Isaac Asimov - Nemezis

— Örömmel hallom ezt, igazgató úr, ám nem kellene ezt inkább dr. Wendellel megbeszélnie? Elvégre ő lesz a hajó kapitánya.

— Dr. Wendel telepes. Maga pedig egy lojális Földlakó.

— Dr. Wendel is sok éven át hűségesen dolgozott a szuperluminális terven.

— A tervhez való lojalitásához kétség sem férhet. Ám ugyanolyan lojális-e vajon a Föld iránt is? Számíthatunk-e arra, hogy maradéktalanul magáénak vallja a Földnek a Rotorral szembeni szándékait?

— Megengedi, hogy megkérdezzem, igazgató úr, hogy mik a Föld szándékai a Rotorral szemben? Azt értem, hogy többé nem akarjuk megbüntetni azért, mert elmulasztott figyelmeztetni bennünket.

— Így igaz. Mi most együttműködést, emberi testvériséget akarunk, csakis a legbarátságosabb érzések vezérelnek bennünket. Ha létrejön a barátság, a feladat az, hogy a lehető legtöbb információval térjenek vissza a Rotorról és a bolygójáról.

— Biztosra veszem, hogy ha ezt elmondják dr. Wendelnek, ha ezt neki is így elmagyarázzák, akkor ő is készségesen el fogja vállalni.

Koropatsky kurtán fölnevetett.

— Igen, azt hihetné az ember, de tudja, hogy van az?

Mégiscsak egy asszony, aki már elhullatta az ifjúság virágát.

Egy derék asszony, én nem találok benne semmi kivetnivalót, de mégiscsak már az ötvenes éveiben jár.

— No és aztán? — sértődött meg Fisher akaratlanul.

— Neki tisztában kell lennie azzal, hogy ha egy sikeres szuperluminális repülés létfontosságú tapasztalatával a tarsolyában visszatér hozzánk, minden korábbinál értékesebb lesz a számunkra; szükségünk lesz rá, hogy újabb, jobb és fejlettebb szuperluminális hajókat tervezzen nekünk; hogy fiatal szuperluminális pilótákat képezzen ki. Nem lesz kétsége aziránt, hogy még egyszer nem engedjük meg neki, hogy kiruccanjon a hipertérbe, mert túlságosan is értékes lesz ahhoz, hogysem kockáztathatnánk az életét. Ezért könnyen elképzelhető, hogy mielőtt visszatérne, csábítást fog érezni további kalandok iránt. Nem biztos, hogy hajlandó lesz lemondani az új csillagok és új távlatok földerítésének izgalmáról. Számunkra azonban elég nagy kockázat az is, ha utoléri a Rotort, és visszatér a megszerzett információval. No meg az időveszteséget sem engedhetjük meg. Megérti ezt? — fejezte be keménnyé vált hangon.

Fisher nyelt egyet.

— Biztosíthatom róla, hogy nincs semmi oka…

— Minden okom megvan rá. Dr. Wendelnek, mint a telepekről származó embernek, mindig is kényes volt a helyzete itt a Földön. Remélem, megérti. Nincs még egy ember a Földön, akitől jobban függnénk, mint őtőle, ó pedig egy telepes. Mint ilyen, óhatatlanul tüzetes pszichológiai vizsgálódás tárgya kellett hogy legyen. Tudtával és tudtán kívül alapos tanulmányozásnak vetettük alá, és ennek eredményeként semmi kétségünk sem maradt aziránt, hogy ha alkalma nyílik rá, nekivág a világűr felderítésének. És még csak kapcsolatot sem tudunk tartani vele. Azt sem fogjuk tudni, hol van és mit csinál. Sőt hogy egyáltalán életben van-e még.

— És miért mondja el nekem mindezt, igazgató úr?

— Mert tisztában vagyunk vele, hogy maga nagy befolyással van rá. Maga képes őt irányítani — ha keményen a sarkára áll.

— Az a gyanúm, igazgató úr, hogy ön túlbecsüli a képességeimet.

— Biztos vagyok benne, hogy nem. Magát is alaposan tanulmányoztuk, és tudjuk, mennyire kötődik magához a jó doktornő — talán jobban is, mint maga gondolja. Továbbá azt is tudjuk, hogy maga a Föld odaadó gyermeke. Megtehette volna, hogy odébbáll a Rotorral, ottmarad a feleségével meg a kislányával, maga azonban inkább vállalta, hogy elveszíti őket, és visszatért a Földre. Tette ezt abban a tudatban, hogy az elődöm, Tanayama igazgató kudarcként fogja értékelni, hogy nem sikerült információt beszereznie a hiperrásegítésről, és hogy talán a karrierjének is befellegzett. Mindez meggyőz engem arról, hogy számíthatok magára: szorosan kézben fogja tartani dr. Wendelt, és mielőbb vissza fogja őt hozni, s ezúttal — ezúttal magával fogja hozni a szükséges információt is.

— Megteszek mindent, igazgató úr.

— Nem valami meggyőzően mondja ezt — csapott le rá Koropatsky. — Kérem, értse meg, mennyire fontos, amire kérem önt. Tudnunk kell, mit csinálnak, milyen erősek és milyen az a bolygó. Ha mindezt megtudjuk, azt is tudni fogjuk, hogy nekünk mit kell tennünk, hogy nekünk milyen erőseknek kell lennünk, és hogy miféle életre kell felkészülnünk. Mert, Fisher, nekünk szükségünk van egy bolygóra, méghozzá haladéktalanul. És más választásunk nincs, mint hogy rátegyük a kezünket a Rotor bolygójára.

— Ha egyáltalán létezik — vetette közbe Fisher rekedten.

— Ajánlom neki, hogy létezzen — jelentette ki Koropatsky. — A Föld sorsa múlik rajta.

Siever Genarr lassan fölnyitotta szemét, és hunyorogva nézett a fénybe. Eleinte csak elmosódott árnyakat látott, és képtelen volt azonosítani a látványt.

Ám fokozatosan kitisztult a kép, és Genarr fölismerte Ranay D’Aubissont, a Kupola fő neurofizikusát.

— Marlene? — kérdezte Genarr erőltetett hangon.

— Ő látszólag jól van — felelte D’Aubisson komor arccal. — Most ön okoz nekünk aggodalmat.

Genarr bensőjén végigfutott a balsejtelem, de megpróbálta akasztófahumorral elütni — Úgy látszik, nagyobb a bajom, mint gondoltam, ha a Pestis Angyalát is itt látom. Aztán, amikor D’Aubisson nem szólt semmit, élesen megkérdezte:

— Valóban?

Az asszony mintha megelevenedett volna. Magas, szögletes alakja a férfi fölé hajolt, átható, kék szemei körül élesen kirajzolódtak a finom ráncok, amint hunyorítva vizsgálgatta őt.

— Hogy érzi magát? — kerülte meg kérdéssel a választ.

— Fáradtnak. Elcsigázottnak. Különben jól. Ha nem tévedek? — emelte föl a szó végét, mintegy megismételve az előbbi kérdését.

— Öt teljes órát átaludt — mondta az asszony, még mindig figyelmen kívül hagyva a kérdést.

— Mégis fáradt vagyok — nyögött fel Genarr. — És ki kell mennem a vécére. — S erőnek erejével megpróbált felülni.

D’Aubisson intésére gyorsan odalépett egy fiatal férfi.

Udvariasan Genarr könyöke alá dugta a kezét, ám az méltatlankodva elhárította magától.

— Kérem, hagyja, hogy segítsen — korholta őt D’Aubisson. — Még nem állítottuk föl a diagnózist.

Genarr csak tíz perc múlva reagált a szavaira, amikor már ismét az ágyon feküdt, és siránkozva megismételte:

— Még nem állították föl a diagnózist? Hát agyvizsgálatot végeztek-e?

— Természetesen. Azon nyomban.

— És?

Az asszony megvonta a vállát.

— Semmi lényegeset nem találtunk, de ön aludt. Ébren is meg kell ismételnünk. És egyéb megfigyeléseknek is alá kell hogy vessük.

— Minek? Nem elég az agyvizsgálat?

— Ön szerint elég? — vonta föl ősz szemöldökét az asszony.

— Hagyja a játékot! Mire akar kilyukadni? Ne kerteljen! Nem vagyok már gyermek. D’Aubisson fölsóhajtott.

— Pestises eseteinkben az agyvizsgálat érdekes dolgokat mutatott ki, csakhogy sohasem volt módunk összehasonlítani a leleteket a pestis előtti állapottal, minthogy egyetlen betegről sem készült felvétel a betegséget megelőzően. Mire a Kupola minden lakójára nézve bevezettük az agyvizsgálati rutinprogramot, akkorra a bizonyíthatóan pestises esetek is megszűntek. Tudta ezt?