Isaac Asimov - Nemezis

De Insigna csak a fejét csóválta, és egyáltalán nem nyugodott meg, miközben figyelte, hogy előbb Marlene, aztán Genarr is magára ölti a sisakot.

A Kupola fő zsilipkamrájánál voltak, és Insigna figyelemmel kísérte az egész műveletet. Nagyon jól ismerte a zsilipelés procedúráját — enélkül el sem képzelhető a telepes élete.

Fontos a légnyomás pontos meghatározása, hogy a levegő szelíden és belülről kifelé áramoljon, és ne törjön be az Erythróról. A számítógép pillanatról pillanatra ellenőrizte, hogy nem szökik-e el valahol a levegő.

Ekkor föltárult a belső ajtó.

Genarr belépett a zsilipkamrába, és intett Marlenének, hogy kövesse. A kislány után becsukódott az ajtó. A két ember eltűnt Insigna szeme elől, s ő tisztán érezte, hogy a szíve kihagy egy ütemet.

Figyelte a műszereket, és pontosan tudta, mikor tárult föl és csukódott be ismét a külső ajtó. A holoképernyő életre kelt, és megmutatta a két védőruhás alakot, amint ott állnak az Erythro csupasz talaján.

Az egyik technikus egy apró fülhallgatót nyomott Insigna kezébe, aki bedugta azt a jobb fülébe. Egy hasonlóan kicsi mikrofont illesztettek a szája elé.

A fülében megszólalt egy hang: „rádiókapcsolat”, és nyomban utána meghallotta Marlene ismerős hangját:

— Hallasz engem, anya?

— Igen, kedvesem — válaszolta Insigna. Saját maga is élettelennek és szokatlannak hallotta a hangját.

— Idekint vagyunk, és csodálatos. Jobb nem is lehetne.

— Igen, kedvesem — ismételte meg Insigna, miközben üresnek és gyámoltalannak érezte magát, s azon töprengett, hogy vajon viszontlátja-e még valaha őt egészségesen.

Siever Genarr csaknem vidáman lépett ki az Erythro felszínére. A háta mögött ott magasodott a Kupola ferde fala, de igyekezett hátat fordítani neki, mivel egy ilyen mélységesen nem erythrói látvány megrontotta volna a feltáruló világ ízét.

Ízét? — Furcsa szó ez az Erythróra vonatkoztatva, amely ebben a pillanatban semmit sem mondhatott neki. A sisak védelme alatt a Kupola levegőjét szívta, vagy legalábbis azt a levegőt, amelyet a Kupola alatt tisztítottak meg és kondicionáltak. Ez a védőburok elzárta tőle a bolygó ízét és zamatát.

De mégis érezte azt, s ez különös boldogsággal árasztotta el. A csizmái alatt puhán csikorgott a talaj. Jóllehet az Erythro felszíne nem volt sziklás, hanem jócskán törmelékes, és az egyes kődarabok közét kitöltötte az a valami, amit csak talajként lehet jellemezni. Természetesen bőségesen volt rajta víz és levegő, amely elmállasztotta az eredeti felszíni kőzetet, és nyilván a mindenütt trillió-számra megtalálható egysejtű lények kitartó munkája is hozzájárult ehhez az évmilliárdok során.

A talajt puhának érezte a talpa alatt. Az előző napon esett, az Erythrónak vagy legalábbis a bolygó e részének kitartó és csendesen szitáló esője. A talaj még mindig nedvesnek látszott, és Genarr elképzelte, hogyan frissült fel és újult meg az egyéb talajrészecskék, a homok-, az agyag-és márgaszemcsék külsejét burkoló vékony vízhártya. Ezeken a hártyákon boldogan élnek a prokarióta sejtek, s a Nemezis energiájában fürödve az egyszerűekből bonyolult fehérjéket építenek föl, míg más prokarióták, amelyeket közömbösen hagy a fényenergia, azoknak az egysejtű lényeknek az energiáját használják föl, amelyek minden pillanatban trillió-számra fejezik be életüket.

Marlene ott állt mellette. Az eget kémlelte, de Genarr gyöngéden figyelmeztette:

— Ne bámulj a Nemezisbe, Marlene!

Marlene hangja természetesen csengett. Nem érződött benne semmi feszültség, sem aggodalom. Sőt mintha csendes öröm fűtené át.

— A felhőket bámulom, Siever bácsi.

Genarr fölnézett a sötét égre, ahol némi hunyorgás után észre lehetett venni egy halvány zöldessárga derengést. Előtte ott úsztak a jó időt jósoló tollszerű felhőfoszlányok, amelyek elkapták és narancsszín tündökléssé szórták szét a Nemezis sugarait.

Volt valami kísérteties az Erythro csendjében. Nincs rajta semmi, ami hangot adhatna. Egyetlen élőlény sem volt, amely énekelt, üvöltött, bőgött, bégetett, csicsergett, ciripelt vagy rikácsolt volna. Nem zizegtek levelek, nem zümmögtek rovarok. Ha nagy ritkán vihar kerekedett, megdördülhetett az ég, vagy ha elég erős volt a szél, elsusoghatott a ritka sziklákon. Az ilyen békés, csendes napokon azonban, mint a mostani, az is elpihent.

Genarr csak azért szólalt meg, hogy megbizonyosodjék róla: valóban csend van és nem ő süketült meg hirtelen. (Ami annál is inkább valószínűtlen volt, mert hallotta a saját szuszogását.) — Nincs semmi baj, Marlene?

— Nagyszerűen érzem magam. Amott látok egy patakot. — És botladozva futásnak eredt volna, ha E-ruhája nem akadályozza.

— Vigyázz, Marlene! — figyelmeztette. — El ne ess!

— Vigyázok. — A hangját természetesen nem halkította el a növekvő távolság, minthogy a rádióhullámok szárnyán repült tova.

Hirtelen Eugenia Insigna hangja ütötte meg Genarr fülét.

— Siever, miért fut Marlene?

Marlene nem vette magának a fáradságot, hogy válaszoljon, helyette Genarr magyarázta:

— Csak valamilyen vízfolyást akar megnézni odafönt, Eugenia.

— Jól van?

— Persze hogy jól van. Hátborzongatóan gyönyörű idekint.

Egy idő után már az sem tűnik föl, hogy kihalt, inkább valamilyen absztrakt festményre emlékeztet.

— Hagyd a műbírálatot, Siever. Inkább arra ügyelj, hogy ne kalandozzon el messzire tőled.

— Ne aggódj! Állandó kapcsolatban vagyok vele. Most is hallja, hogy mit beszélünk, és csak azért nem válaszol, mert nem akarja, hogy mellékes dolgok vonják el a figyelmét.

Nyugodj meg, Eugenia! Ne rontsd el a dolgot!

Genarr valóban meg volt győződve róla, hogy Marlene jól érzi magát. Mint ahogy ő maga is.

Marlene a patak partján futott fölfelé. Genarr valahogy nem érezte szükségét, hogy a nyomába eredjen. Hadd szórakozza ki magát, gondolta.

Magát a Kupolát egy sziklás kiemelkedésre építették, a környékét azonban számos kisebb, csendes folyású patak szőtte át, amelyek vagy harminc kilométerre innen elég tekintélyes folyóvá egyesültek, s ez végül a tengerbe vitte a vizüket.

A patakoknak természetesen nagy hasznát vették, ugyanis azok látták el a Kupolát ivóvízzel, miután eltávolították belőle (helyesebben elpusztították benne) a prokariótákat. A Kupola kezdeti időszakában akadtak biológusok, akik tiltakoztak a prokarióták elpusztítása ellen, ám ez nevetséges dolog volt.

Az életnek azok a parányi szikrái olyan hihetetlen számban népesítették be a bolygót, és a szaporodásukkal olyan gyorsan képesek voltak pótolni megcsappant állományukat, hogy jószerivel meg sem látszott rajtuk az a veszteség, amely a normális vízellátással járó fertőtlenítéssel érte őket. Aztán amikor felütötte fejét a pestis, valami ködös, ám annál erősebb ellenérzés kapott lábra az Erythro iránt, úgyhogy többé senki sem vette a szívére, hogy mit tesznek a prokariótákkal.

Persze most, hogy a pestis többé nem látszik olyan nagy veszélynek, a humanitárius (vagy ahogy Genarr magában nevezte: „biotárius”) érzések újból felerősödhetnek. Bárhogy szimpatizált is Genarr ezekkel az érzésekkel, a Kupola vízellátását valahonnan mégiscsak biztosítani kell.

Gondolataiba mélyedve egészen megfeledkezett Marlenéről, amikor egyszerre fülébe hasított a rémült kiáltás: