Isaac Asimov - Nemezis

Amikor Ranay rá akarta erőltetni Marlenére az agyvizsgálatot, egyből hétrét görnyedt a kíntól. Amint nekem sikerült rábeszélnem Marlenét, hogy vesse alá magát a vizsgálatnak, Ranay rögtön jobban lett.

— Helyben vagyunk, Siever. Ha egy rosszindulatú élőlény van a bolygón…

— Várj, Eugenia! Azt nem mondtam, hogy rosszindulatú.

Még ha, mint te feltételezed, ez a lény okozta is a pestist, ez azóta megszűnt. Szerinted azért, mert mi megelégedtünk azzal, hogy a Kupolán belül maradunk, ám ha az a lény valóban rosszindulatú lenne, akkor elsöpört volna bennünket, és nem érte volna be ezzel, a megítélésem szerint, civilizált kompromisszummal.

— Nem hinném, hogy okosan járunk el, ha egy vadidegen élőlénynek a cselekedeteiből próbálunk az érzelmeire és a szándékaira következtetni. Csöppet sem biztos, hogy fel tudnánk fogni az észjárását.

— Egyetértek, Eugenia, csakhogy nem árt Marlenének.

Minden, amit tett, arra szolgált, hogy védelmezze Marlenét, megóvja őt a beavatkozástól.

— Ha ez igaz — ellenkezett Insigna —, akkor mitől rémült meg, miért rohant sikoltozva a Kupola felé? Mert egy pillanatig sem hiszem el neki, hogy a némaság idegesítette, és csak azért csapott zajt, hogy a csöndet megtörje.

— Ezt valóban nehéz elhinni. A bökkenő azonban az, hogy a pánik gyorsan elillant. Mire a megmentőjelöltek odaértek hozzá, már teljesen visszazökkent előbbi nyugatmába. Az a gyanúm, hogy az a lény tett valami olyasmit, ami megrémítette Marlenét — feltételezem, hogy ő legalább olyan nehezen igazodik el a mi érzelmeinkben, mint mi az övéiben —, ám látva, hogy mit tett, gyorsan kiköszörülte a csorbát. Ez megmagyarázhatná a történteket, és még egyszer tanúsítaná annak a lénynek a humánus természetét.

Insigna fölvonta a szemöldökét.

— Az a te szörnyű bajod, Siever, hogy hajlamos vagy mindenkiről és mindenről jót feltételezni. Én nem tudom elfogadni a te magyarázatodat.

— Elfogadod vagy nem, rá fogsz jönni, hogy semmiben sem keresztezhetjük Marlene szándékát. Mindent, amit csak akar, meg fog tenni, és a gáncsoskodók ott maradnak hátul kínokban fetrengve vagy eszméletlenül elterülve.

— De hát miféle élőlény ez?

— Fogalmam sincs, Eugenia.

— És ami mindennél jobban rémiszt engem, az az, hogy mit akar tenni Marlenével?

— Fogalmam sincs, Eugenia — rázta meg a fejét Genarr.

És csak bámultak egymásra tanácstalanul.

Crile Fisher elgondolkodva bámulta a fényes csillagot.

Kezdetben túl erős volt a fénye ahhoz, hogy rendesen meg tudta volna figyelni. Egy-egy pillantást vetett csak rá, s utána egy ideig még lehunyt szemmel is látta a fényét. Tessa Wendel, akin a fejlemények miatt erőt vett az elkeseredés, lehordta, hogy tönkreteszi az ideghártyáját, ezért elhomályosította a megfigyelőablakot, és ezáltal az elviselhetőség határáig csökkentette a csillag fényességét.

Ezzel a többi csillagot is homályosan pislákoló pontokká fokozta le.

A fényes csillag természetesen a Nap volt.

Ilyen távolból emberi szem még soha nem látta (kivéve a rotoriakat, amikor elhagyták a Naprendszert). Kétszer olyan messze volt tőlük, mint amilyen távol a Plútó kerül tőle, így már nem látszott korongnak, és úgy ragyogott, akár egy csillag. Ám még mindig százszor olyan erős volt a fénye, mint a teliholdnak a Földről nézve, és ez a százszoros fényerő egyetlen vakító pontban összpontosult. Nem csoda, hogy homályos üveg nélkül lehetetlen volt egyenesen, hunyorgás nélkül belenézni.

Ez a csillag mindent más megvilágításba helyezett. A Napon rendesen nincs semmi csodálnivaló. Túl fényes ahhoz, hogy bele lehessen bámulni, versenytárs nélkül uralja az eget.

Fényének az a kisebbik része is, amely a légkörön szétszóródva az ég kékségét adja, elegendő ahhoz, hogy teljesen kioltsa a többi csillag fényét, de még ott is, ahol a csillagokat nem oltja ki (mint például a Holdon), oly mértékben túlragyogja őket, hogy összehasonlításra gondolni sem lehet.

Ebből a messzeségből viszont a Nap már annyira elhalványul, hogy mód nyílik az összehasonlításra. Wendel szerint erről a helyről a Nap százhatvanezerszer olyan fényes, mint a Sirius, amely a második legfényesebb objektum az égen.

És legalább húszmilliószorosan meghaladja a fényessége a szabad szemmel még éppen látható csillagét.

Ebben az összehasonlításban sokkal csodásabbnak tűnik a Nap, mint amikor versenytárs nélkül uralkodik a Föld egén.

Azonkívül, hogy az eget lesse, Fishernek nem sok tennivalója akadt, ugyanis a Superluminal csupán sodródott az űrben. Már két napja, hogy így sodródik, vagyis csupán rakétasebességgel szántja az űrt.

Ezzel a sebességgel harmincötezer év alatt érnének el a Szomszéd Csillaghoz — feltéve, hogy helyes irányba tartanak.

Csakhogy éppenséggel nem ez volt a helyzet.

Ez volt az a körülmény, amely két nappal korábban az elkeseredés sápadt szobrává tette Wendelt.

Addig problémátlan volt az útjuk. Amikor elérkezett a hipertérbe való átlépés ideje, Fisher megfeszített idegekkel várta a testébe hasító fájdalmat, a hirtelen rátörő sötétséget.

De semmi ilyen nem következett be. Minden túlságosan gyorsan zajlott le ahhoz, hogy bármit is érzékelhettek volna.

Egy és ugyanazon szempillantás alatt léptek be a hipertérbe és hagyták el azt. A csillagok egyszerűen új alakzatba rendeződtek, anélkül hogy érzékeikkel fölfogták volna azt a pillanatot, amelyben ez lezajlott.

Ez kétszeresen is megkönnyebbülés volt számára. Nemcsak azért, mert még életben volt, hanem mert arra is rájött, hogy ha balul üt ki a dolog, és meg kell halnia, akkor a halál olyan időtlenül rövid szempillantás alatt jönne el érte, hogy bizonyára észre sem venné. Mintha már eleve halott lenne.

A megkönnyebbülés olyan eleven erővel árasztotta el, hogy szinte észre sem vette, hogy Tessa nyugtalanul felhördül és zavart felkiáltással kirohan a gépterembe.

Kisvártatva ziláltan jött vissza — nem a haja kuszálódott össze, hanem belsőleg volt zilált. Szeme vadul tágra meredt, és úgy bámult Fisherre, mintha nem ismerné meg őt.

— Az alakzatoknak nem lett volna szabad megváltozniuk.

— Igazán?

— Ahhoz nem tettünk meg elég nagy utat. Legalábbis nem kellett volna megtennünk. Mindössze egy egész egyharmad millifényévet. Ez nem elég ahhoz, hogy szabad szemmel is érzékelhetően megváltozzanak a csillagképek.

De azért — szívta be mélyen és akadozva a levegőt — nem olyan rossz, mint először gondoltam. Azt hittem, hogy alaposan elragadtak a lovak, és több ezer fényévnyire elkeveredtünk.

— Megtörténhetett volna ilyesmi, Tessa?

— Persze hogy megtörténhetett volna. Ha nem tartjuk szorosan a kezünkben a gyeplőt a hipertérben, ezer fényév annyi, mint egy.

— Ez esetben mibe kerül, ha…

Wendel azonban nem várta meg a mondat végét.

— Nem, nem térhetünk csak úgy vissza. Ha ennyire gyatrán állunk a kormányzással, akkor csak vaktában cikáznánk ide-oda, és a végén ki tudja, hol kötnénk ki, sohasem találnánk meg hazafelé az utat.

Fisher homloka felhőbe borult. Kezdett elszivárogni belőle annak az öröme, hogy ép bőrrel megjárja a hiperteret.

— De hát a kísérleti tárgyakat sikerült mind épségben visszahoznod.

— Csakhogy azok távolról sem voltak ilyen nagy tömegűek, és sokkal rövidebb utat tettek meg. De mint említettem, nem olyan sötét a helyzet. Kiderült, hogy a helyes távolságot tettük meg. A csillagok a helyes alakzatokat mutatják.