Isaac Asimov - Nemezis

Megnyomta a „Vétel” gombot, és Merry Blankowitz fiatal arca jelent meg a háromdimenziós ernyőn.

— Kapitány — szólalt meg tétován. — Vita van közöttünk, és szeretném kikérni az ön véleményét is.

— Valami baj van talán a repüléssel?

— Nem, kapitány. Csupán azon vitatkozunk, hogy mitévők legyünk.

— Értem. Fölösleges ide bezsúfolódnunk. Majd én odamegyek a gépterembe. Wendel kikapcsolta a képet.

— Blankowitz nem szokott ilyen komoly lenni — dörmögte Fisher. — Mit gondolsz, mi rághatja őket?

— Nincs kedvem találgatni. Odamegyek és megtudom. — És intett Fishernek is, hogy kövesse.

Hárman ültek a gépteremben, ülőhelyük gondosan a padlóhoz volt rögzítve, annak ellenére, hogy pillanatnyilag a súlytalanság állapota érvényesült. Ezzel az erővel akár a három oldalfalat is elfoglalhatták volna, ha ez összeegyeztethető lett volna a helyzet komolyságával, és a tetejében nem lett volna tiszteletlenség a kapitány rangja iránt. Már régen kialakult egy, a súlytalanság állapotára érvényes bonyolult etikett.

Wendel nem szerette a súlytalanságot, és ha élni akart volna kapitányi előjogaival, megkövetelte volna, hogy a hajót tartsák állandó forgásban, hogy a centrifugális erővel némileg utánozhassák a gravitációt. Nagyon jól tudta, hogy könnyebb a hajó útját kiszámítani, ha mind mozgását, mind forgását tekintve nyugalomban van a világegyetem egészéhez viszonyítva, bár ha a forgási sebessége állandó, akkor nem növekszenek meg túlzottan a számítási nehézségek.

Csakhogy a forgatás megkövetelése udvariatlanság volna a számítógép kezelője iránt. Ismét csak az etikett.

Tessa Wendel elfoglalta a helyét, és Crile titokban elmosolyodott magában, mert nem tudta nem észrevenni, hogy az asszony kissé megtántorodik. Hiába nőtt fel a telepeken, látszik, hogy nem sikerült elsajátítania az űrhajósok járásmódját. Nem úgy, mint neki (mosolyodott el ismét titokban, ezúttal önelégülten), aki Földlakó létére úgy mozog a nulla gravitációs közegben, mintha beleszületett volna.

Chao Li Wu mély lélegzetet vett. Széles arcából alacsony termetre lehetett volna következtetni, ám ha fölállt, magasabb volt az átlagnál. Sötét haja tökéletesen sima volt, a szeme feltűnően keskeny.

— Kapitány — szólalt meg tisztelettudóan.

— Mi az, Chao Li? — kérdezte Wendel. — Ha most azzal áll elő, hogy valami baj van a programozással, akkor kitekerem a nyakát.

— Azzal nincs baj, kapitány. Az égvilágon semmi baj.

Ellenkezőleg, olyannyira simán megy minden, hogy az az érzésem, már elvégeztük a dolgunkat, és akár vissza is térhetünk a Földre. Pontosan ezt szeretném javasolni.

— Vissza a Földre? — kérdezte Wendel némi szünet után, hagyva, hogy az elképedése felszínre törjön. — Miért? Hiszen még nem végeztük el a feladatunkat.

— Énszerintem igen, kapitány — jelentette ki Wu kifejezéstelenné váló arccal. — Először is a feladatunk nem volt pontosan körülhatárolva. Közben viszont kidolgoztuk a szuperluminális repülés gyakorlati módszerét, ami még nem volt birtokunkban akkor, amikor elhagytuk a Földet.

— Ezt én is tudom. No és?

— És nincs rá semmilyen mód, hogy kommunikáljunk a Földdel. Ha most tovább folytatjuk az utat a Szomszéd Csillag felé, és ha valami történik velünk, ha valami galiba adódik, a Föld meg lesz fosztva a gyakorlati szuperluminális repüléstől, és csak a jó ég tudja, mikor tesz szert rá újból. Ennek súlyos következménye lehet a Föld kiürítésére nézve, amikor a Szomszéd Csillag odaér. Ezért elengedhetetlennek tartom, hogy most térjünk vissza és mondjuk el, mit sikerült megoldanunk.

— Értem — mondta Wendel komoran. Aztán a másik férfihoz fordult.

— No és maga, Jarlow? Maga hogy vélekedik erről?

Henry Jarlow magas volt, és szőke, és morcos. Arcára ráfagyott a búskomorság, s ez mélységesen hamis színben tüntette föl jellemét, ám hosszú ujjai (amelyek látszatra híjával voltak minden kecsességnek) szinte varázserőre tettek szert, ha a számítógépeket vagy a legtöbb fedélzeti műszert kezelésbe vette velük.

— Az igazat megvallva, szerintem Wunak igaza van. Ha lehetőségünk volna a szuperluminális kommunikációra, akkor ezen a módon közölhetnénk a Földdel az elért eredményt és folytathatnánk utunkat. Ha ezek után történne is velünk valami, azt csak mi magunk bánnánk. Akárhogy is, nem ülhetünk rajta a gravitációs korrekción.

— És maga, Blankowitz? — fordult hozzá Wendel kimérten.

Merry Blankowitz összerezzent. A kis termetű fiatal nő hosszú, fekete haja egyenes vonalban el volt vágva pontosan a szemöldöke fölött. Ehhez járult testének filigrán csontozata és ideges, gyors mozgása; olyan volt, mint egy miniatűr Kleopátra.

— Én nem is tudom — mondta habozva. — Nekem erről nincs határozott véleményem, de a férfiak, úgy látszik, telebeszélték a fejem. Nem gondolja, hogy fontos volna eljuttatni a Földre az információt? Utunk során máris sikerült döntő tényeket feltárnunk, és még több és még jobb hajóra van szükségünk, olyan számítógépekkel fölszerelve, amelyek képesek bekalkulálni a gravitációs korrekciót. Így egyetlen átmenettel is áthidalhatjuk a Naprendszer és a Szomszéd Csillag közötti távolságot, méghozzá nagyobb gravitációs intenzitások közepette is, vagyis a Naphoz közelebbről indulhatunk el, és a Szomszéd Csillaghoz közelebb köthetünk ki, és nem kell az út mindkét végén heteket töltenünk a lassú sodródással. Szerintem jó lenne, ha a Föld tudomást szerezne erről.

— Értem — mondta Wendel. — Úgy látom, a dolog lényege az: nem kellene-e a gravitációs korrekcióról szóló információt most rögtön visszajuttatnunk a Földre. Wu, ez valóban olyan fontos, mint amilyennek beállítja? Hiszen magának nem itt a hajón jutott az eszébe a korrekció gondolata. Mintha már hónapokkal ezelőtt megbeszéltük volna. — Majd némi gondolkodás után — Már csaknem egy éve annak.

— Nem nagyon beszéltük meg, kapitány. Ahogy emlékszem, ön türelmetlenül elutasított, és meg sem hallgatott engem.

— Igen, elismerem, hogy tévedtem. De maga bizonyára írásba foglalta. Ugyanis én arra kértem, hogy készítsen egy hivatalos jelentést, és ha lesz rá időm, majd átnézem. — Fölemelte a kezét. — Tudom, hogy sohasem volt rá időm, és arra sem emlékszem, hogy átvettem volna, de ahogy magát ismerem, Wu, maga részletesen leírt és kellő érvekkel és számításokkal megalapozott mindent. Vagy nem ezt tette, Wu, és talán nincs ott szépen besorolva a maga jelentése?

Wu összeszorította a száját, a hangja azonban mit sem változott.

— Igen, elkészítettem a jelentést, de az nem volt több spekulációnál, és nem hinném, hogy bárki is nagyobb figyelmet szentelne neki, mint ön tette, kapitány.

— Már miért ne? Nem mindenki olyan ostoba, mint én, Wu.

— Még ha fölfigyelnének is rá, akkor is spekuláció maradna.

Majd ha visszatérünk, akkor bizonyítással is szolgálhatunk.

— Ha megvan a spekuláció, akkor valaki csak elő fog állni a bizonyítással is. Hiszen tudja, hogy van ez a tudományban.

— Valaki — ismételte meg Wu lassan és jelentőségteljesen.

— Most hát végre tudjuk, mi rágja magát, Wu. Nem az aggasztja, hogy a Föld nem fogja megszerezni a gyakorlati szuperluminális repülés módszerét. Magát az aggasztja, hogy meg fogja szerezni, ám a dicsőséget más fogja learatni.

Igazam van?