Isaac Asimov - Nemezis

A szíve hevesen megdobbant. Ha intelligenciára bukkannának, az végtelenül fontosabb volna mindenféle ércnél, kőnél, jégnél és gőznél, amit fölfedeznek.

— Ebből a távolságból ki tudod mutatni? — kérdezte meg tétován.

A lány tagadólag ingatta a fejét.

— Nem. Ahhoz sokkal közelebb kell kerülnünk. És azt sem lehet, hogy ebből a távolságból csak úgy bevitorlázzunk. Egy évig is eltartana. Mihelyt a kapitány úgy véli, hogy innen mindent kifürkésztünk a Szomszéd Csillagról, akkor csinálunk egy újabb átmenetet. Arra számítok, hogy legfeljebb két nap múlva két csillagászati egységnyire megközelítjük a Szomszéd Csillagot, és akkor én is hasznosíthatom magam, és elkezdhetem a megfigyeléseimet. Kínos dolog, ha ballasztnak érzi magát az ember.

— Igen — ismerte el Fisher szárazon. — Én csak tudom.

Blankowitz arcán együttérzés suhant át.

— Bocsáss meg, Crile. Nem rád gondoltam.

— Nyugodtan megtehetted volna. Akármilyen közel jutunk is a Szomszéd Csillaghoz, nem biztos, hogy nekem egyáltalán hasznomat tudják venni.

— Hasznos lehetsz, ha intelligenciára bukkanunk.

Kapcsolatba léphetsz velük. Hiszen te rotorinak számítasz, és ez kapóra jön nekünk.

— Néhány évig voltam csak rotori — mentegetőzött Fisher fanyar mosollyal.

— Ez is elég, nem?

— Majd meglátjuk. — Aztán szántszándékkal témát változtatva: — Biztos vagy benne, hogy a neurodetektor működni fog?

— Tökéletesen biztos. Bármilyen keringő telepet azonosítani tudunk a plexon-sugárzása alapján.

— Mi az a plexon, Merry?

— Én alkottam ezt a rövidítést az emlős agyak foton-komplex jellegzetességeiből. Nem nagy távolságból ki tudjuk mutatni, mondjuk, a lovakat, az emberi agyak tömegét viszont csillagászati távolságokból is azonosítani tudjuk.

— És miért „plexon”?

— A komplexitás (bonyolultság) szóból. Meg fogod látni, hogy egykor a plexonokat nemcsak az élet kimutatására fogják fölhasználni, hanem a segítségükkel tanulmányozni fogják az agy rejtett működését is. Erre is megalkottam egy nevet: „plexofiziológia”. Esetleg „plexoneuronika”.

— Az elnevezést fontosnak tartod? — érdeklődött Fisher.

— Hát persze. Módot ad az embernek a tömörségre. Nem kell azt mondanod, hogy „a tudománynak az a területe, amely ilyen és ilyen viszonylatokat tanulmányoz”. Elég, ha csak azt mondod: „plexoneuronika” — igen, ez jobban hangzik. Ezzel utat takarítasz meg. Gondolataidat fontosabb dolgokra összpontosíthatod. Azonkívül… — torpant meg tétovázva.

— Azonkívül?

Lelkesen magyarázni kezdte:

— Ha kitalálok egy elnevezést, és az megragad, már azzal biztosítok magamnak egy lábjegyzetet a tudományok történetében. Hogy hangzik ez: „A» plexon «elnevezést elsőnek Merrilee Augina Blankowitz vezette be 2237-ben a Superluminal nevű, fénynél gyorsabb hajó úttörő repülése során.” Másért vagy máshol engem aligha fognak emlegetni, és én ezzel is megelégszem.

— Mi van akkor, Merry, ha plexonokat észlelsz, de embereknek nyoma sincs?

— Vagyis idegen élet? Ez még izgalmasabb volna, mint ha emberekre bukkannánk. Ennek azonban nem túl nagy az esélye. Ebben a vonatkozásban már nemegyszer csalódtunk.

Azt hittük, hogy legalább primitív életet találunk a Holdon, a Marson, a Callistón, a Titánon. De ebből sohasem lett semmi.

Se szeri, se száma a legkülönösebb életformákról szóló spekulációknak — élő galaxisok, élő porfelhők, élet a neutroncsillag felszínén meg ehhez hasonlók. Ám egyikre sincs bizonyítékunk. Nem, ha valamit fölfedezek, az csakis emberi élet lehet. Ez meggyőződésem.

— És az nem lehet, hogy a hajón lévő öt ember által kibocsátott plexonokat fogod érzékelni? Nem fogunk mi elnyomni mindent, ami több millió kilométerről érkezik hozzánk?

— Ezzel a komplikációval számolnunk kell, Crile. Úgy kell beszabályoznunk az ND-t, hogy ötünket kiiktassuk, és ezt nagyon gondosan kell megtennünk. A legcsekélyebb szivárgás is elegendő, hogy minden mást elmosson. Eljön az idő, Crile, amikor mindenhová automata ND-ket fogunk szétküldözni a hipertéren keresztül, hogy plexonok után kutassanak. Ott sehol sem lesznek a közelben emberek, és már egyedül ez legalább két nagyságrenddel érzékenyebb mérést tesz lehetővé, mint most itt, amikor mi is itt lézengünk, és ezt állandóan le kell számítanunk. Akkor majd jó előre, mielőtt még magunk is odamennénk, ki fogjuk tudni mutatni az értelem jelenlétét.

Chao Li Wu lépett oda hozzájuk. Alig leplezett megvetéssel pillantott Fisherre, és közönyösen megkérdezte.

— Hogy van a Szomszéd Csillag?

— Ebből a távolságból nem sokat árul el magáról — felelte Blankowitz.

— Holnap vagy holnapután teszünk még egy átmenetet, és akkor majd meglátjuk.

— Izgalmas lesz, nemde? — lelkendezett Blankowitz.

— Az lesz — ha megtaláljuk a rotoriakat. — Fisherre pillantott: — De meg fogjuk-e találni őket?

Ha ezt a kérdést Fisherhez intézte, az nem reagált rá.

Csupán kifejezéstelen tekintettel nézett Wura.

Meg fogjuk-e? — gondolta Fisher.

A hosszú bizonytalanság hamarosan véget ér.

Mint már előbb megjegyeztük, Janus Pitt ritkán engedte meg magának az önsajnálat fényűzését. Ilyesmit mindenki másban a gyengeség és elpuhultság megvetésre méltó jelének tartana. Volt idő azonban, amikor keserűen lázongott az ellen, hogy a rotoriak nagyon is szívesen őrá hagyták az összes kellemetlen döntést.

Ott volt persze a választott tanács, amely kínosan ügyelt rá, hogy részt vegyen a törvények és a döntések meghozatalában — kivéve a fontosakat, amelyek a Rotor jövőjét érintik.

Ezeket átengedték őneki.

De még csak nem is tudatosan engedték át. A fontos ügyeket egyszerűen figyelmen kívül hagyták, hallgatólagos megállapodás alapján nemlétezőnek tekintették őket.

Itt vannak ebben a lakatlan rendszerben, ráérősen új és új telepeket építenek maguknak abban a gondtalan meggyőződésben, hogy előttük a végtelen idő. Minden további nélkül tudomásul vették, hogy mire benépesítik ezt az új kisbolygóövezetet (amire több nemzedék élete is rá fog menni, így a most élők közül még senki sem érdekelt közvetlenül a dologban), addigra a hiperrásegítés technikája akkora fejlődést ér el, hogy viszonylag nem lesz nehéz új bolygókat meghódítani.

Senkit sem sürgetett az idő. Beleolvadt a végtelenségbe.

Mindenki ráhagyta Pittre, hogy egyedül ő rágódjon az idő rövidségén, azon, hogy bármelyik pillanatban előzetes figyelmeztetés nélkül véget érhet az időtlenségnek ez a boldog állapota.

Mikor fedezik föl a Naprendszerben a Nemezist? Mikor jut eszébe egy másik telepnek is, hogy a Rotor nyomdokaiba lépjen?

Egy napon ennek be kell következnie. A Nemezisnek a Nap felé tartó kérlelhetetlen mozgásában előbb-utóbb eljön az a — ma még persze távoli, ám azért elég közeli — pillanat, amikor a Naprendszer lakói, hacsak nem vakok, észre kell hogy vegyék.

Pitt számítógépe egy programozó segítségével, aki azt hitte, hogy csupán egy elvont tudományos problémán dolgozik, kiszámította, hogy ezer esztendőn belül óhatatlanul fölfedezik a Nemezis létezését, és a telepek megkezdik a szétszóródást.

Ekkor Pitt föltette a kérdést, hogy a telepek vajon a Nemezist veszik-e célba.

A válasz az volt, hogy nem. Addigra a hiperrásegítés sokkal hatékonyabb lesz, sokkal olcsóbb. A telepek többet fognak tudni a közeli csillagokról, hogy melyiknek milyen bolygója van. Egy vörös törpére nem sok időt vesztegetnek majd, helyette inkább a napszerű csillagok felé indulnak el.