Isaac Asimov - Nemezis

— Ez még nem jelenti azt, hogy…

De nem fejezte be a mondatot, mert lépteket hallott odakint. Crile Fisher lépett be, és odabiccentett feléjük.

Blankowitz, hogy elterelje a figyelmet az iménti beszélgetésről, sietve megkérdezte:

— Henry végzett a színképelemzéssel?

— Nem tudom — rázta meg a fejét Fisher. — Elég ideges szegény feje. Szerintem attól fél, hogy hamis magyarázatot ad.

— Ugyan — intette le Wu. — A magyarázat a számítógép dolga. Amögé nyugodtan elbújhat.

— Egyáltalán nem! — tiltakozott Blankowitz hevesen. — Tetszik nekem, ahogy ti, elméleti mukik, elképzelitek, hogy mi, megfigyelők, semmi mást nem teszünk, mint odaállunk a számítógép elé, megsimogatjuk és megveregetjük a hátát, hogy „jó kutyus” — aztán csak leolvassuk az eredményt. Ez koránt sincs így. Hogy a számítógép mit mond, az attól függ, mit táplálunk bele. Én még nem láttam olyan elméleti szakembert, aki egy nemszeretem megfigyelés láttán ne a megfigyelőt hibáztatta volna. Egyszer sem hallottam olyasmit, hogy „valami baj lehet a számítógé…” — Álljon meg a menet! — vágta el Wu. — Hagyjuk a szemrehányásokat!

Hallottad valaha is, hogy én a megfigyelőket kárhoztattam volna?

— Ha nincsenek kedvedre Henry megfigyelései…

— Akkor is elfogadnám őket. Nekem nincsen semmiféle elméletem erről a világról.

— És ezért elfogadsz mindent, amit ő a kezedbe nyom.

Ekkor Henry Jarlow lépett be, szorosan a nyomában Tessa Wendel. Arca komor volt, akár az esőfelhő.

— Rajta, Jarlow — biztatta Wendel —, mindnyájan együtt vagyunk. Mondjon el mindent. Miféle világ ez?

— Az a baj — mentegetőzött Jarlow —, hogy ennek a nyamvadt csillagnak a fényében annyi ibolyántúli sugár sincsen, amennyi egy albínónak elég volna a leégéshez. Így kénytelen vagyok mikrohullámokkal dolgozni, ezek pedig arról árulkodnak, hogy annak a világnak a légkörében vízpára van.

Wendel türelmetlen vállrándítással intézte el a hírt.

— Ezt fölösleges mondania. Egy Föld méretű világon, amelyen a hőmérséklet a cseppfolyós víz tartományában ingadozik, biztos, hogy van víz és következésképpen vízpára is. Ezzel egy fokkal, de csak egyetlen, előre kiszámított fokkal mozdul tovább a lakhatóság irányába.

— Dehogyis — mocorgott Jarlow nyugtalanul. — A bolygó lakható. Ehhez nem fér kétség.

— A vízpára miatt?

— Nem. Ennél jobbal is szolgálhatok.

— Éspedig?

Jarlow végighordozta komor pillantását a négy emberen, aztán kirukkolt:

— Lakhatónak tartanának egy olyan világot, amely már ténylegesen lakott?

— Igen, azt hiszem, kénytelen volnék elismerni — jelentette ki Wu egykedvűen.

— Azt akarja állítani — kérdezte Wendel élesen —, hogy ebből a távolságból képes megállapítani azt, hogy lakott?

— Igen, pontosan ezt állítom, kapitány. Ugyanis a légkörben szabad oxigén van, méghozzá bőségben. Meg tudná mondani, hogyan lehetséges fotoszintézis élet jelenléte nélkül? És meg tudná nekem mondani, hogyan lehetne egy bolygót lakhatatlannak nevezni, ha egyszer oxigéntermelő élet van rajta?

Szavait síri csend fogadta. Aztán Wendel szólalt meg:

— De hiszen ez olyan valószínűtlen, Jarlow. Biztos benne, hogy nem kevert össze valamit a programban?

Mire Blankowitz némán Wu felé intett a szemöldökével, mintha azt kérdezné: „Na, mit mondtam?” — Én még soha életemben nem kevertem össze, ahogy ön mondja, semmit a programjaiban — tiltakozott Jarlow mereven —, de persze kész vagyok helyesbíteni, ha itt bárki úgy érzi, hogy nálamnál jobban ért az infravörös légkörvizsgálathoz.

Igaz, hogy ez nem az én szakterületem, de gondosan fölhasználtam Blanc és Nkrumah ilyen tárgyú munkáit.

Crile Fisher, aki jókora önbizalomra tett szert az óta az incidens óta, amikor Wu a visszafordulás mellett kardoskodott, most sem habozott, hogy letegye a garast.

— Hallgassanak ide — mondta —, ez majd vagy igazolódik, vagy nem, mihelyt közelebb érünk, de addig is miért ne tételeznénk föl, hogy dr. Jarlow elemzése helyes, és miért ne törnénk a fejünket azon, hogy ebből mi következik ránk nézve? Ha oxigén van a légkörében, nem kellene-e arra gondolnunk, hogy terraformálták a bolygót?

Minden tekintet feléje fordult.

— Terraformálták? — kérdezte Jarlow értetlenül.

— Igen, terraformálták. Miért ne? Van egy világ, amely alkalmas lenne az életre, ha a légköre nem széndioxidból és nitrogénből állna, mint azokén a bolygókén, amelyeken nincs élet — mint a Marson vagy a Vénuszon —, erre algákat telepítenek a tengerbe, és hamarosan isten veled, széndioxid!

És isten hozott, oxigén! Vagy esetleg valami mást csinálnak.

Én nem vagyok szakember.

Még mindig őt bámulták valamennyien.

Fisher tovább folytatta:

— Azért vetem föl ezt, mert emlékszem rá, hogy annak idején a Rotor farmjain szóba került a terraformálás. Én ugyanis ott dolgoztam. Sőt még tanfolyamokat is szenteltek a terraformálásnak, amelyekre én is beiratkoztam, mivel azt hittem, hogy azok kapcsolatban vannak a hiperrásegítési programmal. Ebben tévedtem, de legalább megtudtam valamit a terraformálásról.

Végül Jarlow megkérdezte:

— No és, Fisher, említette-e valaki ezeken a tanfolyamokon, hogy mennyi időt vesz igénybe a terraformálás?

Fisher széttárja a karját.

— Majd ön megmondja, dr. Jarlow. Biztos, hogy ezzel időt takarítunk meg.

— Helyes. A Rotornak két évre volt szüksége, hogy ideérjen — ha egyáltalán ideért. Ez azt jelenti, hogy már tizenhárom esztendeje itt van. Ha az egész Rotor algából állna, és bedobnák a tengerbe, hogy ott nőjön és szaporodjék, és oxigént termeljen, amire elérnék a jelenlegi szintet, amikor is becslésem szerint az oxigéntartalom mintegy tizennyolc százalék lehet, és széndioxid csak nyomokban található, ahhoz szerintem több ezer évre volna szükség. Esetleg talán pár száz évre, ha a feltételek fölöttébb kedvezőek.

Tizenhárom évnél azonban mindenképpen többre. És az igazság az, hogy a földi algák nagyon is a földi feltételekhez idomultak. Meglehet, hogy egy másik világon nem is fejlődnének, vagy csak nagyon lassan, amíg alkalmazkodniuk nem sikerül. Tizenhárom év itt nem jelent semmit.

Fisher azonban nem egykönnyen adta meg magát.

— Igen, de itt rengeteg oxigén van, és semmi széndioxid, és ha ez nem a rotoriak műve, akkor minek az eredménye? Arra nem gondolt, hogy az élet ezen a világon nem hasonlíthat a földire?

— Én pontosan erre gondoltam — mondta Jarlow.

— És pontosan ez az, amit hirtelenjében föl kell tételeznünk — kapott a szón Wendel. — Vagyis az őshonos növényzet fotoszintézist végez. Ebből egy pillanatra sem következik, hogy a rotoriak ott vannak a bolygón, vagy hogy egyáltalán elérték ezt a rendszert.

Fisher bosszús grimaszt vágott.

— De hadd hívjam föl a figyelmét arra is, kapitány — mondta hangsúlyozottan hivatalos hangon —, hogy ebből az sem következik, hogy a rotoriak nincsenek azon a világon, vagy hogy nem érték el ezt a rendszert. Ha a bolygónak van saját növényzete, akkor ez azt jelentené, hogy terraformálásra sincs szükség, és a rotoriak egyből birtokukba vehették.

— Én nem is tudom — fejezte ki kételyét Blankowitz. — Szerintem nem sok az esélye annak, hogy egy idegen bolygó növényzete alkalmas legyen emberi fogyasztásra. Kétlem, hogy az ember képes volna megemészteni, vagy ha igen, akkor beépíteni a szervezetébe. Hajlandó lennék nagy összegben fogadni, hogy mérgező volna számunkra. És a növényi élet állati életet is föltételez, és ki tudja, mit hoz ez magával.