Isaac Asimov - Nemezis

És mit tegyünk: folytassuk a keresést hónapokig, netán évekig, hogy megbizonyosodjunk róla: nem a figyelmünket kerülte el, hanem valóban nincs ott?

— És a neurodetektor…

— Megtalálja nekünk a Rotort.

— Nem lesz ez ugyanolyan nehéz…

— Nem. A világmindenség el van árasztva fény és rádióhullámokkal meg mindenféle sugárzással, és ezrek vagy milliók közül kell egyetlen forrást elkülönítenünk. Ezt meg lehet tenni, de nem könnyen, és sok időbe telik. Ezzel szemben az egymással bonyolult kapcsolatban álló neuronok jellegzetes elektromágneses sugárzása eléggé egyedülálló.

Aligha föltételezhető, hogy egynél több ilyen forrásra sikerül bukkannunk — vagy ha mégis, akkor azért, mert a Rotor újabb telepet épített föl. Helyben vagyunk. Én ugyanúgy szeretném, ha megtalálnád a kislányodat, mint te. És miért tenném ezt, ha nem akarnám, hogy te is ott legyél velünk a hajón? Ne félj, ott leszel!

— És te az egész társaságot rávetted, hogy ebbe beleegyezzen? — kérdezte Fisher megindultan.

— Nekem ott elég nagy a befolyásom, Crile. Ám van itt még valami. Ez rendkívül bizalmas, ezért nem beszélhettem róla a hajón.

— Igazán? És mi legyen az?

— Crile — mondta Wendel gyengédséggel a hangjában —, te nem is hiszed, mennyit foglalkozom veled gondolatban.

Fogalmad sincs, mennyire szeretném, ha nem érne csalódás téged. Mi lesz, ha semmit sem találunk a Szomszéd Csillag mellett? Mi lesz, ha a térséget átfésülve azt tapasztaljuk, hogy a környéken sehol sincs értelmes élet? Akkor visszatérünk és jelentjük, hogy a Rotornak se híre, se hamva? Várj, Crile, hagyd a dühöngést máskorra. Én nem azt állítom, hogy ha nem találunk értelmes életet a Szomszéd Csillag mellett, akkor ebből óhatatlanul az következik, hogy a Rotor és lakói elpusztultak.

— Mi más következhetne?

— Az, hogy esetleg nem voltak megelégedve a Szomszéd Csillaggal, és továbbálltak. Esetleg csak annyi időre álltak meg egyik-másik bolygónál, hogy kitermeljék az építéshez és a mikrofúziós motorok újratöltéséhez szükséges anyagokat. És utána folytatták útjukat.

— És ha ez igaz, akkor honnan tudhatnánk, hogy hol keressük őket?

— Már csaknem tizennégy év telt el azóta, hogy úton vannak.

Hiperrásegítővel csak a fény sebességével utazhatnak. Ha el is értek valamelyik csillaghoz és megtelepedtek mellette, az csakis olyan csillag lehet, amely tizennégy fényévnél nincs messzebb tőlünk. Ilyen pedig nem sok akad.

Szuperluminális sebességgel mindegyiket fölkereshetjük. Neurodetektorral pedig gyorsan kideríthetjük, hogy ott van-e valahol a Rotor.

— Lehet, hogy ebben a pillanatban is valahol a csillagközi térben vándorolnak. Akkor hogyan fogunk a nyomukra akadni?

— Sehogy, de legalább valamelyest megnöveljük az esélyünket, ha a neurodetektorunkkal fél év alatt megvizsgálunk, mondjuk, egy tucatnyi csillagot, ahelyett, hogy az időnket egyetlen csillag reménytelen vizsgálatára vesztegetnénk. És ha kudarcot vallunk — mert ezt a lehetőséget sem szabad számításon kívül hagynunk —, akkor legalább úgy térünk vissza, hogy jelentős mennyiségű adatot halmoztunk fel egy tucat különböző csillagról — egy fehér törpéről, egy kékesfehér forró csillagról, egy napszerű csillagról, egy szoros ikerpárról és így tovább. Mert aligha számíthatunk arra, hogy az életünk folyamán még egy utat megtehetünk, akkor hát miért ne használjuk ki alaposan ezt az egyet, és legalább jókora zajt csapva vonuljunk be a történelembe, nem igaz, Crile?

— Lehet, hogy igazad van, Tessa — mélázott el Crile. — Elég baj, ha egy tucat csillag átfésülése után üres kézzel térünk vissza, de sokkal nagyobb baj, ha egyetlen csillag környékének átvizsgálása után abban a hitben térünk meg, hogy a Rotor ott van valahol elérhető közelségben, de nem volt időnk rá, hogy utána menjünk.

— Pontosan.

— Megpróbálom ehhez tartani magam — jelentette ki Crile lemondóan.

— Még valamit — folytatta Wendel. — Az is megeshet, hogy a neurodetektor nem földi eredetű értelmes lényeket mutat ki.

És ezt kár volna elmulasztani.

Fisher meghökkent.

— De ez aligha valószínű, nem igaz?

— Cseppet sem valószínű, de ha mégis megtörténne, annál több ok van rá, hogy ne szalajtsuk el. Különösképpen, ha a Földtől mért tizennégy fényévnyi távolságon belül van. Nincs semmi a világmindenségben, ami olyan érdekes lenne, mint egy másik értelmes lény — vagy olyan veszedelmes.

Mindenképpen meg kell ismernünk.

— Van egyáltalán esélyünk rá, hogy fölfedezzük, ha nem földi eredetű? A neurodetektorok csak az emberi értelemhez vannak kalibrálva. Van egy olyan érzésem, hogy föl sem ismernénk egy igazán különös életformában az élő szervezetet — nem is beszélve az intelligenciáról.

— Az elképzelhető — vitatkozott Wendel —, hogy az életet nem ismerjük föl, de az véleményem szerint elképzelhetetlen, hogy az intelligencia elkerülné a figyelmünket, és bennünket nem az élet, hanem az értelem érdekel. Bármilyen legyen is az intelligencia, akármilyen furcsa és felismerhetetlen formát öltsön is, mindenképpen szüksége van egy bonyolult struktúrára, egy nagyon bonyolult — legalább olyan bonyolult struktúrára, mint az emberi agy.

Sőt mi több:

elektromágneses kölcsönhatást is feltételez. A gravitációs kölcsönhatás túlságosan gyenge; az erős és a gyenge nukleáris kölcsönhatásoknak pedig túlságosan rövid a hatótávolságuk. Ami pedig ezt az új hipermezőt illeti, amivel mi most a szuperluminális repülésben dolgozunk: amennyire tudjuk, a természetben nem létezik, és csak akkor jön létre, ha az intelligencia megalkotja.

A neurodetektor képes kimutatni egy mégoly bonyolult elektromágneses mezőt is, amely az intelligencia meglétéről árulkodik— függetlenül attól, hogy milyen a formája vagy a kémiája annak az intelligenciának. És mi felkészülünk akár arra, hogy tanuljunk, akár arra, hogy elfussunk. Az értelem nélküli élet pedig nem valószínű, hogy veszélyes volna egy olyan műszaki civilizáció számára, minta miénk — bár minden idegen életforma, még a vírusok fokán is, érdekes lenne számunkra.

— És miért kell ezt az egészet titokba burkolni?

— Azért, mert gyanítom — sőt tudom —, hogy a Globális Kongresszus azt akarja, hogy minél előbb visszatérjünk, hogy megbizonyosodjék a terv sikeréről, és a mi hajónk tapasztalatainak a fölhasználásával új és jobb szuperluminális hajótípusokat lehessen kifejleszteni. Én viszont, ha minden jól megy, körül akarok nézni a világegyetemben, és nem bánom, ha ők várnak egy kicsit. Nem azt mondom, hogy mindenképpen ezt teszem, de nyitva akarom hagyni a lehetőségét. Ha megtudnák, hogy ilyesmit tervezek — vagy hogy egyáltalán ilyesmi megfordul a fejemben —, szerintem olyan legénységet raknának a hajóra, amely jobban hajlik a szófogadásra.

Fisher bágyadtan elmosolyodott.

— Mi a baj, Crile? — kérdezte Wendel. — Tegyük föl, hogy nyoma sincs a Rotornak meg a lakóinak. Kész volnál akkor rá, hogy szedd a sátorfádat és csalódottan visszahajózz a Földre?

A világmindenség ott van karnyújtásnyira, és te elszalasztanád?

— Á, dehogy. Csak azon tűnődöm, hogy mennyi időbe telik, mire beszerelik a detektorokat meg ami még az eszedbe jut.

Jó két esztendő múlva átlépem az ötvenet. A Hivatalnak dolgozó ügynököket ötvenéves korukban rendszerint bevonják a telepről. Adnak nekik valamilyen irodai munkát a Földön, és többé nem szállhatnak űrhajóra sem.