Isaac Asimov - Nemezis

— Mi a magyarázata hát a formának, ha nem a darázstól vettétek az ihletet?

— Olyan mértani formát kerestünk, amely minimálisra csökkenti azt az eshetőséget, hogy az egész hajó egyetlen egységként viselkedjék. A hipermezőnek megvan az a tendenciája, hogy a hengerpalást mentén kifelé terjed a végtelenségig, és ezt bizonyos mértékig engedjük is. Teljesen azonban nem engedhetjük szabadjára. Ezért zárjuk be azokba a dudorokba. A mezőt egy erős és változó előjelű mágneses erőtér tartja fönn és zárja be a hajó testébe, és… de hát gondolom, ez nem nagyon érdekel téged.

— Most már nem — mondta Fisher halvány mosollyal. — Már eleget hallottam. Ám minthogy végre megengedték, hogy lássam ezt…

— Ugyan már, kár megsértődni — ölelte át az asszony Fisher derekát. — Nagyon megválogatták, kiket avatnak be. Volt időszak, amikor még engem is kinéztek innen. Elképzelem, mit sutyorogtak rólam a minden lében kanál telepesről:

milyen kár, hogy ő szerkesztette meg a hipermezőt, ezért nem lehet őt kirúgni. Mostanra azonban enyhült a szigor, és el tudtam intézni, hogy téged is beengedjenek. Elvégre te is utas leszel rajta, ezért szeretném, ha megcsodálnád a hajót. — Majd némi habozás után hozzátette: — És engem.

A férfi az asszonyra emelte a tekintetét.

— Tudod, hogy csodállak téged, Tessa, ezért semmi szükség az efféle hókuszpókuszra. — És karjával átölelte az asszony vállát.

— Öregszem, Crile — panaszkodott az asszony. — A folyamatnak nem lehet gátat vetni. És átkozottul elégedett vagyok veled. Már hét éve, sőt ez a nyolcadik, hogy együtt vagyunk, és azóta egyszer sem ébredt föl bennem a férfiak iránti régi kíváncsiság.

— És ezt tragédiának tartod? — élcelődött Fisher. — Talán attól van, hogy nyakig belemerültél a munkába. De most, hogy a hajó készen áll, bizonyára föllélegzel, és elég időd lesz rá, hogy újra belevesd magad a vadászatba.

— Ugyan! Nincs már meg a régi éhség. Egyszerűen elmúlt.

De veled mi van? Tudom, hogy időnként elhanyagoltalak.

— Semmi vész. Ha a munkád miatt hanyagolsz el, nem panaszkodom. Nekem, édesem, legalább olyan fontos ez a hajó, mint neked, és csak egyetlen rémálom gyötör: hogy mire elkészül, túl öregek leszünk, te meg én, ahhoz, hogy fölengedjenek rá bennünket. — Újból elmosolyodott, ezúttal azonban határozott szomorúság tükröződött az arcán. — Amikor az évek múlásáról beszélsz, Tessa, ne feledd, hogy én sem vagyok már suttyó gyerek. Alig két év múlva átlépem az ötvenet. Viszont volna egy kérdésem, amelyet nem szívesen teszek föl, nehogy csalódás érjen, ám mégiscsak kirukkolok vele.

— Rajta!

— Te elintézted, hogy megmutathasd nekem a hajót, hogy beengedjenek ide a titkok szentélyébe. Valahogy az az érzésem, hogy Koropatsky aligha ment volna bele ebbe, ha a terv nem járna közel a befejezéséhez. Hiszen ő majdnem olyan betegesen titkolózó, mint amilyen Tanayama volt.

— Igen, a hipermező szempontjából a hajó készen van.

— Repült már?

— Még nem. Még akad rajta tennivaló, de ez már nem érinti magát a hipermezőt.

— Fölteszem, hogy próbarepülésekre is szükség lesz.

— Persze, legénységgel együtt.

Emberek nélkül semmiképpen sem bizonyosodhatunk meg az életfenntartó rendszerek működéséről. Még állatkísérlettel sem adhat teljes bizonyosságot.

— Ki vesz részt az első úton?

— A terv kidolgozói közül választunk megfelelő önkénteseket.

— No és te?

— Én leszek az egyetlen, aki nem önként megy. Nekem muszáj részt vennem. Senki másban nem bízhatom meg, hogy szükséghelyzetben megfelelő döntést képes hozni.

— Akkor én is megyek? — firtatta Crile.

— Nem, te nem.

Fisher arcát egy pillanat alatt elsötétítette a düh.

— Abban állapodtunk meg…

— A próbautakra nem, Crile.

— És azok mikor fejeződnek be?

— Nehéz megmondani. Attól függ, milyen zűrök adódnak.

Ha minden a lehető legnagyobb rendben megy, akkor két vagy három próba is elegendő lehet. Egy-két hónap.

— Mikor lesz az első próbaút?

— Nem tudom megmondani, Crile. Még mindig dolgozunk a hajón.

— Azt mondtad, hogy útra készen áll.

— Igen, ami a hipermezőt illeti. De még folyik a neurodetektorok beszerelése.

— A micsodáké? Erről sohasem tettél említést.

Wendel nem válaszolt rögtön. Némán és gondterhelten körbenézett, és csak aztán szólalt meg:

— Néznek bennünket, Crile, és az az érzésem, hogy egyesek rossz néven veszik a jelenlétedet. Menjünk haza.

Fisher azonban megmakacsolta magát.

— Úgy látom, nem vagy hajlandó erről beszélni. Még ha számomra életbevágó is a dolog.

— De, csak majd otthon beszéljük meg.

Crile Fisheren egyre jobban elhatalmasodott az indulat.

Megtagadta, hogy leüljön, és most ott tornyosodott Tessa Wendel fölött, aki vállat vont és helyet foglalt a fehér elemes díványon, s homlokát ráncolva nézett föl a férfira.

— Miért vagy dühös, Crile?

Fisher ajka remegett. Összeszorította a száját, mintha puszta erővel próbálna uralkodni magán, mielőtt válaszol.

Végre így szólt:

— Ha egyszer nélkülem állítják össze a legénységet, ezzel precedenst teremtenek. Így sohasem fogok fölkerülni a hajóra. Kezdettől fogva ki kellene kötni, hogy én minden alkalommal helyet foglalok a hajón, amíg el nem érjük a Szomszéd Csillagot — meg a Rotort. Nem akarom, hogy engem itt felejtsenek.

— Miért mondasz ilyet? Ha eljön az ideje, senki sem fog megfeledkezni rólad. Hiszen még el sem készült a hajó.

— Azt mondtad, hogy a hajó kész — makacskodott Fisher. — Mik ezek a neurodetektorok, amelyekről itt egyszerre beszélni kezdtél?

Olyasvalamik, amelyekkel el lehet engem hallgattatni, elvonni a figyelmemet, hogy ezalatt lopva elosonhasson a hajó, és itthagyjon engem faképnél? Szép kis szerkentyűk. És te is benne vagy a játékban.

— Crile, elment az eszed. A neurodetektor az én ötletem volt, én ragaszkodtam hozzá. — Rezzenéstelen tekintettel, kihívóan meredt a férfira.

— A te ötleted! — fortyant föl. — De…

Az asszony hallgatásra intette a kezével.

— Ezt a szerkezetet együtt fejlesztettük ki a hajóval. Ez nem kimondottan az én szakterületem, de kíméletlenül hajszoltam a neurofizikusokat a kidolgozására. Az ok pedig? Pontosan az, hogy téged is ott akarlak látni a hajón, amikor útra kelünk a Szomszéd Csillag felé. Hát nem érted?

Fisher tagadólag intett a fejével.

— Gondolkozz csak, Crile. Magad is rájönnél, ha a szemedet nem vakította volna el az oktalan düh. A rendeltetését elárulja a neve.

Idegdetektor.

Távolból érzékelni képes az idegműködést. A bonyolult agytevékenységet. Röviden:

kimutatja az intelligencia jelenlétét.

Fisher rámeresztette a szemét.

— Az, amit a kórházakban is használnak?

— Persze. Ezt a műszert széleskörűen használják az orvosok és a pszichológusok az elmezavarok korai fölismerésére, de csak méteres távolságon belül. Nekem azonban csillagászati távolságokra kell. Tehát nem valami új dologról van szó.

Hanem egy régi műszerről, amelynek alaposan kiterjesztették a hatótávolságát. Crile, ha Marlene életben van, akkor a telepen, a Rotoron kell keresnünk. A Rotor pedig ott fog keringeni valahol a csillag körül. Már mondtam, hogy nem lesz könnyű rátalálni. Ha nem sikerül gyorsan rábukkannunk, honnan tudhatnánk, hogy azért-e, mert nincs ott, vagy egyszerűen elkerülte a figyelmünket, mint ahogy egy sziget az óceánban vagy egy kisbolygó az űrben észrevétlen maradhat?