Isaac Asimov - Nemezis

— Mi van akkor, ha sürget az idő, és úgy érzed, hogy a gravitáció elhanyagolható, ám kiderül, hogy mégsem az?

— Reménykedjünk, hogy ez nem történik meg.

— Beszéltél az átmenetet kísérő feszültségekről. Vagyis hogy akár már az első átmenetünk is végzetes lehet, még ha számításba vesszük is a gravitációt.

— Lehet, csakhogy az egyes átmenetekre jutó végzetes balesetek eshetősége mérhetetlenül kicsi.

— Még ha nem végzetes is, akkor is lehet kellemetlen?

— Ezt nehéz megmondani, mert szubjektív ítélet dolga. Azt kell megérteni, hogy itt a gyorsulás nem játszik szerepet. A hiperrásegítés esetén a hajónak föl kell küzdenie magát a fénysebességre, sőt időközönként kissé azon túlra is, és mindezt egy kis energiájú hipertérmező segítségével. A hatékonyság alacsony, a sebesség magas, a kockázat nagy, és őszintén megvallva, fogalmam sincs, jár-e és milyen kényelmetlenséggel.

Ebben a szuperluminális repülésben, amilyen a miénk, nagy energiájú hipertérmezőt alkalmazunk, és az átmenetet normális sebességgel végezzük el. Lehet, hogy az egyik pillanatban a sebességünk ezer kilométer másodpercenként, a következő pillanatban pedig minden gyorsulás nélkül egymilliárd kilométerre ugrik. És minthogy nincs gyorsulás, mi semmit sem érzünk meg ebből.

— Hogy lehetséges az, hogy nincs gyorsulás, amikor egy pillanat alatt milliószorosára ugrik a sebességünk?

— Úgy, hogy az átmenet a gyorsulás matematikai megfelelője. Csakhogy a testünk a gyorsulásra reagál, az átmenetre viszont nem.

— Ezt honnan lehet tudni?

— Onnan, hogy a hipertéren át állatokat juttatunk el egyik helyről a másikra. Ezek csupán az ezredmásodperc tört részéig tartózkodnak a hipertérben. Minket a rendes tér és a hipertér közötti átmenet aggaszt, ilyenre pedig még a hipertérben megtett legrövidebb utazás alkalmával is mindkét irányban sor kerül.

— És kísérleteztetek állatokkal?

— Hát persze. Amikor megérkeztek a fogadóállomásra, elmondani ugyan nem tudták, mit éltek át, de ott álltak nyugodtan, és egy szőrük szála sem görbült meg. Látszott rajtuk, hogy semmi bántódásuk nem esett. Vagy tucatnyi mindenféle állattal próbát tettünk. Még majmokat is bevetettünk, és mindegyikük megúszta — kivéve egyetlen esetet.

— Miért, mi történt abban az egy esetben?

— Az állat csúnyán megcsonkítva, döglötten érkezett meg, de ennek egy programozási hiba volt az okozója. És egyáltalán nem az átmenet. És valami ilyesmi velünk is megtörténhet. Nem valószínű, de megtörténhet. Mintha beakadna a cipőd a küszöbbe, megbotlanál, elesnél és kitörnéd a nyakadat. Ilyesmi megesett, ám nem kell attól tartanunk, hogy mindenkor megesik, valahányszor átlépünk egy küszöböt. Rendben?

— Azt hiszem, nincs más választásom — felelte Fisher komoran. — Rendben.

Két órával és huszonhét perccel később a hajó épségben átlépett a hipertérbe anélkül, hogy az utasai közül bárki is észrevett volna valamit, és megtörtént a fény sebességét messze túlszárnyaló első szuperluminális űrrepülés.

Az átmenetre földi standard idő szerint 2237. január 15-én, este 9 óra 20 perckor került sor.

Csend!

Marlene élvezte a csendet, annál is inkább, mert ha úgy tartja kedve, bármikor megszakíthatja. Lehajolt, fölemelt egy kavicsot és egy sziklához vágta. Az tompa koppanással a földre hullott, aztán megint csend lett.

Nem volt rajta több ruha, mint amit a Rotoron is viselne, tökéletesen szabadnak érezte hát magát.

A Kupolát elhagyva egyenesen a patak felé indult el, ügyet sem vetve rá, hogy megjegyezze magának az utat.

Még ott csengett a fülében anyja eléggé erőtlen könyörgése: „Kérlek, Marlene, ne feledkezz meg az ígéretedről, hogy nem mégy a Kupola látótávolságán túl.” De ő csak kurtán elmosolyodott, és elengedte a füle mellett anyja szavait. Lehet, hogy megfogadja, lehet, hogy nem.

Eszében sincs, hogy korlátozza magát, akármilyen ígéretet tett is kénytelen-kelletlen a békesség kedvéért. Végtére is van nála egy hullámkibocsátó. Bármikor meg lehet állapítani a tartózkodási helyét. Ha vételre kapcsolja, ő maga is figyelemmel kísérheti a Kupola leadójának az irányát.

Ha bajba jutna, elesne, vagy bármilyen baj érné, a segítségére siethetnek.

Ha eltalálná egy meteor — nos, akkor lőttek. Akkor hiába tartanák szemmel a Kupolából, senki sem tehetne semmit.

Még a meteorok nyugtalanító lehetősége sem volt képes megzavarni az Erythro csodálatos békéjét. A Rotoron egy perc nyugalma sincs az embernek a zajtól. Akárhová megy, a levegő szünet nélkül remeg és rázkódik, s a fáradt fülnek nincs menekvése a hanghullámok ostromától. Még ennél is rosszabb lehet a Földön, a nyolcmilliárdnyi emberével, sok billió állatával, égiháborúival és az égi és földi vizek féktelen háborgásával. Egyszer belehallgatott „A Föld zajai” című fölvételbe, ám hamar megtelt vele és fintorogva kikapcsolta.

Itt az Erythrón azonban csodálatos csend honol.

Marlene odaért a patakhoz, a víz lágy, bugyborékoló hangot hallatva csörgedezett tova a lábai előtt. Fölemelt egy csorba kavicsot, bedobta a vízbe, ahol az apró csobbanással elmerült.

Az Erythrón nem volt tilos a hang; csak éppen, mint valami ritka élményt, nagyon szűkmarkúan osztogatták, hogy általa még drágábbá varázsolják az uralkodó csendet.

Talpával dobbantott a patakpart lágy agyagán. Fülét megütötte a tompa huppanás, szeme meglátta talpának elmosódó lenyomatát. Leguggolt, tenyerével kimerített egy kis vizet, és a lába előtt a földre löttyintette. Az átnedvesedett talaj foltokban megsötétedett — bíbor színe kirítt a rózsaszín háttérből. Folytatta a locsolást, majd jobb lábával a sötétebb foltra nehezedett. Cipője az előbbinél mélyebb lenyomatot hagyott a talajon.

A patak medrében heverő sziklatömbökön lépegetve átlábolt a túloldalra. Marlene kezeit lóbálva, nagyokat szippantva a levegőből, erőteljes léptekkel folytatta útját.

Nagyon jól tudta, hogy a levegő oxigéntartalma valamivel alacsonyabb, mint a Rotoron. Ha futásnak eredne, gyorsan elfáradna, de semmi sem ösztökélte, hogy szaladjon. A futással csak gyorsabban felélné a világát.

Mindent alaposan szemügyre akart venni!

Hátranézett, és jól látta a mögötte magasodó Kupolát s külön azt a buborékot, amely a csillagászati műszereket rejtette. Ez bosszúsággal töltötte el. Olyan messze akarta tudni magát tőle, hogy ha körbefordul, akkor csak a látóhatár teljes — ha nem is tökéletes — körvonalát lássa maga körül, amelyet (rajta kívül) sehol semmilyen emberi alkotás nem zavar meg.

(Nem kellene felhívnia a Kupolát? Nem kellene közölnie az anyjával, hogy rövid időre eltűnik a látókörükből? Á, csak vitatkoznának.

Elégedjenek meg a leadójával!

Ebből megállapíthatják, hogy él, jól van és itt kószál. Eltökélte, hogy ha fölhívnák, nem válaszolna. Igazán! Hagyják őt békében!) Szeme kezdett alkalmazkodni a Nemezis és körös-körül a táj rózsaszínéhez. Nem is egyöntetű rózsaszín volt ez, hanem hol sötétebb, hol világosabb árnyalatok váltakozása, a bíbortól a narancson keresztül egyes helyeken csaknem a sárgáig.

Idővel kifinomult látása a színeknek egészen új palettáját fogja érzékelni, amely legalább olyan változatos lesz, mint a Rotoron, csak sokkal megnyugtatóbb.