Isaac Asimov - Nemezis

— Fölöttébb akaratos. A többi telepen is elterjedt a híre. És nem nagyon kedveltük őt. Ha az volt az elképzelése, hogy keres egy helyet a Rotor számára, amely rejtve van az emberiség többi része elől, akkora legjobb, amit tehetett, hogy célba veszi a Szomszéd Csillagot, mert az közel van, és akkoriban a Rotoron kívül még senki sem tudott róla. És ha bármilyen megfontolásból egy olyan rendszert keresett, amelynek ő a kizárólagos ura, akkor nem volna Janus Pitt, ha nem félne attól, hogy mások is a nyomába erednek és megtörik a monopóliumát. Ha pedig sikerült a Rotor számára egy használható bolygót találnia, akkor még féltékenyebben óvakodna a betolakodóktól.

— Mire akarsz kilyukadni? — kérdezte Fisher, aki egyre nyugtalanabbul feszengett a helyén, mint aki nagyon is jól tudja, miről van szó.

— Nos, holnap fölszállunk, és nem sok idő múlva odaérünk a Szomszéd Csillag közelébe. És ha van ott egy bolygó, mint ahogy úgy látszik, te hajlamos vagy ezt hinni, és ha azt találjuk, hogy a rotoriak elfoglalták maguknak, akkor ne hidd, hogy mi csak úgy egyszerűen leszállunk a felszínére és elkiáltjuk magunkat: „Hahó! Ki van itt?” Mert attól tartok, hogy ha Pitt megpillant bennünket, a maga módján fog üdvözölni minket, és csak a másvilágon ébredünk föl.

Ranay D’Aubisson az Erythro Kupola többi lakójához hasonlóan kiküldetése alatt rendszeresen visszalátogatott a Rotorra. Szükség volt rá, hogy időnként szippantsanak az otthon levegőjéből, új erőt merítsenek régi gyökereikből.

Ez alkalommal azonban D’Aubisson a tervezettnél valamivel korábban „utazott föl” (ahogy az Erythróról a Rotorra való látogatást nevezték). Ugyanis személyesen Pitt főbiztos rendelte magához. Janus Pitt az irodájában várta, és az asszony gyakorlott szeme észrevette a főbiztoson az öregedésnek azokat a jeleit, amelyek az alatt a néhány év alatt jelentek meg rajta, amióta nem látta őt. Természetesen a munkája nem tette szükségessé, hogy gyakran találkozzék a főnökével.

A hangja azonban semmit sem veszített erejéből, mint ahogy a tekintete is megőrizte metsző élét, és a szelleme is a szokott élénkséggel tündökölt.

— Megkaptam a jelentését a Kupolán kívül történt incidensről — kezdte Pitt —, s feltűnt, hogy milyen óvatosságot tanúsít a diagnózis felállításában. Most azonban négyszemközt és nemhivatalosan árulja el nekem, pontosan mi is történt Genarr-ral? Ez a helyiség védve van, nyugodtan beszélhet.

— Attól tartok — mondta D’Aubisson szárazon —, hogy ha óvatos is a jelentésem, a teljes igazságot tartalmazza.

Igazából nem tudjuk, mi történt Genarr parancsnokkal.

Agylelete mutatott ugyan elváltozásokat, ezek azonban rendkívül kicsik voltak, és nem találtunk ehhez hasonlót a korábbi gyakorlatunkban. És csak múló változások voltak, mert gyorsan és nyom nélkül visszaállt a korábbi állapot.

— De hát valami mégiscsak történt vele?

— Ó, igen, de éppen ez a bökkenő. Annál többet, hogy „valami”, ma sem tudunk mondani.

— Netán a pestis valamilyen formája?

— Nyomát sem láttuk nála… a korábban megfigyelt szimptómáknak.

— Csakhogy a pestis korábbi eseteiben az agyvizsgálat még gyerekcipőben járt. Akkor még aligha vette volna észre azokat a jeleket, amelyeket most, ezért hát nem lehet szó nála mégis a pestis enyhe formájáról?

— Meglehet, csakhogy erre nincs semmi bizonyítékunk, különben is Genarr most már teljesen normális.

— Gondolom, csak annak látszik, de abban sem lehetünk igazán biztosak, hogy nem esik-e vissza.

— Ennek feltételezésére sincs semmi alapunk.

A főbiztos arcán átsuhant a türelmetlenség halvány árnyéka.

— Ne vitatkozzon velem, D’Aubisson. Maga is jól tudja, hogy Genarr pozíciójának szerfölött nagy a fontossága. A Kupola helyzete nagyon is törékeny, hisz sohasem tudhatjuk, hogy kitör-e ismét a pestis és mikor. Genarr értéke az volt, hogy immunisnak látszott a kór ellen, de többé aligha tekinthetjük annak. Valami történt vele, és nekünk készen kell állnunk a leváltására.

— Ezt a döntést önnek kell meghoznia, főbiztos úr. Orvosi szempontok nem indokolják a lecserélését.

— De szorosan rajta fogja tartani a szemét, és remélem, hogy ezt a lehetőséget sem hagyja figyelmen kívül.

— Orvosi kötelességemnek fogom tekinteni.

— Helyes. Különösen, mert ha a leváltásra sor kerülne, én magára gondoltam.

— Énrám? — Az asszony nem tudta elnyomni az arcára szökő izgalom pírját.

— Igen, miért ne? Közismert, hogy sohasem lelkesedtem az Erythro meghódításáért. Mindig is azt vallottam, hogy meg kell őriznünk az emberiség mozgékonyságát, és nem szabad megengednünk, hogy ismét egy nagy bolygóhoz láncolt rabszolga legyen. Ezzel szemben azt tartanám okosnak, ha a bolygót gyarmatosítanánk ugyan, de nem mint lakóhelyet, hanem mint hatalmas energiaforrást — valahogy úgy, mint ahogy a Holdat kezeltük a Naprendszerben. Erre azonban gondolni sem lehet, ugye, ha a fejünk fölött ott függ a pestis.

— Ez igaz, főbiztos úr.

— Ezért mindenekelőtt ezt a problémát kell megoldanunk.

Ettől azonban még távol vagyunk. A pestis visszavonult, és mi ebbe belenyugodtunk — ez a legutóbbi incidens azonban arról tanúskodik, hogy a veszély még korántsem múlt el. Akár a pestis érintette meg az ujjával Genarrt, akár más, mindenképpen átesett valamin, és én azt akarom, hogy ennek az ügynek elsőrendű figyelmet szenteljenek. És maga látszik a kézenfekvő személynek, hogy ezt a dolgot a kezébe vegye.

— Én örömmel vállalom a felelősséget. Akkor is csak ugyanazt csinálnám, amit most is próbálok csinálni, csak nagyobb lenne a hatásköröm. Merjem föltételezni, hogy én leszek az Erythro Kupola parancsnoka?

— Amint mondta, ezt nekem kell eldöntenem. Fölfoghatom úgy, hogy nem utasítaná vissza, ha fölajánlanám magának ezt a posztot?

— Igen, főbiztos úr. Nagy megtiszteltetésnek tartanám.

— Én is azt hiszem — jegyezte meg Pitt szárazon. — És mi történt a kislánnyal? D’Aubissont egy pillanatra megzavarta a hirtelen témaváltoztatás. Szinte dadogva ismételte meg a kérdést.

— A kislánnyal?

— Igen, a kislánnyal, aki odakint volt Genarr-ral, azzal, aki ledobta magáról a védőruhát.

— Marlene Fisherrel?

— Igen, így hívják. Vele mi történt?

— Hát… semmi, főbiztos úr — felelte D’Aubisson habozva.

— Ez áll a jelentésben. De most feleljen! Valóban semmi?

— Sem az agyvizsgálat, sem más nem mutatott ki semmit.

— Azt állítja, hogy miközben Genarr, aki E-ruhát viselt, leesett a lábáról, ez a lány, ez a Marlene Fisher, E-ruha nélkül is megúszta minden baj nélkül?

D’Aubisson megvonta a vállát.

— Úgy van, legalábbis amennyire meg tudjuk állapítani.

— Maga nem tartja ezt rendkívülinek?

— Ő egy rendkívüli fiatal nő. Az agylelete…

— Ismerem az agyleletét. Azt is tudom, hogy furcsa képességekkel bír. Maga észrevette ezt?

— Ó, igen. De még mennyire!

— És hogy nevezné az ó képességeit? Gondolatolvasásnak talán?

— Nem, főbiztos úr. Ez szóba sem jöhet. A telepátia csak puszta fantazmagória. Ami azt illeti, én nem bánnám, ha gondolatolvasás volna, mivel az nem olyan veszélyes. A gondolatokon lehet uralkodni.

— És mi az, ami ennél veszélyesebb?

— A jelek szerint ó a test nyelvéből olvas, márpedig azt nem lehet elleplezni. Minden rezzenés mond valamit — tette hozzá az asszony némi keserűséggel, ami nem kerülte el Pitt figyelmét.