük. Mi vagyunk az ő példaképük. Mi vagyunk az a buzgó forrás, amelyhez újra meg újra visszatérnek, hogy új erőt merítsenek belőle. Magukra hagyatva elsorvadnának.

— Lehet, hogy igaza van, igazgató úr, csakhogy ezt még sohasem próbáltuk ki. Még sohasem adódott elő olyan helyzet, hogy egy telep a bolygója nélkül próbált volna megállni a lábán…

— Téved, mert volt már, legalábbis ehhez hasonló eset. A Föld korai történelme során az emberek megtelepedtek egy-egy félreeső szigeten. Az írek megtelepedtek Izlandon, a norvégok Grönlandon, a lázadók otthonra leltek Pitcairn szigetén, a polinézok megszállták a Húsvét-szigeteket. És mi lett az eredmény? A telepek sorvadásnak indultak, néha teljesen elenyésztek. Minden esetben stagnálás volt a sorsuk.

Minden civilizáció a nagy szárazföldeken fejlődött ki, esetleg a szárazföldhöz szorosan kapcsolódó szigeten. Az emberiségnek térségre van szüksége, nagyságra, változatosságra, horizontra, szűz területekre. Érti?

— Értem, igazgató úr. (Bizonyos határon túl mi értelme vitatkozni vele?) — Vagyis — mutatott Koropatsky tanárosan jobb mutatóujjával a bal tenyerébe — találnunk kell egy bolygót, legalább egyet elindulásul. És ezzel el is jutottunk a Rotorhoz.

— A Rotorhoz, igazgató úr? — vonta föl Fisher meglepetten a szemöldökét.

— Úgy van. Mi lett velük az alatt a tizennégy esztendő alatt, amióta eltávoztak innen?

— Dr. Wendel véleménye szerint nem biztos, hogy túlélték.

(A szíve összefacsarodott, ahogy ezt kimondta. Mindig összefacsarodik a szíve, valahányszor erről beszél.) — Ismerem a véleményét. Beszéltem vele erről, és vita nélkül elfogadtam, amit mondott. De szeretném hallani a maga véleményét is.

— Nekem nincs véleményem, igazgató úr. Én csak a szívem mélyéből kívánom, hogy bárcsak életben maradtak volna.

Nekem van egy kislányom a Rotoron.

— Talán még van. Gondolkozzon csak! Mi pusztíthatta volna el ott őket? Egy elromlott alkatrész? A Rotor nem űrhajó, hanem egy telep, amelyen ötven év alatt semmilyen komolyabb üzemzavar nem adódott. Innen az üres térségen keresztül tette meg az utat a Szomszéd Csillaghoz, és mi lehet ártalmatlanabb, mint az üres térség?

— Egy mini fekete lyuk, egy észrevétlen kisbolygó…

— Mi a bizonyíték rá? Ezek csak feltételezések, és a csillagászok szerint szinte a nullával egyenlő a valószínűségük. Vagy talán a hipertérnek van valami olyan belső sajátossága, amely a Rotor pusztulását okozhatta? Mi már évek óta kísérleteztünk a hipertérrel, de semmilyen vele járó veszélyt nem tudtunk kimutatni. Így hát nyugodtan föltételezhetjük, hogy a Rotor épségben elérte a Szomszéd Csillagot — ha egyáltalán oda tartott, de mindenki egyetérteni látszik abban, hogy semmi okunk föltételezni, hogy máshova ment volna.

— Én szeretném azt hinni, hogy épségben odaértek.

— Ám akkor adódik a kérdés: ha a Rotor biztonságban van a Szomszéd Csillag körül, mit csinál ott?

— Éli világát — mondta vagy inkább kérdezte Fisher.

— De hogyan? A Szomszéd Csillag körül keringve? Egyetlen telepként róva magányos, örök útját egy vörös törpe körül?

Nem tudom elhinni. El fognak sorvadni, és nem sok idő kell hozzá, hogy ezt maguk is belássák. Biztos vagyok benne, hogy hamar sorvadásnak indulnak.

— És elpusztulnak? Ez az ön végkövetkeztetése, igazgató úr?

— Nem. Hanem föladják és visszatérnek. Beismerik a kudarcukat, és visszajönnek a biztonságba. Csakhogy nem így tettek, és tudja, mire gondolok? Arra gondolok, hogy a Szomszéd Csillag körül találtak egy lakható bolygót.

— Csakhogy, igazgató úr, egy vörös törpe körül nem létezhet lakható bolygó. A sugárzási energia szűkössége miatt; ha viszont túl közel mennek a csillaghoz, akkor meg a megnövekvő ár-apály erők miatt. — Elhallgatott, aztán restelkedve azt dörmögte: — Dr. Wendel megmagyarázta.

— Igen, a csillagászok nekem is ezt magyarázták. Viszont — rázta meg a fejét — a tapasztalat arra tanított meg, hogy bármilyen biztosak legyenek is a tudósok a maguk következtetéseiben, a természet gyakran megtréfálja őket. No mindegy. Tudja, hogy miért engedjük el magát erre az útra?

— Tudom, igazgató úr. Az ön elődje megígérte jutalmul a szolgálataimért.

— Nekem ennél jobb indítékom van. Én nagy embernek tartom és csodálom az elődömet, csakhogy ó beteg öregemberként végezte. Az ellenségei egyenesen paranoiával vádolták. Meg volt győződve róla, hogy a Rotor tudott a Földet fenyegető veszélyről, és azért nem figyelmeztetett bennünket, mert a Föld pusztulását akarta, tehát ezért a Rotort meg kell büntetni. Ő azonban már nincs, és én ülök a helyén. Én nem vagyok sem öreg, sem beteg, sem paranoiás. Ha a Rotor biztonságban van, és ott kering a Szomszéd Csillag körül, nincs szándékunkban kárt okozni benne.