Isaac Asimov - Nemezis

— Mert szerintem úgy is van. Ennek a világnak legalábbis vége.

— Mit jelentsen ez?

— Nem tudom megmagyarázni. Képtelen vagyok fölfogni.

Beszélned kell Marlenével, ha meg akarod érteni. Ő már teljesen a maga útját járja, Siever. Egyáltalán nem bánja, amit tett. Makacsul azt hajtogatja, hogy nem tudja igazán földeríteni — vagy ahogy ő mondja: megtapasztalni — az Erythrót, ha rajta van az E-ruha, ezért nem is hajlandó többet magára ölteni.

— Ebben az esetben nem mehet ki.

— Csakhogy Marlene erősködik, hogy ki fog menni. Egészen magabiztos. Amikor csak akar, azt mondja. És egyedül. Magát vádolja azzal, hogy téged is magával engedett. Ugyanis nem közömbös számára, ami veled történt. Igazán bántja őt. És örül, hogy még idejében odaért hozzád. Hidd el, könnyes szemmel beszélt róla, hogy mi történhetett volna veled, ha időben nem hoz be a Kupola alá.

— Ez sem ingatja meg az önbizalmát?

— Nem. Az egészben ez a legfurcsább. Abban bizonyos, hogy te veszélyben voltál, hogy bárkit veszély fenyegetett volna. Kivéve őt. Olyan meggyőződéssel hisz ebben, Siever, hogy én… — Megrázta a fejét, aztán így fejezte be: — Teljesen tanácstalan vagyok, mit tegyek.

— Ő természeténél fogva makacs kislány, Eugenia. Ezt énnálam jobban tudhatod.

— De nem ennyire. Mintha tudná, hogy úgysem állíthatjuk meg őt.

— Hátha mégis. Majd én beszélek a fejével, és ha előáll ezzel a „nem állíthattok meg” mesével, akkor fogom magam, és visszarendelem a Rotorra, méghozzá azonnal. Én az ő pártját fogtam, de az után, ami velem történt a Kupolán kívül, sajnos a sarkamra kell állnom.

— De nem fogsz.

— Miért nem? Talán Pitt miatt?

— Nem. Csak egyszerűen nem fogsz.

Genarr az asszonyra meredt, aztán feszélyezetten elnevette magát.

— Ugyan, annyira azért nem vagyok a varázsa alatt. Lehet, hogy a kedves nagybácsikájának tart engem, de azért, Eugenia, annyira kedves nem vagyok, hogy hagyjam őt a vesztébe rohanni. Mindennek van határa, és meg fogod látni, hogy én is tudom, meddig lehet elmenni. — Elhallgatott, aztán bánatosan hozzátette: — Úgy látszik, te meg én szerepet cseréltünk. Tegnap még te követelted, hogy állítsuk meg őt, és én hangoztattam, hogy ezt nem tehetjük. Ma pedig fordítva áll a dolog.

— Azért, mert a kinti eset megijesztett téged, engem pedig az azóta tapasztaltak rémítettek meg.

— Miféle tapasztalatok, Eugenia?

— Ahogy visszatért a Kupolába, megpróbáltam ráncba szedni. Azt mondtam neki, hogy „ne merészelj így beszélni velem, kisasszony, mert nemhogy a Kupolát, de a szobádat sem hagyhatod el. Be fogunk zárni, meg fogunk kötözni, ha kell, és az első rakétával visszamegyünk a Rotorra.” Vagyis láthatod, hogy a végsőkig elmentem a fenyegetőzésben.

— Mire ő? Kész vagyok bármiben fogadni, hogy nem tört ki könnyekben. Gyanítom, hogy dacosan összeszorította a fogát.

— Nem. Még a mondókám feléig se jutottam, amikor az én fogam kezdett el annyira vacogni, hogy képtelen voltam folytatni. És elfogott a hányinger.

— Csak nem azt akarod mondani — ráncolta a homlokát Genarr —, hogy Marlene valamilyen különös hipnotikus erővel meg tudja akadályozni, hogy szembeszegüljünk vele? De hiszen ez képtelenség. Vagy korábban is tapasztaltál ilyet vele kapcsolatban?

— Nem, persze hogy nem. Sőt, most sem látok nála ilyesmit. Neki ehhez semmi köze. Én nagyon rosszul lehettem, amikor megfenyegettem, és őt ez láthatóan megrémítette.

Látszott rajta az aggodalom. Lehetetlen, hogy így reagáljon rá, ha ő okozta volna. És amikor odakint voltatok a Kupolán kívül, és ő elkezdte lehántani magáról az E-ruháját, nem is látott téged. Háttal állt neked. Én tudom, mert figyeltem. Te mégis képtelennek mutatkoztál a közbeavatkozásra, és amikor ő rájött, hogy bajban vagy, odarohant hozzád, hogy segítsen. Ez a reakciója ebben az esetben is kizárja, hogy ő kötött volna gúzsba téged. Egy alkalommal beszélt az őrséged egyik tagjával — ezekbe lépten-nyomon belebotlik az ember.

— A Kupola elvileg katonai őrhely — dünnyögte Genarr. — Az őrség arra van, hogy rendet tartson, segítsen, ha kell…

— Igen, kétségkívül — szakította félbe Insigna kissé bosszúsan. — Janus Pitt így gondoskodik róla, hogy mindnyájatokat a kezében tartson és megfigyeljen, de mindegy. Marlene és az őr elég sokáig beszélgetett és láthatóan vitatkozott egymással. Marlene távozása után odamentem az őrhöz, és megkérdeztem, miről beszélgettek a kislányommal. Nem nagyon akarta elárulni, de én kipréseltem belőle. Közölte, hogy Marlene valamiféle engedélyt akart kikunyerálni tőle, amelynek birtokában szabadon kibe járhatna a Kupolából.

— Megkérdezted tőle, hogy ő mit válaszolt?

— Azt, hogy a parancsnoki hivatalban kell elintézni, de ő hajlandó ebben segíteni neki. Felháborodtam. Mit jelent az, hogy hajlandó segíteni neki? Hogy tehet ilyen ajánlatot? Mire az őr azt mondta, hogy kénytelen volt így tenni, mert valahányszor azt próbálta bizonygatni neki, hogy ez lehetetlen, elfogta a rosszullét.

Genarr kővé váltan hallgatta végig mindezt.

— Azt akarod mondani, hogy Marlene öntudatlanul teszi ezt, hogy mindenkit, aki ellent mer mondani neki, elfog a rosszullét, és ő még csak nem is sejti, hogy ebben ő a ludas?

— Nem, eszemben sincs. Azt sem értem, hogy tehetne ő egyáltalán bármit is. Ha ez valami tudtán kívüli képesség, akkor már a Rotoron is jelét adta volna, de ott egyszer sem fordult elő ilyesmi. És aztán nem akármilyen ellenkezés váltja ki. Tegnap este például a vacsoránál másodszor is venni akart a desszertből, mire én megfeledkezve egy pillanatra arról, hogy nem szabad ellentmondanom neki, élesen rászóltam, hogy „ne, Marlene!” Látszott, hogy majd szétrobban a dühtől, de aztán lecsillapodott, és mondhatom neked, nem éreztem semmi kellemetlenséget. Szerintem csak az Erythróval kapcsolatban nem szabad ellenkezni vele.

— De miből gondolod ezt, Eugenia? Úgy veszem ki, hogy van valami elképzelésed ezzel kapcsolatban. Ha én volnék Marlene, úgy olvasnék benned, mint a nyitott könyvben, de mivel nem vagyok az, neked kell elárulnod.

— Én nem hiszem, hogy Marlene csinálja mindezt. Hanem…

hanem maga a bolygó. — A bolygó!

— Igen, az Erythro. A bolygó. Ez tartja befolyása alatt Marlenét. Különben miért volna olyan bizonyos abban, hogy nem fogékony a pestisre, és nem érheti semmi ártalom? De nemcsak őt, hanem mindannyiunkat befolyása alatt tart.

Neked akkor lett bajod, amikor megpróbáltad Marlenét megállítani. Nekem is. Az őrnek is. Sok ember szenvedett ártalmat a Kupola kezdeti időszakában, mivel a bolygó betolakodóknak vélte őket, és életre hívta a pestist. Aztán amikor úgy látta, hogy senki sem akarja elhagyni a Kupola biztonságát, a bolygó engedett a szorításon, és a pestis véget ért. Látod, hogy minden összeillik?

— Akkor hát szerinted a bolygó azt akarja, hogy Marlene kimenjen a felszínére?

— Úgy látszik.

— De miért?

— Fogalmam sincs. Nem állítom azt, hogy megérteném.

Csak elmondom neked a valószínű tényállást.

— Eugenia — mondta Genarr gyengédre váltó hangon —, bizonyára te is tudod, hogy a bolygó nem tud semmit csinálni.

Ez misztika.

— Egyáltalán nem. Siever, hagyd a trükköket, és ne tégy úgy, mintha elment volna az eszem. Én első osztályú tudós vagyok, és nincs semmi misztikus abban, amit elmondtam.

Amikor azt állítom, hogy a bolygó, akkor nem a sziklára meg az ércekre gondolok. Én arra gondolok, hogy van a bolygón valamilyen erős, átható, élő forma.