Isaac Asimov - Nemezis

Egy idő után Genarr figyelmeztette a kislányt:

— Ha előrenézel és egy kissé jobbra, akkor meglátod a Megast előbújni a látóhatár mögül. Feléje fordítjuk a kormányt.

Először csak egy kis fényfolt jelent meg az ég alján, amely lassan dagadni kezdett. Majd egy táguló mélyvörös körív kúszott a látóhatár fölé. A színe határozottan sötétebb volt, minta Nemezisé, amely hátul jobbra és valamivel lejjebb még mindig látható volt az égen.

Ahogy a Megas egyre nagyobbra duzzadt, hamarosan kiderült, hogy ami látható belőle, az nem a teljes korong, hanem csak valamivel több, mint a fele.

— Erre mondják azt, hogy „fázisok”, nemde? — jegyezte meg Marlene érdeklődéssel.

— Eltaláltad. Csak azt a részét látjuk, amelyet megvilágít a Nemezis. Amint az Erythro megkerüli a Megast, úgy tetszik, mintha a Nemezis közelebb kerülne a Megashoz, és mi egyre kisebb darabot látunk a bolygó megvilágított feléből. Majd amikor a Nemezis elhúz közvetlenül a Megas alatt vagy fölött, akkor csak egy fénycsíkot észlelünk a Megas peremén; mindössze ennyi látható a bolygó megvilágított féltekéjéből.

Előfordul, hogy a Nemezis a Megas mögé bújik. Ilyenkor Nemezis-fogyatkozás van, és az éjszaka minden homályos csillaga előbújik, nemcsak azok a fényes csillagok, amelyek akkor is láthatók, amikor a Nemezis az égen van.

Fogyatkozáskor egy sötét, csillagtalan kör mutatja a Megas helyét az égen. És hamarosan egy újabb keskeny fénycsík jelzi a másik oldalon, hogy a Nemezis megint előbújik.

— Milyen csodás! — lelkendezett Marlene. — Akár egy égi színjáték. És nézd csak a Megast, azokat a mozgó csíkokat!

Ezek vastag, vörösbarna, naranccsal tarkított kötegekként vonaglottak végig lassan a bolygó megvilágított felén.

— Viharpászták, amelyeket az iszonyú orkánszelek kergetnek ide-oda. Ha jól megfigyeled, megláthatod, hogy keletkeznek, nőnek, sodródnak és enyésznek el a foltok.

— Tisztára mint egy holovíziós előadás — áradozott Marlene.

— Miért nem gyönyörködnek benne folyton az emberek?

— A csillagászok azt teszik. Helyesebben: az ezen a féltekén elhelyezett elektronikus műszereiken keresztül állandóan megfigyelik. Magam is láttam az obszervatóriumunkban.

Tudod, a Naprendszerben is volt egy hasonló bolygónk. A Jupiter, amely még nagyobb is, mint a Megas.

Közben a bolygó már teljesen a látóhatár fölé emelkedett, és hasonlított egy fölfújt léggömbre, amely valamilyen oknál fogva a bal oldalán behorpadt.

— Milyen szép — lelkendezett Marlene. — Ha a Kupolát az Erythrónak ezen az oldalán építették volna föl, akkor mindenki megcsodálhatná.

— No azért nem, Marlene. Nem egészen így áll a dolog. A legtöbb ember nem szereti a Megast. Említettem, hogy vannak, akik úgy érzik, mintha a fejükre zuhanna, és ez rémülettel tölti el őket.

— Csak egy-két embernek juthat eszébe ilyen hülyeség — jelentette ki Marlene türelmetlenül.

— Eleinte csak egy-két embernek, ám a hülyeség ragályos szokott lenni. A félelem könnyen terjed, és azok is megkapják, akiknek, ha magukra hagyják őket, eszükbe sem jutna megijedni, de mert a szomszédjuk fél, ők is megijednek. Te még nem találkoztál ilyesmivel?

— De igen — ismerte el Marlene kissé keserűen. — Ha egy fiú azt mondja egy libára, hogy csinos, akkora többi is azt hiszi róla. És elkezdik ostromolni… — Zavartan elhallgatott.

— Ez a ragályos félelem az egyik oka, hogy a túloldalon építettük föl a Kupolát. A másik, hogy itt, ahol a Megas örökké az égen tartózkodik, megnehezíti a csillagászati megfigyeléseket.

De azt hiszem, lassan ideje visszafordulnunk. Ismered anyádat. Még képes pánikba esni.

— Hívd föl, és mondd meg neki, hogy minden rendben.

— Fölösleges. Ez a jármű folyamatos jeleket küld ki. Így anyád tudhatja, hogy fizikailag jól vagyunk. Ő azonban emiatt aggódik — tapogatta meg a halántékát jelentőségteljesen.

Marlene hátravetette magát az ülésen, és arcára mély bosszúság ült ki.

— Milyen ciki. Tudom, hogy mindenki azt szajkózza: „Ez csak annak a jele, hogy szeret téged”, de mégis bosszantó.

Miért nem akarja nekem elhinni, hogy semmi bajom sem lehet?

— Azért, mert szeret téged — mondta Genarr, miközben halkan visszafordulásra utasította a gépet —, mint ahogy te is szereted az Erythrót.

Marlene arca egyszerre földerült:

— Ó, igen, szeretem.

— Igen, igen. Ez rögtön látszik abból, ahogy a nevére reagálsz.

És Genarr agyán átfutott: vajon Eugenia Insigna hogyan fogadná ezt?

Az asszony dühödten kifakadt.

— Hogy érted azt, hogy szereti az Erythrót? Hogyan szerethet egy holt világot? Csak nem te tömted tele a fejét?

Mit akarsz elérni azzal, hogy megszeresse ezt a bolygót?

— Légy észnél, Eugenia. Igazán azt hiszed, hogy Marlenét bármire is rá lehet beszélni? Neked talán sikerült valaha is ilyesmi?

— Akkor hát mi történt?

— Én valójában olyan helyzetekbe próbáltam belevinni őt, amelyek elvehetik a kedvét vagy megrémíthetik. Arra akartam…

„rávenni”, hogy utálja meg az Erythrót.

Tapasztalatból tudom, hogy a rotoriak, akik egy telep szűk kis világában nőttek fel, gyűlölik az Erythro végtelenségét; nincs kedvükre a fény vörössége; nem tudnak megbarátkozni a tengernek nevezett hatalmas tócsával; nem tetszenek nekik a sötétséget hozó felhők; utálják a Nemezist; és mindenekfölött utálják a Megast. Mindezek a dolgok nyomasztják, sőt riasztják őket. És én mindezt megmutattam Marlenének.

Elvittem az óceán fölé, olyan messzire, hogy teljes valójában megláthassa a látóhatár fölé emelkedő Megast.

— És?

— És őt semmi sem hozta ki a sodrából. Kijelentette, hogy megszokta a vörös fényt, és már nem is tetszik neki olyan rémisztően vörösnek. Az óceán sem keltette benne a legkisebb félelmet sem, és mindenekfölött érdekesnek és szórakoztatónak találta a Megast.

— Nem tudom elhinni.

— Pedig elhiheted. Ez az igazság.

Insigna a gondolataiba mélyedt, aztán habozva megjegyezte:

— Lehet, hogy ez már annak a jele, hogy megfertőzte őt a… a…

— A pestis. A visszatérésünk után rögtön elrendeltem egy újabb agyvizsgálatot. Még nem kaptuk meg a végleges eredményt, de első ránézésre is látható, hogy nincs semmi változás. Az agy mintázata már enyhe pestisfertőzésre is jelentősen és jól láthatóan megváltozik. Marlenénél ennek semmi nyoma. Viszont éppen most egy érdekes ötlet villant a fejembe. Azt tudjuk, hogy Marlene érzékeny, hogy minden apró jelből olvasni tud. Mások érzelmei valósággal áramlanak hozzá. De észrevettél-e valaha is olyasmit, hogy ez fordítva is érvényesülne? Őtőle vajon nem áramlanak az érzelmek mások felé?

— Nem értem, mire akarsz kilyukadni.

— Ő észreveszi, bármennyire próbálom is leplezni, ha elbizonytalanodom vagy elfog egy kis nyugtalanság, vagy ha nyugodt vagyok és nem tartok semmitől. De nem lehetséges-e, hogy ő valamilyen módon rám tudja kényszeríteni vagy elő tudja idézni, hogy bizonytalan legyek vagy egy kissé aggodalmas — esetleg nyugodt és egykedvű? Ha képes olvasni, nem képes-e ugyanúgy hatni is?

Insigna nagy szemeket meresztett rá.

— Szerintem ez őrültség! — fakadt ki a hitetlenségtől elfúló hangon.

— Lehet. De észrevettél-e valaha is ilyesmit Marlenénél?

Gondolkozz csak!

— Nincs szükségem gondolkodásra. Sohasem vettem észre ilyesmit.