Isaac Asimov - Nemezis

Mi lesz akkor, ha majd az emberek betelepítik az Erythrót, meghonosítják itt az életet, városokat emelnek? El fogják rontani vajon? Vagy tanulnak majd a Föld példájából és más útra térnek, s a szívük vágya szerinti új világot építenek ezen az érintetlen bolygón?

De kinek a szíve vágya szerint?

Ez a bökkenő. A különböző emberek különböző eszméket dédelgetnek, marakodni fognak egymással, és összebékíthetetlen célokat kergetnek. Nem volna jobb mégis meghagyni az Erythrót olyan üresnek, amilyen most?

Helyes volna ez, amikor az emberek örömüket lelhetnék benne? Marlene egyben biztos volt, hogy ő nem akar elmenni innen. A világ melegséggel töltötte el. Maga sem tudta, miért, de itt inkább otthon érezte magát, mint a Rotoron valaha is.

Talán a Föld atavisztikus emléke munkál benne ködösen? A génjeiben talán ott él a nagy és végtelen világ érzete; olyan vágy, amit egy apró, mesterséges, űrben forgó város képtelen kielégíteni? Hogy lehetséges ez? A Föld, a nagyságát kivéve, minden lehetséges ismérvét tekintve különbözik az Erythrótól.

És ha ő ott őrzi a génjeiben a Földet, akkor miért nincs ez így másokkal is?

Valamilyen magyarázatnak lennie kell. Marlene megrázta a fejét, mintha ki akarná űzni belőle a ködöt, és mint aki a végtelen űr közepében érzi magát, pörgettyűként forogni kezdett, és csak forgott a tengelye körül. Különös, hogy az Erythrót nem érezte pusztának. A Rotoron ott láthatja az ember a zöld és borostyánszín párában fürdő gabonaföldeket és gyümölcsöskerteket, meg az emberkéz alkotta építmények mértani összevisszaságát. Itt az Erythrón azonban csak a hullámzó tájat látni, amelyen — mintha egy óriás kéz szórta volna szét — rendetlenül mindenféle nagyságú szikladarabok hevernek szerteszét, és e méla árnyak között és körül keskeny patakocskák kanyarognak. És életnek semmi nyoma, hacsak nem számítjuk azt a miriádnyi apró, baktériumszerű véglényt, amely a Nemezis vörös fénysugárzását energiaforrásként fölhasználva gondoskodik a levegő oxigén-utánpótlásáról.

És a Nemezis, mint minden vörös törpe, legalább kétszázmilliárd esztendőn keresztül árasztani fogja fukarul kimért energiáját, és gondoskodik róla, hogy az Erythro és rajta a parányi prokarióták mind ez idő alatt ne szűkölködjenek melegben és kényelemben. A Föld Napja már rég meghal, és az ezután születő sok fényes csillag is hasonló sorsra jut, ám a Nemezis még mindig változatlanul ragyogni fog, és az Erythro is változatlanul ott fog keringeni a Megas körül, és a prokarióták is születni fognak és meghalni, de lényegében minden változás nélkül élni fognak rajta.

Nincs joga az embernek, hogy idejöjjön és változást hozzon ebbe a változatlan világba. Ám ha csak ő volna itt egyedül az Erythrón, szüksége volna élelemre — és társaságra.

Időnként vissza-visszatérhetne a Kupolába, hogy ellássa magát, vagy kielégítse társasági igényeit, ám annyi biztos, hogy ideje nagy részét itt kint töltené az Erythróval kettesben.

És ha mások is követik őt? Hogy akadályozhatná meg ezt? És ha mások is jönnek, akármilyen kevesen is, ez nem jelentené-e óhatatlanul a Paradicsom végét? Nem ő maga okozza-e a pusztulását azzal, hogy betette a lábát — ő egyedül! — a Paradicsomba?

— Nem! — kiáltott föl egyszerre hangosan, a kíváncsiságtól űzve, hogy képes-e egymagában rákényszeríteni ezt az idegen légkört, hogy megrezegtesse a hangjával és rábírja, hogy a füléhez szállítsa a hangját.

Meghallotta a saját kiáltását, de a lapos terepen nem volt semmi, ami visszhangot kelthetett volna. A hangja, amint megszületett, nyomban el is enyészett.

Újból körbefordult. A Kupola már csak vékony árnyékként ült a látóhatár szélén. Akár tudomást sem kell vennie róla. De még mindig ott van. Azt akarta, hogy teljesen eltűnjön a szeme elől. Azt akarta, hogy semmi se zavarja az együttlétet az Erythróval.

Hallotta a szél halk susogását, ebből sejtette, hogy megerősödött. A testén még nem érezte az erejét, és a hőmérséklet sem esett vissza, és nem volt kellemetlen.

Akár egy elhaló sóhajtás: Ah-h-h-h-h.

Marlene kíváncsian az égre pillantott. Az időjárás-jelentés tiszta időt ígért a mai napra. Lehetséges volna, hogy az Erythrón hirtelen és váratlan vihar kerekedik? Megerősödhet a szét, és elsöpri a jó érzését? Felhők száguldják be az eget, és eső korbácsolja a testét, mielőtt visszajutna a Kupolába?

Butaság, akár a meteorok. Szokott persze esni az eső az Erythrón, de most csak néhány apró, rózsaszín felhőpamacs tarkállik odafönt. Lustán úsznak a sötét és üres égbolton.

Viharnak nem látszik semmi jele.

— Ah-h-h-h-h — susogta a szél. — A-a-a-a-é-é-é.

A hang megduplázódott, és Marlene a homlokát ráncolta. Mi okozhatja ezt a hangot? Tény, hogy a szél magában nem adhat ilyen hangot. Ahhoz, hogy ilyen fütyölő hangot adjon, valamilyen akadálynak kell lennie az útjában. Ilyesmit azonban sehol sem látott a közelben.

— A-a-a-a-é-é-é-é-é-e-e-e-e.

Íme, ez meg már hármas hang, és a hangsúly a középsőn.

Marlene fürkészőn körülnézett. Nem tudott rájönni, honnan jöhet a hang. Valaminek vibrálnia kell, hogy azt gerjessze, de nem látott, nem érzékelt ilyesmit. Az Erythro minden kétséget kizáróan üresnek és némának tetszik.

— A-a-a-a-é-é-é-e-e-e.

Újból. Tisztább, mint az imént. Mintha a saját fejében hallaná a hangot, és a szíve nagyot dobbant, és egész testében megremegett erre a gondolatra. Érezte, hogy a karja libabőrös lesz.

Semmi baj sincs a fejével! Semmi!

Várt, hogy felhangzik-e még egyszer a hang, s az nem sokat váratott magára. Még hangosabban. Még tisztábban.

Hirtelen tekintélyt parancsoló csengést vélt kihallani belőle, mintha a gyakorlás egyre magabiztosabbá tette volna.

— A gyakorlás? De mit gyakorol?

Aztán önkéntelenül, teljesen akarattalanul a fejébe ötlött a gondolat:

Mintha valaki, aki nem tudja kiejteni a mássalhangzókat, az én nevemet próbálná kimondani.

És mintha csak erre a jelre várt volna, vagy mintha a gondolata újabb energiát szabadított volna föl, vagy megélesítette a képzeletét, tisztán hallotta:

— Mah-h-h-lé-é-é-ne-e-e.

Gépiesen, anélkül hogy tudatában lett volna, mit cselekszik, fölemelte a kezét és befogta a fülét.

Marlene — ismételte meg hangtalan gondolatként.

Aztán hallotta az utánzó hangot:

— Mahr-lé-ne.

Majd könnyedén, szinte természetes könnyedséggel:

— Marlene.

A lány összerezzent, mert fölismerte a hangot. Aurinel volt, a Rotorról, akit azóta sem látott, hogy még ott, a Rotoron megmondta neki: a Föld el fog pusztulni. Azóta nem is igen gondolt rá, ám ha mégis, akkor mindig fájdalommal. Miért hallja az ő hangját ott, ahol nincs jelen — vagy miért hall egyáltalán hangot ott, ahol senki sincsen?

— Marlene.

Ekkor föladta. Ez már az erythrói pestis, amelyről olyan biztosan állította, hogy nem fogja őt megérinteni.

Vakon, vaktában futni kezdett a Kupola felé, meg sem bizonyosodva róla, hogy merre van tőle.

Azt sem vette észre, hogy torkaszakadtából sikoltozik.

Behozták az épületbe.

Észrevették, hogy hirtelen megiramodik. Két őr E-ruhában és sisakban azonnal eléje sietett, és meghallotta a sikoltását.

A sikoltozás azonban abbamaradt, még mielőtt odaértek volna hozzá. Rohanása is lelassult, majd megállt; mindez még azelőtt, hogy észrevette volna az őrök közeledését. Amikor odaértek hozzá, nyugodtan rájuk nézett, és meglepetésükre azt kérdezte tőlük: