Isaac Asimov - Nemezis

Pitt közömbösen vizsgálgatta a férfit. Leverett olyannyira cingár és inas volt, annyira hiányzott róla minden kerekdedség és párna, hogy az életkora szinte időtlennek hatott. A szeme fakókék, a haja fakósárga.

— Mikor is jártál utoljára a Rotoron, Saltade?

— Kis híján két éve, és most sem veszem jó néven tőled, Janus, hogy berángattál.

— Miért, mit tettem? Nem én rendeltelek be, de ha már úgyis itt vagy, légy üdvözölve.

— De akár be is rendelhettél volna. Mire véljem azt az utasításodat, hogy ne háborgassanak téged apró ügyekkel?

Vagy már olyan nagyra nőttél, hogy csak nagy dolgok érhetnek föl hozzád?

Pitt kissé kényszeredetten mosolygott.

— Fogalmam sincs, miről beszélsz, Saltade.

— Készült számodra egy jelentés. Fölfedezték, hogy egy kisebb sugárforrás közeledik felénk.

A jelentést fölterjesztették hozzád, mire te visszaüzentél, hogy hagyjanak békén.

— Ó, arról van szó! — (Pitt emlékezett az ügyre. Az volt az, amikor úrrá lett rajta az önsajnálat és az ingerültség. Ő is megengedhet magának néha egy kis ingerültséget.) — A te embereid telepekre vadásznak. Minek zavarnak hát piszlicsáré dolgokkal?

— Rendben van, hogy ez az álláspontod. Csakhogy úgy esett, hogy az emberek rábukkantak valamire, ami nem telep, és most nem merik jelenteni neked. Nekem jelentették hát, és megkértek, hogy továbbítsam hozzád, annak ellenére, hogy téged nem szabad apróságokkal zaklatni. Tőlem várják, hogy kezelésbe vegyelek, Janus. Hát ilyen bakafántos vénember lettél öregkorodra?

— Ne jártasd a szád, Saltade! Mi van abban a jelentésben? — kérdezte Pitt, és nem mondhatni, hogy a hangjából hiányzott volna a bakafántosság.

— Egy járművet fedeztek föl.

— Mi az, hogy járművet? Hát nem telepet?

Leverett fölemelte göcsörtös mancsát.

— Nem telepet. Azt mondtam, járművet.

— Nem értem.

— Mit nem értesz? Számítógép kell talán? Ha igen, ott van a tiéd. A jármű egy olyan hajó, amely az űrben közlekedik, legénységgel a fedélzetén.

— Mekkora?

— Föltehetően fél tucat embert képes szállítani.

— Akkor csak a miénk lehet.

— Nem az. Minden hajónkat számba vettük. Ez viszont nem rotori gyártmány. Ha a felderítő szolgálat ódzkodott is attól, hogy téged tájékoztasson, azért elvégeztek némi kutatást. A rendszerünkben egyetlen számítógépet sem használtak föl egyetlen olyan hajó építéséhez sem, viszont olyan hajót nem lehetett fölépíteni anélkül, hogy valamikor a munka során ne alkalmaztak volna számítógépet.

— A következtetésed?

— Hogy ez nem rotori hajó. Valahonnan máshonnan jön.

Mindaddig, amíg a legkisebb valószínűsége is megvolt annak, hogy netán minálunk épült ez a hajó, az embereim az utasításodnak megfelelően nem háborgattak téged. Viszont mihelyt megbizonyosodtak róla, hogy nem a mi hajónk, rögtön jelentették nekem azzal, hogy téged is tájékoztatni kell, de ők nem merik megtenni. Tudod, Janus, egy bizonyos ponton túl visszaüt, ha az emberek lelkébe gázolunk.

— Fogd be a szád! — fakadt ki Pitt dühösen. — Hogyhogy nem rotori? Honnan jöhetne máshonnan?

— Azt hiszem, a Naprendszerből jöhet.

— Lehetetlen! Egy ekkora hajó, amekkorát mondtál, fél tucat emberrel a hátán nem tehette meg a Naprendszerből idáig az utat. Még ha fölfedezték is a hiperrásegítést, ami nagyon is elképzelhető, fél tucat ember szorosan összezsúfolva semmiképpen sem élte volna túl a több mint kétesztendős utat. Lehet, hogy akad olyan példás, jól képzett és különlegesen alkalmas legénység, amely vállalkozna az útra, és legalább részben ép ésszel végig is csinálná, a Naprendszerben azonban nincs ember, aki meg merné ezt kockáztatni. Csakis egy egész telep, egy teljes önfenntartó világ vállalkozhat a siker reményében a csillagközi utazásra, olyan lakókkal, akik születésüktől fogva megszokták a lakóhelyüket.

— Mindazonáltal — mondta Leverett — itt van egy nem rotori eredetű kis hajó. Ez tény, és hidd el, nincs más választásod, mint hogy tudomásul vedd. Teszerinted honnan jöhet? A legközelebbi csillag a Nap, ez is tény. Ha nem a Naprendszerből indult el, akkor egy másik csillagrendszerből, és akkor az út jóval tovább tartott két évnél. Ha két esztendő lehetetlen, ez még lehetetlenebb.

— Tegyük föl — tűnődött Pitt —, hogy nem is emberek.

Tegyük föl, hogy másfajta lények, másféle fizikai felépítéssel, amelyek kibírják a hosszú és zsúfolt utazást is.

— Vagy tegyük föl, hogy mindössze ekkora emberkék — tartotta el Leverett a hüvelyk és mutatóujját egy centiméternyire egymástól —, és számukra a hajó egy egész telepet jelent. De kár spekulálni. Ezek nem idegenek. Nem babszemjankók… Ez a jármű nem rotori — de mégis emberi eredetű. Az idegenekről föltételezzük, hogy gyökeresen eltérnek az emberektől, és az emberekétől tökéletesen eltérő hajókat építenek. Az a hajó emberi hajó, olyannyira, hogy az oldalán még a sorszámot is földi írásjelekkel írták föl.

— Ezt nem mondtad!

— Fölöslegesnek tartottam.

— Lehet, hogy emberi hajó — erősködött Pitt —, de lehet, hogy automata. Lehet, hogy robotok vannak rajta.

— Lehet — hagyta rá Leverett. — Ez esetben megtehetjük, hogy kilőjük? Ha nincsenek rajta emberek, akkor erkölcsi gátlásaink sem lehetnek.

Csak egy vagyontárgyat semmisítünk meg, de végtére is határsértést követtek el vele.

— Ezen gondolkodom én is.

Leverett szélesen elmosolyodott.

— Ne tedd! Az a hajó nem töltött el két évet az űrben.

— Mit akarsz ezzel mondani?

— Elfelejtetted, milyen állapotban volt a Rotor, amikor megérkeztünk ide? Mi valóban több mint két esztendőt voltunk úton, és ennek az időnek a felét a normális térben valamivel a fénysebesség alatt tettük meg. Ezen a sebességen valósággal lemarták a telep felszínét a nekiütköző atomok, molekulák és porszemcsék. Emlékszem rá, mennyi időt fordítottunk a javítására és a fényezésére. Vagy te már elfelejtetted?

— És ez a hajó? — kérdezte Pitt, mit sem törődve a kérdéssel.

— Úgy csillog, mint amelyik pár millió kilométernél nem tett meg többet közönséges sebességgel.

— Ez képtelenség. Ne akard ezt elhitetni velem.

— Egyáltalán nem képtelenség. Mert tényleg csak pár millió kilométert tettek meg közönséges sebességgel. A többit — a hipertérben.

— Mit beszélsz itt összevissza? — fakadt ki Pitt a türelme határán.

— Szuperluminális repülés. Megszerezték.

— Ez elméletileg lehetetlen.

— Igazán? Hát ha tudsz más magyarázatot, tessék, hallgatlak.

Pitt tátott szájjal meredt rá.

— De…

— Tudom. A fizikusok azt állítják, hogy lehetetlen, ezeknek azonban mégis megvan. És most figyelj ide! Ha ismerik a szuperluminális közlekedést, akkor ismerniük kell a szuper-luminális hírközlést is. Akkor a Naprendszerben tudják róluk, hogy itt vannak, és azt is, hogy mi történik velük. Ha mi kilőjük a hajót, a Naprendszer erről is tudomást fog szerezni, és egy idő múltán egy egész hajóhad fog előbukkanni az űrből, és azok minket fognak célba venni.

Pittnek egyetlen ép gondolat sem jutott eszébe.

— Mitévők legyünk hát? — kérdezte.

— Mi mást tehetnénk, mint hogy barátságosan üdvözöljük őket, megtudjuk róluk, kik és mifélék, mit keresnek itt, és mi a szándékuk? Nekem az az érzésem, hogy az Erythrón akarnak leszállni. Nekünk is oda kell mennünk, és beszélnünk kell velük.