Isaac Asimov - Nemezis

— No és?

— Jó két év múlva én már alkalmatlan leszek az útra. Azt fogják mondani, hogy kiöregedtem, és a világmindenség többé nem lesz karnyújtásnyira tőlem.

— Butaság! Engem is engedni fognak, és én már most fölötte vagyok az ötvennek.

— A te eseted speciális. A te hajódról van szó.

— A te eseted is speciális, minthogy én ragaszkodni fogok hozzád. Azonkívül nem könnyen találnak felkészült embert a Superluminalra. Mi csak annyit tehetünk, hogy rábeszéljük az embereket az önkéntes jelentkezésre. És csakis önkéntesekre számíthatunk; nem bízhatjuk rá a hajó sorsát vonakodó és begyulladt besorozottakra.

— És miért nem akarnak jelentkezni?

— Azért, kedves Crile-om, mert földiek, és a legtöbb Földlakó retteg az űrtől. Hát még a hipertértől, az még jobban riasztja őket, ezért nem fognak nagyon tülekedni. Ott leszünk mi ketten, te meg én, rajtunk kívül kellene még három önkéntes, és meg kell mondanom, nincs könnyű dolgunk. Sok embert megkérdeztem, és eddig két megfelelő ember kötelezte el magát félig-meddig: Chao Li Wu és Henry Jarlow.

Harmadik még mindig nincs. És ha minden valószínűséget meghazudtolva akár egy tucat önkéntes jelentkező volna is, téged akkor sem fognak senki javára kipöccinteni, mert én a végsőkig ragaszkodni fogok hozzád mint az én rotori nagykövetemhez, ha szükség lesz rá. És ha még ez is kevés, akkor ígérem neked, hogy még az ötvenedik születésnapod előtt fölszedi a hajó a horgonyt.

Fisher leplezetlen megkönnyebbüléssel elmosolyodott és azt mondta:

— Tessa, szeretlek téged. Tudod, hogy igazán szeretlek.

— Nem, Crile — mondta Wendel —, azt, hogy igazán szeretsz-e, nem tudom, különösen ha olyan hangsúllyal mondod, mintha rajtakaptak volna valamin. Hát nem különös, Crile, hogy kis híján nyolc éve, hogy ismerjük egymást, hogy egy fedél alatt élünk, megosztjuk egymással az ágyat, de még egyetlenegyszer sem mondtad ezt nekem?

— Tényleg nem mondtam volna?

— Hidd el, én füleltem. Tudod, hogy még mi a furcsa? Én se vallottam neked soha szerelmet, lám, mégis szeretlek.

Valahogy nem úgy kezdődött a dolog. Mégis mit gondolsz, hogyan eshetett meg?

Fisher csendesen megjegyezte:

— Lehet, hogy fokról fokra szerettük meg egymást, úgy, hogy szinte észre sem vettük. Ilyesmi megesik néha, nem gondolod?

És félénken egymásra mosolyogtak, mintha maguk sem tudnák, mit kezdjenek a szerelmükkel.

Eugenia Insignát nyugtalanság emésztette. Szinte nem bírt magával.

— Hidd el, Siever, hogy nem volt egy nyugodt éjszakám azóta, hogy azt a repülőkirándulást megtettétek. — A hangját, ha kevésbé szilárd jellemű nőről lett volna szó, szinte panaszos sopánkodásként lehetett volna jellemezni. — Nem volt elég neki az a légi út egészen az óceánig, ahonnan ráadásul csak naplemente után tértetek vissza? Miért nem állítod le őt?

— Hogy miért nem állítom le? — ismételte Siever Genarr lassan, mintha a szavak súlyát mérlegelné. — Hogy őt miért nem állítom le? Eugenia, mi már régen túljutottunk azon, hogy megállíthatnánk Marlenét.

— Nevetséges vagy, Siever. Azt is mondhatnám, hogy gyáva. Elbújsz a háta mögé azzal, hogy mindenhatónak állítod be őt.

— Hát nem az? Te vagy az anyja. Parancsold meg neki, hogy maradjon bent a Kupola alatt!

Insigna összeszorította az ajkát.

— Már tizenöt éves. Nem szeretném megjátszani a zsarnokot.

— Épp ellenkezőleg. Nagyon is szeretnél zsarnok lenni. Ám ha megpróbálnád, ő csak rád nézne azzal a különleges tiszta szemével, és valami olyasmit mondana, hogy „anyám, téged gyötör a bűntudat amiatt, hogy megfosztottál engem az apámtól, és most azt hiszed, hogy a világmindenség összeesküszik ellened, hogy büntetésül elragadjon tőled, csakhogy ez egy ostoba babona”.

— Siever — vonta össze a szemöldökét Insigna —, ez a leghülyébb vád, amit valaha is hallottam. Semmi ilyesmit nem hiszek és nem is hihetek.

— Hát persze hogy nem. Én találtam ki az egészet. De Marlene nem fog találgatni. Ő az ujjad rángásából vagy a lapockád mozgásából, vagy akármiből tudni fogja, hogy milyen féreg rág téged, és meg is fogja mondani neked, és az olyannyira igaz lesz és szerintem olyannyira szégyellnivaló, hogy te kapkodni fogsz fűhöz-fához, hogy mentséget találj, de aztán inkább megadod magad, mintsem hagyd, hogy rétegről rétegre lemeztelenítse a lelkedet.

— Ne mondd azt, hogy veled is ez történt!

— Csak azért nem, mert ő rajong értem, én pedig igyekeztem nagyon tapintatosan viselkedni vele szemben. De beleremegek abba a gondolatba, hogy mit csinálna belőlem, ha összerúgnám vele a patkót. Figyelj ide, annyit sikerült elérnem, hogy késleltettem őt. Ezt el kell ismerned. Mert ő a repülőkirándulás után rögtön ki akart menni. De én a hónap végéig elhúztam az időt.

— Hogy csináltad?

— Mellébeszéléssel. Most december van. Azt mondtam neki, hogy három hét múlva újév, és megkérdeztem tőle, hogy mivel ünnepelhetnénk meg méltóbban az új 2237-es esztendő indulását, mint azzal, hogy megkezdődik az Erythro föltárásának és benépesítésének új korszaka. Mert ő így fogja föl a saját bolygóbéli kalandját, mint egy új korszak kezdetét.

S ez csak súlyosbítja a helyzetet.

— Miért?

Azért, mert nem úgy tekinti, mint egyéni szeszélyét, hanem mint ami létfontosságú a Rotor vagy talán az egész emberiség szempontjából. Semmi sem fogható ahhoz, mint amikor valaki a személyes kedvtelését kinevezi a közjó szolgálatához való nemes hozzájárulásnak. Ezzel fölmentést lehet szerezni minden alól. Én is megtettem ezt, te is, mindenki. A legnagyobb mértékben talán Pitt. Ő nyilván azt is elhitette magával, hogy lélegezni is csak azért lélegzik, hogy széndioxiddal lássa el a Rotort.

— Ezek szerint azzal értél el halasztást, hogy rájátszottál a nagyzási hóbortjára.

— Igen, és még mindig nyertünk ezzel egy egész hetet, hátha azalatt történik valami, ami visszatartja őt. Meg kell azonban vallanom, hogy az okoskodásommal nem sikerült becsapnom. Abba belement, hogy várjon, de nekem szögezte:

„Azt hiszed, ugye, Siever bácsi, hogy ha engem visszatartasz, akkor egy kicsit sikerül visszanyerned az anyám kegyeit? Mert semmi sem mutatja, hogy a legkisebb jelentőséget is tulajdonítanád az új esztendő beköszöntésének.” — Ilyen pimaszul durva volt hozzád, Siever?

— Csak pimaszul igaz, Eugenia. Ami talán egyre megy.

Insigna elfordította a tekintetét.

— Az én kegyeimet? Mit mondhatnék…

— Ne mondj semmit — vágott a szavába Genarr. — Már mondtam neked, hogy régebben szerelmes voltam beléd, és ezen az öregség — vagy az öregedés — sem változtat semmit.

De ez az én bajom. Te sohasem voltál igazságtalan velem szemben. Sohasem fűtötted a reményeimet. És ha én elég ostoba vagyok, hogy képtelen legyek belenyugodni a visszautasításba, mit érdekelhet az téged?

— De az engem is érdekel, ha valami miatt boldogtalan vagy.

— Ez nekem rengeteget számít — mondta Genarr erőltetett mosollyal. — Ez is sokkal több a semminél.

Insigna elfordította a tekintetét, majd nem titkolt szándékossággal visszatért Marlene témájához.

— De hát, Siever, ha Marlene így átlátott a szitán, akkor miért ment bele a halasztásba?

— Nem fogsz örülni neki, de jobb, ha megmondom az igazat. Marlene azt mondta: „Megvárom az újévet Siever bácsi, mert ez talán kedvére lesz anyámnak, de én a te oldaladon állok.” — Ezt mondta?