Isaac Asimov - Nemezis

— Hm. Azt hiszem, igazad van — dünnyögte Genarr. — Hiszen nem kétséges, hogy ő azt szeretné, ha nem idegeskednél annyit miatta, és az is kétségtelen, hogy ezt nem tudja elérni. Ámbár… Az is tény, hogy Marlene megérző képessége erősödött azóta, hogy az Erythróra jött.

Egyetértesz?

— Igen. Egyetértek.

— De nemcsak erről van szó. Most már az intuitív képessége is erősen kifejlődött. Tudja, hogy immúnis a pestissel szemben. Biztos benne, hogy az Erythrón nem érheti semmi ártalom. Abban a szilárd meggyőződésben nézett alá az óceánra, hogy a repülőgép nem zuhanhat le, és ő nem fulladhat bele. A Rotoron is tapasztalható volt nála ilyesféle megérzés? Nem fogta el a bizonytalanság és a szorongás a Rotoron olyankor, amikor erre megvolt az oka, mint ez sok más ifjúval is előfordul?

— De igen! Hát persze.

— Itt azonban mintha újjászületett volna. Tökéletesen biztos önmagában. Miért?

— Nem tudnám megmondani.

— Az Erythro hatna rá? No nem, nem a pestisre gondolok.

Talán valami más? Valami egészen más? Megmondom, miért kérdezem. Mert én magam is éreztem ezt.

— Mit éreztél?

— Egyfajta optimizmust az Erythróval kapcsolatban. Most nem nyomasztott a sivársága, és más sem. Nem mintha azelőtt olyan nagyon kiborított volna, vagy olyan nagyon kizökkentett volna a nyugalmamból, de sohasem kedveltem igazán ezt a bolygót. De most, hogy Marlenével kirándultunk rá, közelebb kerültem ahhoz, hogy megkedveljem, mint bármikor is az alatt a tíz év alatt, amióta rajta lakom. Arra gondoltam, hogy talán rám ragadt Marlene öröme, vagy hogy valamilyen módon ő kényszeríti rám. Vagy esetleg az a valami, ami az Erythróval kapcsolatban őt magát rabul ejti, énrám is hatással van — az ő jelenlétében.

— Azt hiszem, Siever — jegyezte meg Insigna gúnyosan —, hogy neked sem ártana egy agyvizsgálat.

Genarr fölvonta a szemöldökét.

— Azt hiszed, hogy elmulasztottam? Amióta itt lakom, rendszeresen végeztetek agyvizsgálatot magamon. Eddig semmiféle változást nem észleltek, leszámítva azt, ami elkerülhetetlenül velejár az öregedéssel.

— De azóta is ellenőrizted az agyműködésedet, hogy visszatértél a kirándulásról?

— Hát persze. Az volt az első. Nem vagyok ostoba. A teljes analízist még nem kaptam meg, de az előzetes eredmények nem mutatnak elváltozást.

— Akkor most mit fogsz csinálni?

— Azt, ami logikus. Marlene meg én kimegyünk a Kupola alól az Erythro felszínére.

— Nem!

— Vigyázni fogunk. Én már jártam ott.

— Te mehetsz — makacskodott Insigna. — De ő nem. Soha.

Genarr mélyet sóhajtott. Megfordult a székében, és a vakablakot bámulta, mintha abban reménykedne, hogy áthatol rajta a tekintetével, és meglátja a kinti vörösséget.

Aztán visszafordult Insigna felé.

— Odakint egy hatalmas, vadonatúj világot találsz, amely rajtunk kívül senkihez és semmihez sem tartozik. Csak ki kell nyújtanunk érte a kezünket, és régi világunk ostoba elherdálásának tanulságait levonva nekifoghatunk a fejlesztésének. Ezúttal egy jó világot, egy tiszta világot, egy tisztességes világot építhetünk magunknak. A vörösséget meg lehet szokni. Saját növényeinkkel és állatainkkal új életet lehelhetünk belé. Felvirágoztathatjuk a földet és a tengert, és elindíthatjuk a bolygót saját fejlődési pályáján.

— No és a pestis? Azzal mi lesz?

— Majd csak leszámolunk a pestissel, és eszményi feltételeket teremtünk magunknak az Erythrón.

— Csak a hőséget meg a gravitációt kell megszüntetnünk és megváltoztatnunk a kémiai összetételét, és a Megas is eszményi hely lesz a számunkra.

— Ez igaz, Eugenia, de el kell ismerned, hogy a pestis egészen más tészta, mint a hőség, a gravitáció meg a bolygó vegyi összetétele.

— Csakhogy a maga módján a pestis is ugyanolyan életveszélyes valami.

— Eugenia, azt hiszem, már megmondtam neked, hogy számunkra Marlene a legfontosabb személy.

— Az biztos, hogy az én számomra igen.

— Neked csak azért fontos, mert a te lányod. Nekünk, többieknek viszont azért fontos, amire képes.

— Mire lenne képes? Hogy olvasni tud a testbeszédből?

Hogy trükköket hajt végre?

— Meg van győződve róla, hogy nem fog rajta a pestis. Ha ez igaz, akkor megtanulhatjuk tőle…

— Ha ez igaz. Magad is jól tudod, hogy ez csak gyerekes képzelgés. Kár belekapaszkodnod egy pókhálóba.

— Egy világ van odakint, és én akarom azt a világot.

— A végén te is ugyanúgy beszélsz, akárcsak Pitt. Azért a világért kész volnál kockára tenni a kislányomat?

— Az emberiség történelme során sokkal többet is kockára tettek sokkal kevesebbért.

— Szégyellje magát az emberi történelem. Különben is én fogom eldönteni. Az én lányomról van szó.

És Genarr mélységes sajnálattal a hangjában azt mondta:

— Szeretlek téged, Eugenia, de egyszer már elveszítettelek.

Most megcsillant bennem az a halvány remény, hogy hátha jóvá lehet tenni azt a veszteséget. De most attól tartok, hogy ismét el kell veszítselek, de most már örökre. Közölnöm kell veled ugyanis, hogy nem a te kezedben van a döntés joga.

Sőt még csak nem is az enyémben. Hanem Marlenéében. Amit elhatároz, azt így vagy úgy, de véghez is viszi. És minthogy úgy látszik, a birtokában van az a képesség, hogy megnyerjen egy világot az emberiség számára, én a te ellenedben is segíteni fogok neki, hogy azt tegye, amit akar. Kérlek, Eugenia, vedd ezt tudomásul.

Crile Fisher merev arccal vizsgálgatta a Superluminalt. Most látta először a hajót, de elég volt egy gyors pillantást vetnie Tessa Wendel felé: az asszony olyan mosollyal nézett a járműre, amit a férfi csakis tulajdonosi büszkeségként értékelhetett.

A hajó egy nagy barlang közepén, háromszoros biztonsági háló védelmében foglalt helyet. Embereket is lehetett látni, a munka oroszlánrészét azonban gondosan komputerizált (nem emberszabású) robotok végezték.

Fisher már sok és a rendeltetésüknek megfelelően sokféle űrhajót látott életében, de olyan rondát, mint a Superluminal, még soha.

Ha nem ismerné a rendeltetését, talán föl sem tételezné róla, hogy űrhajóval van dolga. Mit szóljon hát? Egyfelől nem akarná megbántani Wendelt. Másfelől viszont az asszony láthatóan kíváncsi a véleményére, és az nem kétséges, hogy dicséretre számít.

Így hát erőt vett magán, és bizonytalanul megjegyezte:

— Van benne valami kísérteties könnyedség — valami darázsszerűség. Az asszony elmosolyodott a „kísérteties könnyedség” hallatán, és Fisher úgy érezte, hogy szerencsésen választotta meg a szót. De aztán így folytatta:

— Hogy érted azt, hogy „darázsszerűség”?

— Van egy ilyen rovar — felelte Crile. — Tudom, hogy az Adelián nemigen találkoztok rovarokkal.

— Mi tudunk a rovarokról — jelentette ki Wendel. — Lehet, hogy nincs az a kaotikus nyüzsgés, mint a Földön…

— De azt hiszem, darazsak nincsenek nálatok. Ezek a mérges rovarok nagyon hasonlítanak a Superluminalra — mutatott a hajóra. — Rajtuk is van egy nagy dudor elöl, egy másik hátul, és a kettőt egy vékony szál köti össze.

— Igazán? — nézett az asszony hirtelen felcsillanó érdeklődéssel a Superluminalra. — Szerezz nekem, ha tudsz, egy képet a darazsakról. A rovar talán jobban megérteti velem a hajó szerkezeti elveit — vagy fordítva.