Isaac Asimov - Nemezis

— Gyakran megesik ez magával, Ranay?

— Nem — felelte az asszony élesen. — Mint ahogy a hivatástudatomat sem szokták gyakran kétségbe vonni.

— Egy lobbanékony kislány. Miért vette úgy a szívére?

— Nem változtatnánk témát? Az agyleleten nem látszik semmilyen változás. Ha korábban normális volt, akkor most is az.

— Ez esetben szakmailag osztja azt a véleményt, hogy folytathatja az Erythro földerítését?

— Minthogy láthatóan semmi elváltozást nem szenvedett, nincs rá semmi okom, hogy megtiltsam neki.

— Kész lenne rá, hogy ennél tovább menjen, és kiküldje őt a bolygóra?

D’Aubisson magatartása egyszerre ellenségessé vált.

— Ugye, tudja, hogy találkoztam Pitt főbiztossal! — Ez nem úgy hangzott, mint egy kérdés.

— Igen, tudok róla — felelte Genarr nyugodtan.

— Megkért rá, hogy szervezzem meg az erythrói pestis tanulmányozását, és erre bőkezű támogatást ígért.

— Én csak helyeselni tudom ezt a kezdeményezést, és szerintem jobb szakembert keresve sem találhattunk volna a munka irányítására.

— Köszönöm. Viszont nem nevezett ki parancsnoknak az ön helyére. Ezért az ön dolga, parancsnok, hogy eldöntse, ki lehet-e engedni Marlene Fishert az Erythróra. Én csak arra fogok szorítkozni, hogy megvizsgáljam az elméjét, ha rendellenesség jelei mutatkoznának nála.

— Nekem az a szándékom, hogy engedélyezni fogom Marlenének, hogy amikor csak akar, szabadon kimehessen az Erythróra. Megkaphatom ehhez az egyetértését?

— Minthogy már kifejtettem azt az orvosi véleményemet, hogy a kislány nem szenved pestisben, ezért távol áll tőlem, hogy akadályt gördítsek az útjába, a döntés joga azonban egyedül önt illeti meg. Ha bármit is írásba kell foglalni, azt önnek kell aláírásával szentesítenie.

— De maga nem próbál akadékoskodni?

— Erre nincs semmi okom.

A vacsorát befejezték, és lágy muzsika töltötte meg a szobát. Siever Genarr, aki gondosan kerülgette a témát a nyugtalan Eugenia Insigna előtt, végre rátért a tárgyra:

— A szavak Ranay D’Aubissonéi, a háttérből azonban Janus Pitt diktálja őket.

Insigna ettől még nyugtalanabb lett.

— Valóban azt hiszed?

— Igen, és jobb, ha te is elhiszed. Gondolom, te nálamnál jobban ismered Janust. Elég baj az. Ranay kitűnő orvos, éles elméjű és kiváló ember, de nagyratörő — mint ahogy így vagy úgy, de mindnyájan azok vagyunk —, és ezért könnyen korrumpálható. Valóban úgy akar bevonulni a történelembe, mint aki leszámolt az erythrói pestissel.

— És ennek érdekében kész kockáztatni Marlenét is?

— Nem abban az értelemben, hogy mindenáron meg akarná tenni, de abban az értelemben igen, hogy… hm… ha más kiút nincsen.

— De muszáj, hogy legyen más kiút is. Csak egy szörnyeteg képes rá, hogy Marlenét kísérleti nyúlként veszélynek tegye ki.

— Ő nem úgy látja, és Pitt kiváltképpen nem. Mit számít egy elme, ha meg lehet menteni vele egy világot, és sok millió ember számára lakhatóvá lehet tenni? Lehet, hogy ez a hozzáállás keményszívűségre vall, ám meglehet, a jövő nemzedékek hősként fogják tisztelni Ranayt a keményszívűségéért, hogy hajlandó volt egy elmét — vagy, akár több ezret, ha úgy hozná a szükség — feláldozni a cél érdekében.

— Igen, ha nem az el elméjükről van szó.

— Természetesen. Az emberek az egész történelem során késznek mutatkoztak mások rovására áldozatot hozni. Az biztos, hogy Pitt egy percig sem tétovázna. Vagy nem ez a véleményed?

— De, Pittről el tudom képzelni — jelentette ki Insigna határozottan. — Ha meggondolom, hogy évekig együtt dolgoztam vele.

— Akkor egyetértesz azzal, hogy mindezt nagyon is a moralista szemével nézné. „Minél jobb minél több embernek” — mondaná. Ranay bevallotta, hogy a legutóbbi rotori látogatása alkalmával járt nála, és olyan biztos vagyok benne, mint ahogy itt ülök ezen a széken, hogy ha nem is szó szerint, de értelemszerűen ilyesmit mondott az asszonynak.

— És mit mondana akkor — fakadt ki Insigna keserűen —, ha Marlenét kiteszik a veszélynek, elpusztul — ám a pestis is leküzdhetetlen marad? Mit szólna hozzá, ha a kislányomnak idiótaként kellene leélnie az életét ezután? És mit szólna ehhez D’Aubisson?

— A doktornő boldogtalan lenne. Ebben biztos vagyok.

— Mert nem sikerült megoldania a gyógyítást?

— Persze, de Marlene miatt is szomorúságot érezne — sőt azt is megkockáztatom, hogy bűntudatot. Végtére is el nem szörnyeteg. Ami viszont Pittet illeti…

— Pitt szörnyeteg.

— Ezt talán nem állítanám, de csőlátása van. Csak a Rotor jövőjére vonatkozó elgondolásokat tartja szem előtt. Ha a mi szempontunkból nézve balul üt ki valami, akkor semmi kétség, hogy azt fogja mondani, Marlene megzavarta az ő terveit, és azzal fog napirendre térni fölötte, hogy minden, ami történt, a Rotor javát szolgálja. Még csak meg sem karcolja a lelkiismeretét.

Insigna a fejét csóválta.

— Bárcsak tévednénk, és Pitt meg D’Aubisson ne volna vádolható ilyesmivel!

— Osztom a kívánságodat, csakhogy én megbízom Marlene vesékbe látó képességében. Ő azt mondta, hogy Ranay boldogan fogadta azt a lehetőséget, hogy vizsgálat alá vehet egy pestises beteget. Én elfogadom ebben Marlene ítéletét.

— D’Aubisson azt mondta, hogy az öröme szakmai indíttatású — vetette közbe Insigna. — Ezt hajlandó is vagyok elhinni. Elvégre magam is tudós vagyok.

— Hát persze hogy az vagy — nyílt Genarr arca meghitt mosolyra. — Ki más vállalta volna magára, hogy otthagyja a Naprendszert, és nekivágjon a fényévek ismeretlen messzeségeinek, csak hogy csillagászati ismeretekre tegyen szert, vállalva a kockázatot, hogy esetleg senki sem éli túl a Rotoron ezt a kalandot?

— A kockázatot elhanyagolhatónak éreztem.

— Elhanyagolhatónak ahhoz, hogy kockára tedd az egyéves kislányodat. Otthagyhattad volna az otthon maradó férjednél, és így gondoskodhattál volna a biztonságáról azon az áron, hogy sohasem látod többé. Ehelyett kockára tetted az ő életét is, még csak nem is a Rotor nagyobb üdvéért, hanem a saját becsvágyadat követve.

— Hagyd abba, Siever! — tiltakozott Insigna. — Olyan kegyetlen vagy.

— Csak azt akarom ezzel bizonyítani, hogy kellő leleményességgel mindent lehet két, egymással ellentétes nézőpontból szemlélni.

Igen, D’Aubisson szakmai gyönyörűségnek nevezi, hogy tanulmányozhatja a kórt, Marlene viszont rosszindulatot olvas le a doktornőről, és én ezúttal is hiszek Marlenének.

— Akkor hát — biggyesztette le a száját Insigna — az az érdeke, hogy Marlene minél előbb menjen ki ismét az Erythro felszínére.

— Nekem is az a gyanúm, ám van annyira óvatos, hogy rám bízza a döntést, sőt még azt is elvárja, hogy írásba adjam.

Biztos akar lenni abban, hogy az én és ne az ő fejére szálljon a vád, ha valami balul sülne el. Az észjárása kezd Pittére hasonlítani. A mi Janus barátunk ragályosnak bizonyul.

— Ez esetben, Siever, nem szabad kiengedned Marlenét.

Miért kellene Pitt kezére játszanod?

— Ellenkezőleg, Eugenia. Ez távolról sem olyan egyszerű. Ki kell engednünk.

— Hogyan?

— Más választásunk nincsen, Eugenia. És őt semmi veszély sem fenyegeti. Ugyanis most már én is elhiszem, hogy igazad volt, amikor azt föltételezted, hogy létezik a bolygón valamilyen mindenütt jelenlévő lény, aki valamilyen módon hatalmában tart bennünket. Te mondtad, hogy engem is meg téged, meg az őrt is valamilyen kellemetlen behatás ért, és mindig olyankor, amikor Marlenét bármilyen módon akadályozni próbáltuk. És pontosan ugyanez történt Ranayvel is.