Isaac Asimov - Nemezis

— Mintha nem mozogna, Siever bácsi — jegyezte meg.

— Pedig mozog — nyugtatta meg Genarr —, vagy legalábbis az Erythro mozog a Nemezishez képest, csakhogy egy nap alatt fordul meg egyszer, míg a Rotor minden két percben egyszer. Ennek megfelelően a Nemezis innen az Erythróról hétszázszor lassabban látszik mozogni az égen, mint a Rotorról nézve. Ezért tetszik úgy, mintha egy helyben állna, a valóságban azonban nem egészen mozdulatlan.

Aztán gyors pillantást vetve a Nemezisre, így folytatta:

— Te még sohasem láttad a Föld Napját, vagyis a Naprendszer központi csillagát, vagy ha láttad is, nem emlékezhetsz rá, mert akkor még csecsemő voltál. A Nap sokkal kisebbnek látszott onnan, ahol a Rotor tartózkodott a Naprendszerben.

— Kisebbnek? — lepődött meg Marlene. — A komputer szerint pedig a Nemezis a kisebb.

— A valóságban igen. Csakhogy a Rotor sokkal közelebb van a Nemezishez, mint a régi időkben valaha is volt a Naphoz, ezért a Nemezis látszik nagyobbnak.

— Úgy tudom, négymillió kilométerre vagyunk a Nemezistől.

— A Naptól viszont százötvenmillió kilométerre voltunk. Ha a Nemezistől is olyan távolságra volnánk, akkor a jelenlegi fénynek és hőnek csak kevesebb mint egy százaléka érne el hozzánk. Ha viszont a Naphoz lennénk ilyen közel, mint most a Nemezishez, akkor gőzzé válnánk. A Nap jóval nagyobb, fényesebb és forróbb, mint a Nemezis.

Marlene nem nézett Genarr-ra, de úgy látszik, a hangja is elég volt.

— Abból, ahogy beszélsz, Siever bácsi — jegyezte meg —, arra következtetek, hogy te azt szeretnéd, ha ott volnál a Nap közelében.

— Én ott születtem, ezért néha elfog a honvágy.

— De hát a Nap olyan forró és vakító. Veszélyes lehet.

— Mi sohasem néztünk bele. De a Nemezisre sem szabad sokáig nézned. Fordítsd el a szemed, kedvesem!

De Genarr még vetett egy gyors pillantást a Nemezisre. Már a nyugati égbolton terpeszkedett, vörös korongjának négyfoknyi átmérőjével nyolcszor akkorának látszott, mint a Nap a Rotor régi helyéről. Genarr jól tudta, hogy a nyugodtnak tűnő vörös fénykeréken viszonylag ritkán flérek jelennek meg, és olyankor néhány percig ártalmas lehet belenézni azokba a komor arcot elcsúfító fehér szeplőkbe.

Gyakoribbak voltak a sötétebbvörös árnyalatú enyhe napfoltok, bár azokat nehezebb volt észrevenni.

Halkan parancsolt valamit a gépnek, amely kissé irányt változtatott, és a Nemezis hátrafelé kiúszott a közvetlen látószögből.

Marlene még egy utolsó, méla pillantást vetett a Nemezisre, aztán figyelmét az alattuk elnyújtózkodó erythrói tájra összpontosította.

— Egy idő után az ember megszokja a mindenütt jelenlévő rózsaszín árnyalatot — jegyezte meg. — Már nem is látszik annyira rózsaszínnek.

Ezt Genarr maga is észrevette.

Szeme kezdte megkülönböztetni az árnyalati eltéréseket, így a világ nem tetszett olyan egyszínűnek. A folyók és a tavacskák rőtebbnek és sötétebbnek látszottak, mint a szárazföld, az ég is sötét volt. A Nemezis fukar vörös fényét szétszórta az Erythro légköre.

Az Erythro legvigasztalanabb vonása azonban az élettelen sivárságban ütközött ki. A Rotort parányi méretei ellenére élettel töltötték meg a zöld mezők, a szőke gabonaföldek, a tarka gyümölcsösök, a zajongó állatok, az emberek és építményeik sokszínű és sokféle hangú világa.

Itt viszont a némaságon és élettelenségen kívül nem volt semmi.

Marlene elgondolkodva ráncolta a homlokát.

— Az Erythrón van élet, Siever bácsi.

Genarr nem tudta, mire vélje Marlene kijelentését: ténymegállapításnak-e vagy kérdésnek, vagy az ő gondolataira való reagálásnak, amelyeket a testbeszédéből kiolvasott. A saját meggyőződésének ad-e hangot, vagy megerősítést vár őtőle?

— Hogyne — felelte. — Rengeteg. A legkisebb zugokat is betölti. És nem csak a vízben. A talajszemcséket burkoló vízhártyán is élnek egysejtű lények.

Egy idő után a látóhatár szélén feltűnt előttük a tenger, először csak egy sötét csíkként, amely egyre szélesebbre hízott, ahogy a légi jármű közelebb került hozzá. Genarr óvatosan Marlene felé sandított, kíváncsian lesve a kislány reakcióját. Természetesen olvasott a Föld tengereiről, és bizonyára a holovízión is látta őket, a közvetlen találkozás élményére azonban semmi sem készítheti föl az embert.

Genarr, aki egyszer (egyetlenegyszer!) járt a Földön mint turista, látta ott az egyik óceán szélét. A tenger fölött azonban, úgy, hogy a szárazföld eltűnt volna a szeme elől, még egyszer sem volt, így azt sem tudhatta: ő maga hogyan fogja megélni.

A tenger elsiklott alattuk hátrafelé, aztán a szárazföld zsugorodott össze egy világosabb csíkká, mígnem teljesen elenyészett. Genarr lenézett maga alá, és furcsa szorongás rántotta össze a gyomrát. Eszébe jutott egy kifejezés egy ősi eposzból: „borvörös tenger”. Odalent a tenger valóban emlékeztetett egy hatalmas hullámzó vörösbortömegre, amelyet itt-ott rózsaszín hab koronázott.

A végtelen víztömegen nem volt semmi, amiben megkapaszkodhatott volna a tekintet, és leszállóhely sem látszott sehol. Értelmét vesztette az a szó, hogy „terep”.

Tisztában volt azonban azzal, hogy ha vissza akarnak térni, csak meg kell parancsolni a gépnek, hogy vigye vissza őket. A repülőgép komputere a sebességből és az irányból pontosan kiszámítja a mindenkori helyzetüket, és tudja, hol van a Kupola.

Beértek egy vastag felhőpaplan alá, és a tenger feketére változott. Genarr szavára a gép a felhők fölé emelkedett. Újra meglátták a Nemezist, lent azonban eltűnt a tenger. Helyette rózsaszín vízcseppekből álló felhőtenger gomolygott alattuk, és időnként elúszott az ablakok előtt is egy-egy ködfoszlány.

Aztán a felhők szétváltak, és a hasadékokon át ismét megpillantották a borvörös tengert.

Marlene félig nyitva felejtett szájjal, visszafojtott lélegzettel figyelt. Megilletődötten suttogta:

— Ugye, az mind víz, Siever bácsi?

— Több ezer kilométernyire minden irányban, Marlene, és helyenként eléri a tíz kilométeres mélységet is.

— Ha belepottyannánk, gondolom, megfulladnánk.

— Emiatt nem kell aggódnod. Ez a jármű nem eshet bele a tengerbe.

— Tudom, hogy nem — mondta Marlene tárgyilagosan.

Van még egy látvány — gondolta Genarr —, amelyre jó lesz felkészíteni Marlenét.

— Megint ideges vagy, Siever bácsi — csapott le rá Marlene.

Genarr viccesnek találta, hogy már kezdi egészen megszokni, hogy Marlene úgy olvas benne, mint egy nyitott könyvben.

— Te még sohasem láttad a Megast — magyarázta —, és azon tűnődtem, hogy meg kellene mutatnom neked. Tudod, az Erythro csak az egyik arcát fordítja a Megas felé, a Kupolát pedig a másik oldalára építettük, ezért a Megast sohasem látjuk az égen. De ha tovább repülünk ebben az irányban, hamarosan elérjük a Megas felőli oldalt, és látni fogjuk, amint a látóhatár fölé emelkedik.

— Szeretném megnézni.

— Jó, de készülj föl rá. A Megas nagy. Igazán nagy.

Csaknem kétszer akkora, mint a Nemezis, és az az ember érzése, mintha mindjárt a fejünkre zuhanna. Vannak, akik egyszerűen képtelenek elviselni a látványt. Pedig nem esik le.

Ez lehetetlen. Próbáld ezt észben tartani.

Növelték a repülés magasságát és sebességét. A tenger egyhangú felszínét csak a hullámok barázdálták, néha meg mindent eltakartak a felhők.